Kis Ujság, 1937. szeptember (50. évfolyam, 198-222. szám)
1937-09-01 / 198. szám
,2 n WWMNhHMNI KERESKEDELEM ÉS POLITIKA Szent bizonyos, hogy a háborús idők után a világ politikusai az egész földtekét kereskedelmileg is összhangba akarták hozni politikai felfogásukkal. Azt akarták nevezetesen, hogy az ő krétájuk, amellyel új országhatárokat rajzoltak, egyszersmind az új piacokat is megrajzolja s ezzel nemcsak az osztrák-magyar gazdasági életet akarták az uj birodalmak urainak odaajándékozni, de főként Németországot akarták úgy elsáncolni az uj országoktól, hogy az semmiképpen ne játszhasson többé vonzó delejt feléjük. De ez csak elméletnek bizonyult. Úgyhogy a délszláv kereskedelmi miniszter kénytelen volt legutóbb is megállapítani, hogy a jugoszláv ipar és földművelés nem tudja nélkülözni Németországot, mert Franciaország az ő szempontjukból teljesen jelentéktelen. Ugyanez a helyzet Romániában is. Sőt Csehország is zavarba jönne Iparával is, mezőgazdaságával is, ha az elméletet a gyakorlat rovására akarná érvényesíteni és a francia barátság kedvéért szakítani akarna Németországgal. Mindez csak arra utal, hogy a kereskedelem életét sokkal nagyobb erők irányítják, semhogy az a politikai gyűlölködés függvénye lehetne. Ebben a tekintetben a legnagyobb biztosíték minden ország nyugodt kereskedelmi élete mellett, ha még a mai különös és szeszélyes viszonyok között is meg tudta tartani ama piacait, amelyek felé a történelmi hagyományok, a múlt, a földrajz, az utak, a megszokás oda kapcsolják és irányítják. Ha a mostoha idők viszonyai arra is utaltak bennünket az utóbbi időkben, hogy állatainkat, terményeinket olyan területekre vigyük, ahol ezek először próbálkoznak talajt nyerni és értékesülni a magyar termelés javára, mindez csak a szükség parancsa lehet. Szinte átmeneti kísérlet csupán, ami mellett egyetlen pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk a régi piacot sem, amit még konjunkturális előnyökért sem szabad soha feláldoznunk. Amint arra éppen a kisántant politikája utal bennünket, — még a politika parancsszava ellenére is — szorosan érdekpolitikát kell folytatnunk a gazdasági életben s ez az érdekpolitika régi piacaink megtartását kívánja elsősorban is. Hogy ezen a téren bajok vannak ,— még pedig nem is kis bajok — arra példával tudunk rámutatni. Pest vármegye közgyűlésén éppen most panaszolták fel, hogy a legutóbbi nagy bécső állatvásáron egyetlen darab magyar állat sem szerepelt, aminek lassú, de biztos következménye, hogy a magyar jószág legmegszokottabb piacáról szorul ki s ezzel olyan talajt veszít, amit évszázados kapcsolatok szereztek meg számára s amit — ha egyszer végleg kiszorult onyan — igen nehéz lesz a versenyben viszszaszereznie, hiszen a sokkal olcsóbb délszláv, román árakkal kell megbirkóznia. Ugyancsak fájdalmas tapasztalatot szereznek a magyar termelők a német piacokon is, ahol a szövetséggel megpecsételt és igen gyakran emlegetett „barátság“ szinte a visszájára fordul s olyan tettekben nyilvánul meg, ami már a vámháború veszedelmeit jelenti felénk. Elég, ha a magyar paradicsom kálváriáját említjük, amelyen szinte elvéreznek a Hatvan-környéki kistermelők, akik éppen a német szükséglet kielégítésére az utóbbi években mind nagyobb mértékben tértek át az egyoldalú paradicsomtermelésre, ami kezdetben elég szép eredménnyel kecsegtetett, hogy most váratlanul kínos meglepetéssel szolgáljon. Mert amíg a holland paradicsomot 60, a bolgárt 21 pfennigért vette át a piac a német határon, addig az éppen olyan minőségű — ha ugyan nem jobb! — magyar paradicsomért alig akar üzetni 15 pfenniget, ami a hollandi ár mellett valósággal gúnyolódásnak, vagy kötekedésnek számíthat. Akárhogyan is van a helyzet, az illetékes tényezőknek intézkedni kellene, hogy ez a kínos játék tovább folytatható ne legyen s ha már unosuntalan hangoztatjuk „barátságos" viszonyunkat Németországgal, hát akkor ez a „barátság" ne mondja fel azonnal a szövetséget, mihelyt kereskedelmi érdek követeli a betartását. Mert ha a józan ész és a megfontoltság arra is utalnak bennünket, hogy régi és bevált piacainkat még áldozatok árán is megtartani igyekezzünk, de ebben a törekvésünkben is csak bizonyos határig mehetünk el. Addig ugyanis, amíg azt az egészséges önzés és természetes önérdek megengedik. De tovább? Egyetlen lépéssel sem. Mert erre a kereskedelemnek megvan a maga elnevezése. Azt mondja róla: balek. Ezt pedig nem vállalhatjuk semmiféle barátságért sem. Nem bizony.__________ _ Mindenről értesül, ha a Kis Újságot olvassa! ■ Ristisaqui vívdaad. ! KIS UJLÁD SZERDA, 1937 SZEPTEMBER 1 Magyar kenyér, magyar könyvek Passauban, a német határállomáson Találkozás délvidéki magyarokkal, akik Franciaországba mennek szerencsét próbálni (Copyright by Kis Újság) Passau, 1937 augusztus végén. , — A Kis Ujság kiküldött tudósítójától — Szomorú csoport ődöng tétován a passaui vasútállomás perronján. Ványadt munkáskülsejű emberek. Már éppen megállapítjuk magunkban, íme, a németek közt is akadnak ilyen rosszul táplált, sápadt, beesett arcú munkások, amikor magyar szó üti meg a fülünket: János bácsi, nézzen már körül, hol lehetne itt vizet innyal Hozzájuk sietünk és meglepetten kérdezzük tőlük: — Mi az, maguk magyarok? — Azok volnánk, kérem a lássan, — válaszol az egyik asszony. — Farkas Józsefné vagyok, — mondja, majd megkérdezi: — Hát az úr kicsoda? Amikor azt hallják, hogy a Kis Újság munkatársával hozta össze őket a véletlen, leírhatatlan az örömük. — Hát az Isten áldja meg a Kis Újságot — mondja Farkas Józsefné —, az uram olvasta benne, hogy a franciák tehenet fejni tudókat keresnek. Oszt így megyünk most oda. Ezután jön a második meglepetés. Megtudjuk, hogy mindnyájan a megszállott Délvidékről jöttek. — Épp a határon lakunk, — mondja Gyúró János, aki egyszer már volt kint Franciaországban. — A jó emberek, akik mindennap átjönnek a határon, hozzák nekünk a Kis Újságot. Néha három-négy napos, mire a kezünkbe kerül. De azért szeretettel olvassuk, ha még oly régi is. Részletesen elmondta, hogy a jugoszláv hatóságok a Kis Újság cikke nyomán megkeresték a francia mezőgazdasági kamarát és ajánlatot tettek arra, hogy Jugoszlávia is tud mezőgazdasági munkásokat szállítani. A franciák pedig, mivel Csonkamagyarország területéről alig akadt néhány jelentkező, kapva-kaptak az ajánlaton. — A mi csoportunk már a kilencedik munkástranszport, amely Franciaországba megy. — mondja Bimó Teréz, akire a többiek irigykedve néznek, mert ő már azt is tudja, hogy kihez kerül Franciaországban. Ragyogó szemmel veszi elő a nyomtatott szerződést. Pas de Calaisba kerül az egyik nagyobb tejgazdaságba. Ismét Gyúró János beszél: — A nők 200 frankot kapnak havonta, a férfiak háromszázat. A munkaidő napi tíz óra. Tehenet kell fejnünk, semmi többet. Még nem tudják, hogy kihez kerülnek, Franciaországban szétosztják őket a gazdaságok között. A szerződésük szerint egy évig kell kint dolgozniok. , — Örömmel mennek ki? — kérdezzük. Mely hallgatás a válasz. Senki sem felel. Várva a választ, újra szemügyre vesszük őket. Mindegyik kezében ott van az elemózsiás bugyor, amelyből kilátszik a hazulról hozott fekete kenyér. Farkas Józsefné sovány arcán kövér könnycseppek gördülnek végig gyors egymásutánban. Két csepp közülök a fekete kenyérre pottyan. — Azért sír, mert a férjét nem sikerült felvétetni a transzportba, — mondja az egyik leány, de arra nem ad magyarázatot, hogy az ő szeme és a többieké is miért csillog oly gyanúsan. — Rossz világ járja nálunk a Bánátban és a Muraközben, — mondják. — Ha van munka, csak 7 dinár a napszám. Tessék kiszámítani, hogy miként lehet ebből megélni, amikor például négy dinár egy kiló kenyér. 15 holdas gazdák vannak közöttünk. Az idei termésünket tönkretette a sok eső. A kormány úgy segít rajtunk, hogy megengedi a kivándorlást. Többszázan mentek ki a vidékünkről és idén Amerikába és Németországba. Franciaországba a mi ötvenes csoportunkat beleszámítva mintegy ötszázon. Mi azonban visszajövünk ... Gyúró János ezek után a mi úti célunk után érdeklődik. Amikor megtudja, hogy Genfbe utazunk, haragosan villan a szeme: —* Akkor tessék megmondani a népszövetségi uraknak, hogy mi történik velünk, szegény elárvult magyarokkal. Szétszóródunk, mint cséplésnél a pelyva. Szegény Gyúró János, szegény elárvult magyarok, mintha ez csak úgy menne... Nincs időnk további beszélgetésre. A kalauz a strasbourgi vonatot kiáltja. Ezzel a vonattal mennek Franciaországba. Felrakják szegényes holmijukat a vasúti kocsikba. Csak éppen hogy könnyes szemmel búcsúzóul ránk mosolyognak a kocsik ablakából és már rohan velük a Vonat. Egyedül maradunk az állomás perronján, amelyen rengeteg utas — németek, angol turisták és egy földkörüli úton lévő hollandus társaság — várakozik. Csodálkozva néznek ránk, miért könnyes a szemünk. Mit tudják ők, mi fáj nekünk, szegény árva magyaroknak. Szétszóródunk, mint csépjéinél a pelyva.. (á. t. I.) RENDKÍVÜLI szakszervezeti KONGRESSZUS TÁRÓVAL A LEGKISEBB MUNKABÉR KÖRÜLI VISZÁSSÁGOKRÓL A szociáldemokrata szakszervezetek rendkívüli kongresszusát szeptember 19-ére öszszehívták. Hosszas tanácskozás után döntött úgy a szakszervezetek vezetősége, hogy a rendkívüli értekezletetgybehívja. Napirenden a legkisebb munkaidő és a legkisebb munkabér tárgyában kiadott iparügyi miniszteri rendelet végrehajtása körül tapasztalt visszaélések szerepelnek. Úgy politikai, mint közgazdasági körökben nagy érdeklődés előzi meg a rendkívüli kongresszust. TENGERBE VESZETT EGY NÉMET SPORTREPÜLŐ Berlin, augusztus 31. Schwabe Károly, az ismert sportrepülő hétfőn este repülőgépével Skralsundtól északnyugatra a Keleti tengerbe zuhant és életét vesztette. Schwwabe mint a légi fegyvernem szabadságolt tisztje végzett gyakorlórepülést. , Emflin Nővérei kérésére újból árverést tűztek ki Gerliczy Félix báró hegyfalui birtokára Gerliczy Felicia bárónő újabb kérelemmel fordult a sárvári járásbírósághoz, mint telekkönyvi hatósághoz, hogy tűzzön ki újabb árverést 12.618 pengő és 44.112 pengő követelésének behajtása végett fivére, Gerliczy Félix báró hegyfalui birtokára. Az árverés kitűzéséhez a másik nővér, gróf Degenfeld-Schamburg Kristófné, Gerliczy Margit bárónő is csatlakozott, azonkívül még további öt hitelező. A telekkönyvi hatóság eleget tett a kérelemnek és szeptember 18-ára újabb árverést tűzött ki a birtokra. Ezt az árverést a hegyfalui községháza tanácstermében délelőtt kilenc órakor tartják meg 332.805 pengő kikiáltási ár mellett. A birtok részint Hegyfalu községben fekszik belső telkekben, részint a Rózsamajor-legelőn, azután a Seregélyháza-erdőben, a kőrisparti dűlőben, a Deák-földön és a Feketeérdűlőben. Az árverési feltételek szerint az ingatlanokat báró Gerliczy Felicie 102.618 pengős követelésének kiegyenlítésére, valamint Degenfeld-Schomburg Kristófné követeléseinek kiegyenlítésére parcellánként való elárverezése esetén az egyes parcellákra megállapított legalacsonyabb vételáron alul, az egész ingatlannak egy tételben való elárvereztetése esetén pedig 402.60.9.46 pengő legalacsonyabb vételáron alul eladni nem lehet. Mór most jegyezze elő, hogy ne felejtse el megvenni a Magyar Hétfő! 15.100 MÉTER MAGASSÁG! Moszkva, augusztus 31. (Szovjet Távirati Iroda.) Ukrajnszki és Alexejev katonai mérnökök Moszkva környékén 1800 köbméteres léggömbjükkel felszálltak és 52 percig tartó emelkedés után 15.100 méteres magasságot értek el. A mérnökök megfigyeléseket végeztek, majd Ivanono környékén Simán leszálltak. HALÁLOS BALESET Wagner Ádám mezőberényi gazda 15 éves Zsuzsanna leányával kocsin búzát szállított. Wagner útközben több kocsmába betért, ittas lett és így vezette a kocsit. A mezőberényi szarvasi műúton azután Wagner vigyázatlansága folytán a 90 cm-es árokba fordult a kocsik mindkettőjüket maga alá temette. Később találtak rájuk a járókelők, de ekkor már Wagner Zsuzsanna halott volt. A csendi őrség nyomozást indított. * Amíg a magyar gyümölcs a termelőtől a fogyasztóhoz fut Senki sem dicsekedhet a fővárosban, hogy az idén — noha szokatlanul bő gy*mölcstermésről adnak hírt a jelentések — valami bőségesen táplálkozhatna gyümölcs csel. Pedig van belőle szépen, úgyhogy minden üres üzlet gyümölcsraktárrá változott, kínálva a kívánatosabbnál kívánatosabb gyümölcsfajtákat. A fajták kívánatosak, a példányok tagadhatatlanul szépek, hivatvák, hogy a magyar gyümölcskultúra nagy fejlettségét hirdesse hazaiaknak éppen úgy, mint a sűrű rajokban érkező idegeneknek. De ha valaki arra gondolna, hogy végre a termelő feje fölött is kisütött a nap s most már elérkezett oda, hogy nemcsak termel — de egyúttal értékesít s igy keres is, az nagyon is téved. A vidékről érkező jelentések erre vonatkozólag valóban megdöbbentő adatokat szolgáltatnak, megismertetve azt a nehéz és keserves utat, amit a magyar gyümölcsnek meg kell tennie, amíg a termelés helyéből a fogyasztó szájáig érkezik. Kecskeméti jelentések egész rémségeket festenek arról a helyzetről, amelybe azok a szőlősgazdák kerültek, akik az utóbbi idők konjunkturális hatása alatt a borszőlő termeléséről a csemegeszőlő termelésére tértek át s abban reménykedtek, hogy az idei dús termés bőven jutalmazza őket vállalkozásukért, főkép, hogy erősen tartja magát a hír, hogy a külföld nagyon keresi az idén a csemegeszőlőt, főként a magyart, amely édesség és zamat tekintetében minden más fajtával szemben kedveltebb s például a lengyel piacon — a legkeresettebb. No de mi a hasznuk a magyar termelőknek ebből a fellendült forgalomból? Hogy a haszon mi? A bosszúság. Egyik jelentés szerint ugyanis a lengyel piacon hatvani fillérért árulják a magyar csemegeszőlőt. Ebből húsz fillért a szállításra leszámítva, marad negyven fillér a kereskedőnek. Ezzel szemben például Kecskeméten a csemegeszőlőt 6, azaz hat fillérjével sem tudják a termelők értékesíteni, aminek következméménye aztán, hogy a csemegeszőlő nagy része értéktelenné válik, mert sem eladni, sem eltartani nem lehet s igy az egyszer piacra került árut a megszorult termelő kénytelen potom fillérekért elvesztegetni. S hogy az értékesítés ilyen szervezetlen nálunk, annak nemcsak a termelők látják kárát, egyben maga a fogyasztó is, akinek semmi haszna nincsen az alacsony árakból, mert hiszen olyan árakon jutnak gyümölcshöz, ami egyáltalán nincsen arányban kereseti lehetőségével. Ennek a viszás állapotnak a következménye aztán, hogy az a sokszor hangoztatott gazdasági fellendülés, amire a falu tikkadt talajának olyan nagy szüksége volna, valójában csak nem tud elérni a faluhoz, aminthogy a kívánt olcsóság sem tud eljutni a városi piacokra. Ezért van aztán, hogy Tágan élünk a városban — de a falu viszont olcsón termel —, mert a magas árak jelentős jövedelme már nem a termelő markába hull, hanem azon láthatatlan kezek sokaságába, mely láthatóan, vagy láthatatlanul , a termelő és a vásárló közé furakodik, megkövetelve mindig a maga busás hasznát anélkül, hogy a termelőmunkában részt vett volna. Ezek kiküszöbölése nélkül soha nem remélhetjük az olcsóbbodást, ami nélkül pedig nem lehetünk az idegenforgalomnak olyan központjává, amihez pedig minden adottságunk megvolna. Már tavaly, mikor több állam letért az aranyalapról, nagyrészben azért, hogy pénzét olcsóbbá téve, országának kapuit az idegenek előtt minél jobban kitárhassa s igy megnyerje a réven, amit elveszített a vámon, már akkor hangoztatták közgazdasági életünk vezetői: arra kell törekednünk, hogy minél olcsóbb országgá legyünk, mert ha ezt el tudjuk érni, akkor elérhetjük, hogy a párizsi világkiállítás ellenére is meg tudjuk tartani a magyar idegenforgalom felmenő irányú fejlődését, míg ha megdrágítjuk az élelmezést, kitesszük magunkat a veszedelemnek, hogy az idegenforgalom oda terelődik, ahol az olcsó pénzért több természeti és kulturális kinccsel találkozhat. Nem kis indokok szólnak tehát a belső piac egészséges átalakulása mellett, nem is beszélve magáról a legfőbbről: a termelői érdekről, amely érdeknek biztosítása nélkül alig remélhető a magyar falvak gazdasági helyzetének javulása és egészséges kialakulása. Kőrötparti