Kis Ujság, 1937. szeptember (50. évfolyam, 198-222. szám)

1937-09-01 / 198. szám

,2 n WWMN­hHMNI ­ KERESKEDELEM ÉS POLITIKA Szent bizonyos, hogy a háborús idők után a világ politikusai az egész földtekét kereskedelmileg is összhangba akarták hozni politikai felfogásukkal. Azt akarták nevezetesen, hogy az ő krétájuk, amellyel új országhatárokat rajzoltak, egyszersmind az új piacokat is megrajzolja s ezzel nem­csak az osztrák-magyar gazdasági életet akarták az uj birodalmak urainak odaaján­dékozni, de főként Németországot akarták úgy elsáncolni az uj országoktól, hogy az semmiképpen ne játszhasson többé vonzó delejt feléjük. De ez csak elméletnek bizonyult. Úgy­hogy a délszláv kereskedelmi miniszter kénytelen volt legutóbb is megállapítani, hogy a jugoszláv ipar és földművelés nem tudja nélkülözni Németországot, mert Fran­ciaország az ő szempontjukból teljesen je­lentéktelen. Ugyanez a helyzet Romániában is. Sőt Csehország is zavarba jönne Ipará­val is, mezőgazdaságával is, ha az elméletet a gyakorlat rovására akarná érvényesíteni és a francia barátság kedvéért szakítani akarna Németországgal. Mindez csak arra utal, hogy a kereske­delem életét sokkal nagyobb erők irányít­ják, semhogy az a politikai gyűlölködés függvénye lehetne. Ebben a tekintetben a legnagyobb biztosíték minden ország nyu­godt kereskedelmi élete mellett, ha még a mai különös és szeszélyes viszonyok között is meg tudta tartani ama piacait, amelyek felé a történelmi hagyományok, a múlt, a földrajz, az utak, a megszokás oda kap­csolják és irányítják. Ha a mostoha idők viszonyai arra is utal­tak bennünket az utóbbi időkben, hogy ál­latainkat, terményeinket olyan területekre vigyük, ahol ezek először próbálkoznak ta­lajt nyerni és értékesü­lni a magyar terme­lés javára, mindez csak a szükség parancsa lehet. Szinte átmeneti kísérlet csupán, ami mellett egyetlen pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk a régi piacot sem, amit még kon­junkturális előnyökért sem sza­bad soha feláldoznunk. Amint arra éppen a kisántant politikája utal bennün­ket, — még a politika parancsszava elle­nére is — szorosan érdekpolitikát kell foly­tatnunk a gazdasági életben s ez az érdek­politika régi piacaink megtartását kívánja elsősorban is. Hogy ezen a téren bajok vannak ,— még pedig nem is kis bajok — arra példával tudunk rámutatni. Pest vármegye közgyű­lésén éppen most panaszolták fel, hogy a legutóbbi nagy b­é­c­s­ő állatvásáron egyet­len darab magyar állat sem szerepelt, ami­nek lassú, de biztos következménye, hogy a magyar jószág legmegszokottabb piacáról szorul ki s ezzel olyan talajt veszít, amit évszázados kapcsolatok szereztek meg szá­mára s amit — ha egyszer végleg kiszorult on­yan — igen nehéz lesz a versenyben visz­­szaszereznie, hiszen a sokkal olcsóbb dél­szláv, román árakkal kell megbirkóznia. Ugyancsak fájdalmas tapasztala­tot szereznek a magyar terme­lők a német piacokon is, ahol a szö­vetséggel megpecsételt és igen gyakran em­legetett „b­a­r­á­t­s­á­g“ szinte a visszájára fordul s olyan tettekben nyilvánul meg, ami már a vám­háború veszedelmeit jelenti felénk. Elég, ha a magyar p­aradi­cso­m kálváriáját említjük, amelyen szinte elvérez­nek a Hatvan-környéki kistermelők, akik éppen a német szükséglet kielégítésére az utóbbi években mind nagyobb mértékben tértek át az egyoldalú paradicsomterme­­lésre, ami kezdetben elég szép eredménnyel kecsegtetett, hogy most váratlanul kínos meglepetéssel szolgáljon. Mert amíg a hol­land paradicsomot 60, a bolgárt 21 pfen­nigért vette át a piac a német határon, ad­dig az éppen olyan minőségű — ha ugyan nem jobb! — magyar paradicsomért alig akar üzetni 15 pfenniget, ami a hollandi ár mellett valósággal gúnyolódásnak, vagy kö­­tekedésnek számíthat. Akárhogyan is van a helyzet, az illetékes tényezőknek intézkedni kellene, hogy ez a kínos játék tovább folytatható ne legyen s ha már unosuntalan hangoztatjuk „barátsá­gos" viszonyunkat Németországgal, hát ak­kor ez a „barátság" ne mondja fel azon­nal a szövetséget, mihelyt kereskedelmi ér­dek követeli a betartását. Mert ha a józan ész és a megfontoltság arra is utalnak bennünket, hogy régi és be­vált piacainkat még áldozatok árán is meg­tartani igyekezzünk, de ebben a törekvé­sünkben is csak bizonyos határig mehetünk el. Addig ugyanis, amíg azt az egészséges önzés és természetes önérdek megengedik. De to­vább? Egyetlen lépéssel sem. Mert erre a kereskedelemnek meg­van a maga elneve­­­­zése. Azt mondja róla:­ balek. Ezt pedig nem vállalhatjuk semmiféle ba­rátságért sem. Nem bizony.__________ _ M­indenről értesül, ha a Kis Újságot olvassa! ■ Ristisaqui vívdaad. ! KIS UJLÁD SZERDA, 1937 SZEPTEMBER 1 Magyar kenyér, magyar könyvek Passauban, a német határállomáson Találkozás délvidéki magyarokkal, akik Franciaországba mennek szerencsét próbálni (Copyright by Kis Újság) Passau, 1937 augusztus végén. , — A Kis Ujság kiküldött tudósítójától — Szomorú csoport ődöng tétován a passaui vasútállomás perronján. Ványadt munkáskül­sejű emberek. Már éppen megállapítjuk ma­gunkban, íme, a németek közt is akadnak ilyen rosszul táplált, sápadt, beesett arcú mun­kások, amikor magyar szó üti meg a fülünket: János bácsi, nézzen már körül, hol le­hetne itt vizet innyal Hozzájuk sietünk és meglepetten kérdezzük tőlük: —­ Mi az, maguk magyarok? — Azok volnánk, kérem a lássan, — válaszol az egyik asszony. — Farkas Józsefné vagyok, — mondja, majd megkérdezi: — Hát az úr kicsoda? Amikor azt hallják, hogy a Kis Újság munkatársával hozta össze őket a véletlen, le­írhatatlan az örömük. — Hát az Isten áldja meg a Kis Újságot — mondja Farkas Józsefné —, az uram olvasta benne, hogy a franciák tehenet fejni tudókat keresnek. Oszt így megyünk most oda. Ezután jön a második meglepetés. Megtud­juk, hogy mindnyájan a megszállott Délvidékről jöt­tek. — Épp a határon lakunk, — mondja Gyúró János, aki egyszer már volt kint Francia­­országban. — A jó emberek, akik mindennap átjönnek a határon, hozzák nekünk a Kis Új­ságot. Néha három-négy napos, mire a ke­zünkbe kerül. De azért szeretettel olvassuk, ha még oly régi is. Részletesen elmondta, hogy a jugoszláv hatóságok a Kis Újság cikke nyomán megkeresték a francia mezőgazda­­sági kamarát és ajánlatot tettek arra, hogy Jugoszlávia is tud mezőgazdasági munkásokat szállítani. A franciák pedig, mivel Csonkamagyarország területéről alig akadt néhány jelentkező, kapva-kapta­k az ajánlaton. — A mi csoportunk már a kilencedik mun­kástranszport, amely Franciaországba megy. — mondja Bimó Teréz, akire a többiek irigy­kedve néznek, mert ő már azt is tudja, hogy kihez kerül Franciaországban. Ragyogó szemmel veszi elő a nyomtatott szerződést. Pas de Calaisba kerül az egyik nagyobb tejgazdaságba. Ismét Gyúró János beszél: — A nők 200 frankot kapnak havonta, a férfiak háromszázat. A munkaidő napi tíz óra. Tehenet kell fejnünk, semmi többet. Még nem tudják, hogy kihez kerülnek, Franciaországban szétosztják őket a gazda­ságok között. A szerződésük szerint egy évig kell kint dolgozniok. , — Örömmel mennek ki? — kérdezzük. Mely hallgatás a válasz. Senki sem felel. Várva a választ, újra szemügyre vesszük őket. Mindegyik kezében ott van az elemózsiás bugyor, amelyből kilátszik a hazulról hozott fekete kenyér. Farkas Józsefné sovány arcán kövér könnycseppek gördülnek végig gyors egymásutánban. Két csepp közülök a fekete kenyérre pottyan. — Azért sír, mert a férjét nem sikerült fel­vétetni a transzportba, — mondja az egyik leány, de arra nem ad magyarázatot, hogy az ő szeme és a többieké is miért csillog oly gyanúsan. — Rossz világ járja nálunk a Bánátban és a Muraközben, — mondják. — Ha van munka, csak 7 dinár a napszám. Tessék kiszámítani, hogy miként lehet ebből megélni, amikor pél­dául négy dinár egy kiló kenyér. 15 holdas gazdák vannak közöttünk. Az idei termésün­ket tönkretette a sok eső. A kormány úgy segít rajtunk, hogy megengedi a kivándorlást. Többszázan mentek ki a vidékünkről és idén Amerikába és Németországba. Franciaországba a mi ötvenes csoportunkat beleszámítva mintegy ötszázon. Mi azonban visszajövünk ... Gyúró János ezek után a mi úti célunk után érdeklődik. Amikor megtudja, hogy Genfbe utazunk, haragosan villan a szeme: —* Akkor tessék megmondani a népszövet­ségi uraknak, hogy mi történik velünk, sze­gény elárvult magyarokkal. Szétszóródunk, mint cséplésnél a pelyva. Szegény Gyúró János, szegény elárvult ma­gyarok, mintha ez csak úgy menne... Nincs időnk további beszélgetésre. A kalauz a strasbourgi vonatot kiáltja. Ezzel a vonat­tal mennek Franciaországba. Felrakják szegé­nyes holmijukat a vasúti kocsikba. Csak ép­pen hogy könnyes szemmel búcsúzóul ránk mosolyognak a kocsik ablakából és már ro­han velük a Vonat. Egyedül maradunk az állomás perronján, amelyen rengeteg utas — németek, angol tu­risták és egy földkörüli úton lévő­ hollandus társaság — várakozik. Csodálkozva néznek ránk, miért könnyes a szemünk. Mit tudják ők, mi fáj nekünk, szegény árva magyarok­nak. Szétszóródunk, mint csépjéinél a pelyva.. (á. t. I.) ­ RENDKÍVÜLI szakszervezeti KONGRESSZUS TÁRÓVAL A LEGKISEBB MUNKABÉR KÖRÜLI VISZÁSSÁGOKRÓL A szociáldemokrata szakszervezetek rend­kívüli kongresszusát szeptember 19-ére ösz­­szehívták. Hosszas tanácskozás után döntött úgy a szakszervezetek vezetősége, hogy a rendkívüli értekezletet­gybehívja. Napirenden a legkisebb munkaidő és a legkisebb munka­bér tárgyában kiadott iparügyi miniszteri ren­delet végrehajtása körül tapasztalt visszaélé­sek szerepelnek. Úgy politikai, mint közgaz­dasági körökben nagy érdeklődés előzi meg a rendkívüli kongresszust. TENGERBE VESZETT EGY NÉMET SPORTREPÜLŐ Berlin, augusztus 31. Schwabe Károly, az ismert sportrepülő hétfőn este repülőgépével Skralsundtól északnyugatra a Keleti tengerbe zuhant és életét vesztette. Schwwabe mint a légi fegy­vernem szabadságolt tisztje végzett gya­­korlórepülést. , Emflin Nővérei kérésére újból árverést tűztek ki Gerliczy Félix báró hegyfalui birtokára Gerliczy Felicia bárónő újabb kérelemmel fordult a sárvári járásbírósághoz, mint telek­könyvi hatósághoz, hogy tűzzön ki újabb ár­verést 12.618 pengő és 44.112 pengő követe­lésének behajtása végett fivére, Gerliczy Félix báró hegyfalui birtokára. Az árverés kitűzé­séhez a másik nővér, gróf Degenfeld-Scham­­burg Kristófné, Gerliczy Margit bárónő is csatlakozott, azonkívül még további öt hite­lező. A telekkönyvi hatóság eleget tett a kére­lemnek és szeptember 18-ára újabb árverést tűzött ki a birtokra. Ezt az árverést a hegyfalui községháza ta­nácstermében délelőtt kilenc órakor tartják meg 332.805 pengő kikiáltási ár mellett. A birtok részint Hegyfalu községben fekszik belső telkekben, részint a Rózsamajor-lege­­lőn, azután a Seregélyháza-erdőben, a kőris­parti dűlőben, a Deák-földön és a Feketeér­­dű­lőben. Az árverési feltételek szerint az ingatlano­kat báró Gerliczy Felicie 102.618 pengős kö­vetelésének kiegyenlítésére, valamint Degen­­feld-Schomburg Kristófné követeléseinek ki­­egyenlítésére parcellánként való elárverezése esetén az egyes parcellákra megállapított leg­alacsonyabb vételáron alul, az egész ingatlan­nak egy tételben való elárvereztetése esetén pedig 402.60.9.46 pengő legalacsonyabb vétel­áron alul eladni nem lehet. ­ Mór most jegyezze elő, hogy ne felejtse el megvenni a­ Magyar Hétfő! 15.100 MÉTER MAGASSÁG! Moszkva, augusztus 31. (Szovjet Távirati Iroda.) Ukrajnszki és Alexejev katonai mérnökök Moszkva kör­nyékén 1800 köbméteres léggömbjükkel fel­szálltak és 52 percig tartó emelkedés után 15.100 méteres magasságot értek el. A mérnökök megfigyeléseket végeztek, majd Ivanono környékén Simán leszálltak. HALÁLOS BALESET Wagner Ádám mezőberényi gazda 15 éves Zsuzsanna leányával kocsin búzát szállított. Wagner útközben több kocsmába betért, ittas lett és így vezette a kocsit. A mezőberényi szarvasi műúton azután Wagner vigyázatlan­sága folytán a 90 cm-es árokba fordult a kocsi­k mindkettőjüket maga alá temette. Ké­sőbb találtak rájuk a járókelők, de ekkor már Wagner Zsuzsanna halott volt. A csend­­i őrség nyomozást indított. * ­ Amíg a magyar gyümölcs a termelőtől a fogyasztóhoz fu­t Senki sem dicsekedhet a fővárosban, hogy az idén — noha szokatlanul bő gy*­­mölcstermésről adnak hírt a jelentések —­ valami bőségesen táplálkozhatna gyümölcs­ csel. Pedig van belőle szépen, úgyhogy minden üres üzlet gyümölcsraktárrá válto­zott, kínálva a kívánatosabbnál kívánato­sabb gyümölcsfajtákat. A fajták kívánato­sak, a példányok tagadhatatlanul szépek, hivatvák, hogy a magyar gyümölcskultúra nagy fejlettségét hirdesse hazaiaknak éppen úgy, mint a sűrű rajokban érkező idege­neknek. De ha valaki arra gondolna, hogy végre a termelő feje fölött is kisütött a nap s most már elérkezett oda, hogy nem­csak termel — de egyúttal értékesít s igy keres is, az nagyon is téved. A vidékről érkező jelentések erre vonat­kozólag valóban megdöbbentő adatokat szolgáltatnak, megismertetve azt a nehéz és keserves utat, amit a magyar gyümölcsnek meg kell tennie, amíg a termelés helyéből a fogyasztó szájáig érkezik. Kecskeméti jelentések egész rémségeket festenek arról a helyzetről, amelybe azok a szőlősgazdák kerültek, akik az utóbbi idők konjunkturális hatása alatt a borszőlő termeléséről a csemegeszőlő termelésére tértek át s abban reménykedtek, hogy az idei dús termés bőven jutalmazza őket vállalkozásukért, főkép, hogy erősen tartja magát a hír, hogy a külföld nagyon keresi az idén a csemegeszőlőt, főként a magyart, amely édesség és zamat tekintetében min­den más fajtával szemben kedveltebb s pél­dául a lengyel piacon — a legkeresettebb. No de mi a hasznuk a magyar termelőknek ebből a fellendült forgalomból? Hogy a haszon mi? A bosszúság. Egyik jelen­tés szerint ugyanis a lengyel piacon hatvani fillérért árulják a magyar csemegeszőlőt. Ebből húsz fillért a szállításra leszámítva, marad negyven fillér a kereskedőnek. Ezzel szemben például Kecskeméten a cse­megeszőlőt 6, azaz hat­ fillérjé­vel sem tudják a termelők érté­kesíteni, aminek következmé­­ménye aztán, hogy a csemege­­szőlő nagy része értéktelenné v­álik, mert sem eladni, sem eltartani nem lehet s igy az egyszer piacra került árut a megszorult termelő kénytelen potom fil­lérekért elvesztegetni. S hogy az értékesítés ilyen szervezetlen nálunk, annak nemcsak a termelők látják kárát,­­ egyben maga a fogyasztó is, akinek semmi haszna nincsen az alacsony árakból, mert hiszen olyan árakon jutnak gyümölcshöz, ami egyáltalán nincsen arányban kereseti lehetőségével. Ennek a viszás állapotnak a következ­ménye aztán, hogy az a sokszor hangoztatott gazdasági fel­lendülés, amire a falu tikkadt talajának olyan nagy szük­sége volna, valójában csak nem tud elérni a faluhoz, aminthogy a kívánt o­lc­s­ó­s­á­g sem tud eljutni a városi piacokra. Ezért van aztán, hogy Tágan élünk a városban — de a falu viszont olcsón ter­mel —, mert a magas árak jelentős jöve­delme már nem a termelő markába hull, hanem azon láthatatlan kezek sokaságába, mely láthatóan, vagy láthatatlanul , a ter­melő és a vásárló közé fura­k­o­d­i­k, megkövetelve mindig a maga busás hasznát anélkül, hogy a termelőmun­kában részt vett volna. Ezek kiküszöbölése nélkül soha nem remélhetjük az olcsóbbo­dást, ami nélkül pedig nem lehetünk az ide­genforgalomnak olyan központjává, amihez pedig minden adott­­ságunk megvolna. Már tavaly, mikor több állam letért az aranyalapról, nagyrészben azért, hogy pén­zét olcsóbbá téve, országának kapuit az ide­genek előtt minél jobban kitárhassa s igy megnyerje a réven, amit elveszített a vá­mon, m­ár akkor hangoztatták közgazdasági életünk vezetői: arra kell töreked­nünk, hogy minél olcsóbb or­szággá legyünk, mert ha ezt el tud­juk érni, akkor elérhetjük, hogy a párizsi világkiállítás ellenére is meg tudjuk tartani a magyar idegenforgalom felmenő irányú fejlődését, míg ha megdrágítjuk az élelme­zést, kitesszük magunkat a veszedelemnek, hogy az idegenforgalom oda terelődik, ahol az olcsó pénzért több természeti és kulturá­lis kinccsel találkozhat. Nem kis indokok szólnak tehát a belső piac egészséges átalakulása mellett, nem is beszélve magáról a legfőbbről: a terme­lői érdekről, amely érdeknek biztosí­tása nélkül alig remélhető a magyar falvak gazdasági helyzetének javulása és egészsé­ges kialakulása. Kőrötparti

Next