Kis Ujság, 1950. május (4. évfolyam, 101-124. szám)

1950-05-14 / 111. szám

Tallim­ps május 14 kis Újság Nagy történelmi és nemzeti hagyo­mányokat elevenít fel és ismertet meg a magyar közönséggel az a névtele­nül, szerző megnevezése nélkül meg­jelent kis füzet (Székely Andorné fordítása, Szikra kiadás), amely a magyar olvasót végigvezeti a lengyel testvérnép utolsó másfélszázadi tör­ténelmének viszontagságos fejezetein. Magyarország és Lengyelország tör­ténete között ezernyi szállal szövőd­tek az elmúlt évezredben szoros ösz­­szefüggések, királyok és főurak kap­csolatai; gyakran — a tatár és török betörés ellen — közös érdekek is su­gallták ezt a kapcsolatot. Az akkori idők társadalmának megfelelően ezek az összeköttetések elsősorban a ve­zető uralkodó körök kapcsolatai vol­tak, de másfél század óta a veszélybe jutott lengyel szabadság ügye iránt érdeklődő magyar szemlélőknek nem kerülte el figyelmét, hogy a két nép társadalma között valami különleges összefüggés áll fenn: ugyanazon tár­sadalmi szerkezet nyűgei közül kellett a népi-nemzeti ügynek kibontakoznia A nagy német középeurópai tömb­től keletre élő kisebb népek vala­mennyiének társadalmi szerkezetében felfedezhetjük ezeket az azonosságo­kat: történelmük tele van a német behatolás elleni küzdelemmel, a ki­rályság intézménye nem egyszer ide­gen érdekek bűvöletébe kerül, hiány­zik a nemzeti abszolutizmus, hiány­zik a nemzeti polgárság, még előbb pedig hiányzott a közvetett hűbéri­ség rendszere, az utóbbi századok­ban pedig sorsuk szüntelen ellen­állás az idegen abszolutizmus beke­belezési kísérletei ellen. A cseheknél az osztrák abszolutizmus a nemzet testéről leborotválta a középnemessé­get, a nemzeti függetlenségnek sok­ előharcosát, Lengyelországban és Magyarországon viszont a főurak mellett a nagyszámú középnemesség határozta meg a nemzet történelmét és társadalmi fejlődésének irányát. Lengyelország hosszabb ideig élvez­hette a nemzeti függetlenség és nemzeti királyság lehetőségeit, mint az 1525-ös mohácsi csatában elbukott, majd még a Habsburg im­perializmus világokat áthálózó ha­­talmi rendszerébe belehasonított Magyarország; viszont ugyanekkor a lengyel fő- és középnemesség túltengő hatalma egyfelől a királyság, másfe­lől pedig a s­ép tömegeinek ellené­ben ezt a szerencsétlen országot va­lósággal „nemesi köztársasággá", te­hát nemesi anarchiává alakította át. A minden reformot, változást és fel­emelkedést megakadályozó­­ nemesi vétó intézménye az országgyűléseken, vagyis az az intézmény, hogy egyet­len fő- vagy kis- és középnemes til­takozása elvethetett és halomra ront­hatott minden törvényt, reformter­­vet, volt végeredményben az oka Lengyelország balvégzetének. Miköz­ben a XVII. és XVIII. században nagyhatalmi kiterjedések magassá­gairól és a Jagello-királyok gőgje tel­jességéből a nemesi anarchia mély­ségeibe hanyatlott lengyel állam pél­dátlan szociális elnyomás és belső rendetlenség áldozata lett, Keleten és Nyugaton határain túl új nagyhatal­mak emelkedtek fel, elsősorban a cári Oroszország ellenállhatatlan centralizációja, másfelől Poroszor­szág királyi abszolutizmusa és junker katonai rendszere. Az abszolút ki­rályság természetéhez t­artozott a szüntelen terjeszkedés és hódítás, amelyet a lengyel nemesi anarchia nem tudott feltartóztatni. Lengyelor­szág belső rendetlenségei, a nemesi társadalom viszályai miatt a XVIII. század végétől kezdve sorra elvesz­tette legértékesebb területeit, majd meg a közös rendszerű és szövetsé­ges porosz és orosz, utóbb meg — bár kis részben — a velük rokon szentszövetségi és abszolutista szer­vezetű Ausztria hármas összefogása imételten felosztotta egymás között területeit, teljesen megsemmisítette állami életét. Lengyelországot, amely a XVIII. század végétől csak a hazafiak esz­méiben és akaratában élt, ettől fogva az 1917-es változásig valóban csak népének ereje, rendíthetetlen hite, a nemzeti szabadságba vetett fetiporha­­tatlan reménykedése, a lengyel nem­zeti erőknek az abszolutizmus által legyőzhetetlen gazdagsága, a népmis­­ciók szaporasága, elsősorban pedig soká oly elnyomott parasztsága tar­totta fenn. Lengyelország és Magyar­­ország története az utolsó másfél szá­zadban már abban is sok hasonlósá­got és rokonvonást mutat a közös kö­zépeurópai társadalmi-gazdasági ösz­­szefüggések során, hogy nemessége — a nyugatibb országok nemességé­hez mérten — rendkívül nagyszámú volt, a lengyel nemesség önmagát tar­totta az ország és haza, a független­ség és szabadság egyetlen letétemé­nyesének és képviselőjének, kizárván onnét a nép, a parasztság és kispol­gárság milliós tömegeit, ellensége lé­vén saját külterjes agrárius érdekei szolgálatában mindennemű városi és iparos polgáriasodóinak, majd meg az egyre nagyobb nyomatékkal fel­lépő és a nemzeti ügy szolgálatát, a függetlenség védelmét elvállaló ipari munkásságnak is. Magyarország tör­ténetében sem hiányoznak azok a kí­sérletek, amelyek a haza sorsát osz­­tályérdekeivel azonosító nemesség ellen saját abszolutista érdekeik szol­gálatában a parasztságot akarták fel­használni (Kollonics, Mária Terézia, II. József stb.); nem véletlen volt az sem, hogy Lengyelország szabadsága ellen a cári és osztrák abszolutizmus a nemzeti ügy nagy válságainak ide­jén azt a parasztságot igyekezett megnyerni, amelynek sorsa és hely­zete iránt a nemzeti ügy vezetésének privilégiumát kisajátító nemesség olyan érdektelenséget és konok elzár­kózást tanúsított. Ez a füzet most részletesen leve­zeti a magyar olvasót a lengyel tör­ténelem problémáiba. Lengyelország első felosztása óta, tehát Mária T­e­­rézia és II. József óta nagy számban jöttek Magyarországra lengyel emig­ránsok és menekültek, akiknek révén feléledt a középkorban, majd még a török korban olyan élénk magyar­­lengyel kapcsolat, akiknek révén a magyar társadalom értesülhetett a lengyel nemzeti ügy veszedelméről és fordulatairól. Az akkori Magyaror­szág érdeklődése Lengyelország iránt természetesen nemesi jellegű volt, a két nép uralkodó köreinek hasonló szerkezete indokolttá tette ezt az ér­deklődést, aztán indokolttá tette a mindkét helyütt hasonló vonásokat mutató nemzeti függetlenség gondo­lata is. De már a reformkorban, Deák Ferenc vagy Kossuth Lajos eszméiben és politikai működésében a lengyel ügy iránti szeretet és a len­gyel függetlenség melletti helytállás a tiszta emberiesség jeleit mutatja. A népszabadság közös gondolata ha­totta át a magyar reformkor, majd meg az 1848—49-es időszak érdeklő­dését a lengyelek iránt és Kossuth Lajos dunai konföderációs terveiben félreismerhetetlen volt a szlávokat a magyarokkal kibékíteni akaró len­gyelek hatása. Hiszen a lengyel haza­fiak és emigránsok egészen más —­­haladó és demokratikus — szláv koncepciót hirdettek, élükön a halha­tatlan Mickiewicz-cel, mint az osztrák abszolutizmus járszalagjára került és például Marx Károly által annyi­szor e miatt megrótt és elítélt oszt­­rák-szláv vezetők, akik a szláv né­pek szabadságának eszméjét a szent­szövetségi reakcióval azonosították. Ez a füzet is részletesen kifejti, a szabadság és függetlenség gondolata mint hatolta át a magyar és lengyel nép legjobbjait, akiknél a nemzeti függetlenség hitvallása egyesült a milliók felszabadításának törekvései­vel­­, Bem és Petőfi barátsága a legjobb példa erre. Aminthogy vi­szont a magyar és lengyel történe­lem gátló és káros körülményei kö­zött ott szerepel állandóan az a fe­szültség, amely a nemzeti független­ség gondolatát kizárólag a nemesség számára, a nemesi osztályuralom ér­dekében akarta kisajátítani a pa­rasztság, majd a munkásság milliói­nak elodázhatatlan felszabadítása ellen. A magyar és lengyel hazafiak legjobbjainak törekvése az volt, hogy a nemzeti felszabadulás, az idegen uralom lerázásának igényét egyesít­sék az emberi igazságossággal, a soká oly jogtalan és kizsákmányolt réte­gek felszabadításával. E füzet most végigvezet a lengyel történelem utolsó másfél századának e sok nagy feszültségén. Az 1790-es évektől bemutatja, a nemesi anarchia, a magát túlélt nemesi rend miként nem tudta egyesíteni a lengyel nem­zeti függetlenség gondolatát a nép felszabadításának valóságával és szük­ségességével, miként kellett a lengyi­l vezetésnek, majd még emigrációnak állandóan küszködnie az osztályellen­tétek és osztályelőítéletek viharai kö­zött, bemutatja azt is, hogy a nemesi­feudális vezetéssel szemben az 1790-es évektől miként tömörültek külön cso­portokba a haladószellemű lengyel hazafiak. A magyar olvasó előtt soká nagyrészt ismeretlen nevek és adatok felsorolása teszi olyan gazdaggá és érdekessé ezt a füzetet. Hadd emeljük ki belőle Marx Károly érdeklődését a lengyel szabadságküzdelem iránt, Mickiewicz szerepét, aztán az 1840-es évekből egy szegény vidéki pap, Pjotr Sciegiemy működését, aki akkor a parasztságra, a jobbágyságra akarta alapozni a nemzeti küzdelem súly­pontját. Hadd emeljük azt is ki, hogy a lengyel nemzeti felkelések, legutol­jára az 1863-as felkelés, sorra mind azért buktak el, mert a nemesség erő­vel érvényesítette a néppel szemben saját igényeit, számára a függetlenség és nemzeti szabadság nem jelentvén egyebet, mint az idegen uralom lerá­zása után a régi társadalmi rendszer visszaállítását, osztályuralmát és bir­tokos viszonyai érintetlen fenntartá­sát. Az orosz demokratákat, haladó­­szellemű írókat és értelmiségieket nem egyszer idegenítette el a lengyel ü­gy támogatásától a nemesi birtokviszo­nyok és nemesi vezetés e túltengő szerepe. Az 1880-as évektől kezdve a veze­tést a lengyel szocialisták, az ipari munkások veszik át, akik egyéb len­gyel haladószellemű emberekkel együtt felismerik a felemelkedő orosz proletariátussal való szövetség és együttműködés, a cári hatalom elleni közös küzdelem jelentőségének gondolatát. Len­a mindig különös súlyt helyezett a lengyel ügyre és az 1863-as januári felkelésre visszate­kintve, megállapította, hogy Alexan­der Herzen, a lengyel nép e nagy barátja, a nagyszerű orosz politikai író a lengyel szabadságküzdelem tá­mogatásával és segítségével — bal­oldali szellemű és a lengyelekhez csatlakozott orosz katonákkal egye­temben — „megmentette“ az önző nagyorosz nacionalizmus táborával és az úgynevezett „liberálisokkal“ szem­ben ..az orosz demokrácia be­csületét." A lengyel szocializmus ve­zetői e küzdelmek során olyan jelen­tős embereket adtak a proletariátus közös küzdelmének, mint Róza Luxemburg, Julian Marchlewski, Fe­lix Dzierzinski. 1917-ben és 1918-ban az orosz Szovjet végleges érvénnyel elismerte a lengyel nép függetlensé­gét és jogát az önálló élethez. Tra­gikus vonása a lengyel történelem­nek, hogy az 1918—1939 közti idő­szakban újra felújították sokan — akárcsak Magyarországon — a feu­dális történelm­i múlt emlékeit és az ország­ vezetése a népmilliókkal szembenálló rendszer kezébe csú­szott át. A nagy fasisztaellenes fel­szabadító háború során a lengyel nép legjobbjai az egyetemes emberi szabadság ügyéért küzdöttek a szov­jet seregekkel, miután még előbb a Pihudszki-féle katonai klikk uralm­a belsőleg szétmorzsolta és tönkre tette a lengyel társadalom németellenes ellenállásának lehetőségét. A lengyel burzsoázia és arisztokrácia nyugati politikát folytatott ekkor és azt várta, híven a maga osztályuralmi tradícióihoz, hogy a német és szov­jet­ seregek felmorzsolják egymást és ők visszaállíthatják a nyugati kapi­talizmus segítségével régi rendszerü­ket; ugyanekkor viszont a Szovjet­unió seregei hozták el a lengyel nép­nek­­a nemzeti felszabadulással együtt a társadalmi felszabadulást is, a nemesi renddel szemben egy új ál­lamépítés és nemzeti munka lehető­ségét. A magyar olvasó szeretettel és érdeklődéssel olvassa ezt a füzetet, amelyből rengeteget tanulhat és amely részleteiben is megvilágítja az előt­tünk soká olyan ismeretlen, minden barátkozás mellett — sajnos mégis eléggé ismeretlen lengyel történelem soká homályban hagyott számos részletét. Erényei mellett hadd sorol­juk fel ez írás hiányait is. Kár, hogy a gazdag anyagot tagolatlanul, feje­zetek és címek nélkül sorakoztatja fel, így hiányzik a kellő áttekintés. Nélkülözzük benne a nemzeti kérdés taglalását, amely a Magyarországhoz hasonlóan idegen nemzetek, nemzeti­ségek, más nyelvű és hitű jobbágy népek jelenlétével telített Lengyelor­szágban a függetlenség és szabadság ügyének akár német-porosz, akár pe­dig orosz és osztrák, illetve ukrán vonatkozásban annyi nehézséget oko­zott. A sztálini nemzeti elvnek kellett jönnie, hogy a nemzeti egyenjogúság értelmében igazságosan megoldódja­nak e problémák. Eléggé hiányzik belőle az európai eszmékkel és for­radalmi változásokkal való összefüg­gések és kölcsönhatások rajza is, ki­véve Marx és Lenin szerepének is­mertetését: szükséges lett volna, hogy például alaposabban kitérjen a fran­cia forradalom, a felvilágosodási esz­mék itatására is, amelyek végered­ményben elsősorban hozták bomlás­ba a lengyel nemesi alkotmány és társadalmi rend szerkezetét. Helyes lett volna itt, ha Rousseau összeköt­tetéseit a lengyelekkel, az 1790-es lengyel alkotmányos törekvésekkel, a már ekkor jelentkező lengyel né­piességgel ismerteti,­­ hiszen ez a nagy francia felvilágosodást író és bölcselő ismerte fel, szinte elő­ször, Európában a népiesség szere­pét, (tőle tanult és tőle indult el a szláv népek ébredésében és nemzeti öntudatában olyan nagy szerephez jutott Herder is!) számos levelében ajánlotta a lengyel nemesség gondol­kozó elméinek, a reformot vágyó hazafiaknak a nép bevonását az al­kotmány köreibe, a népből való meg­újulást, az idegen elnyomással szem­ben a nép erőinek felhasználását, a nemzeti öntudat jogos kifejlesztése érdekében a népszokások kultuszát, nem egyszer pedig a „közvetlen de­mokráciát“. Mindegy, ez a füzet így is rendkívül érdekes adalékokkal gazdagítja történelmi ismereteinket, a biráti és testvér lengyel nép iránti érdeklődésünket. Reggel kilenc után érkeztem vona­ton Bicskére. Alcsútra készültem, de nem volt már sem vonalom, sem autóbuszom. —­ Messze van innét Alcsút? — kérdeztem egy füstöt eregető öreg­embert, aki vénséges párjával bandu­kolt a sínek mentén. — Csak ill a szomszédban! Ha a szomszédban van, megteszem akár gyalog. — Csak Italra térjen, ne az ország­útra, mert balra közelebb. A „szomszédban“ bizony volt vagy hat-nyolc kilométer. De megélte. Alig tíz percet mentem, lekerült ró­lam a kabát, le a nyakkendő, zuho­gott rám a nap, fütyültek köridőt­tem a pacsirták, hajladoztak a lenge szélben a méteres búzavetések, ke­réknyomokból vizet ittak apró ba­rázdabillegetők s r­ámborult valami melengető édes egyedüllét. Találkozás Az egyedüllét nem tartott soká. Vagy jó fél óra múlva beéri egy má­s­isc gyalogos. — Messze van még Alcsút? — I én is oda megyek. S mentünk tovább ketten. Széles vállú, szőke férfi volt, acélkék zub­­bonyát kigombolva hordta, tányér­sapkáját teltolta egész a hajáig. Azt sem tudta, mi járatlan vagyok, nem kérdezte, ha inét jöttem, sem azt, ki­hez igyekezem. Ment két ember a megyei úton. Í­gy ideig hallgatagon, azután úgy ízlelgetve a szavakat. Az u­litárs beszélni kezdett a felhőkről. Különös, gondoltam első pillanatra. Beszélt a tavalyi rossz termésről, a röpke felhőkről, melyek alig hogy megálltak a bicskei járás felett, máris eliramodtak a Duna vagy a Balaton felé. Nem kapott­­esőt múlt évben az alcsúti határ,­­Jó ízzel beszélt, az étel sűrűjét éreztem minden szaván. S míg porzoit a lépésünk az aká­cos mellett (ő „akácos“-nak mondta), eszembe jutott egy, öreg munkás, aki Gorkijt tanította az élet ismereteire. Gorkij a könyveket szerette, az öreg munkás azt tanácsolta neki, hogy for­duljon az emberekhez is, mert azok nyersebben bár, de teljesebben taní­tanak. Mert, be kell vallani ezt, én ettől az ismeretlen útitárstól csak tanultam, váltig tanultam az úton. Megtanul­tam, hogyan gyűlnek össze az esőfel­legek, megtanultam, hogy öntik az ürgét, mikor ad bő termést az erdei eper, m­i a különbség a tölgyfa és platán között, miről lehet megkülön­böztetni a gerlét az erdei vadgalamb­­tól, merre fut a nyúl, ha búzatábla áll előtte, milyen lesz az idei termés a bicskei határban, milyen volt az élet régen Habsburg József­­ urasága alatt, hogyan kell ültetni a rózsa­­bokrot, mennyi búzát gyűjt össze a hörcsög s milyen a tolla a sármány­nak, e kis erdei madárnak. Oh, egyetlen örök forrás, melyből merítenünk kell!... Hogy megérte!-í­tem én e kis erdei ösvényeken bal­lagva nagyjaink tanítását arról, hogy legnagyobb tanítónk a nép, a millió és millió dolgozó ember, munkás és paraszt, akik az életről többet, sű­­rűtbbet, teljesebbet, csudálatosabbat, pontosabbat tudnak, mint mi, városi emberek. Madarak Úgy egy óra múlva megszomjaz­tünk, megálltunk egy major előtt, merítettünk a kút vizéből. Azután tovább. Az erdei ösvény elött az ub­­­lázs beállt egy búzatáblába. Derékig lepte el a vetés. — Két hét múlva váltómig ér! Arcán melegség volt s nyugodt derű. Hallgatagon értünk az erdő közelébe. S ahogy közeledünk, egy­szerre megcsap mindkettőnket a ma­dárdal: gerlebúgás, rigófütty. Kime­rülök e tiszta hangok mámorába; az ulitárs ébreszt fel. — Ez vörösbegy volt... amaz ka­­kuk . .. S a lágy zenebonából kiszűri a gerle hangját, a seregélyét, az ör­vös galambét, a kis cinkéét. Meg­állunk. Szemben velünk a Cserhegy, oldalt a Részhegy. Lábunk alatt mélyzöld fenyők és halovány platá­nok közt Alcsúf, a „fenséges úr“ valamikori birtoka. Már csak ő beszél. Úgy h­algatom­, mintha forrás csobogását hallanám, s újra az öreg munkás jut eszembe, Lorkij munkája és tanítása, hogy a dogozó emberek a teljes, végtelen, legtisztább tanítómestereink. Mert mit tudtam én a sármány vagy parlagi pacsirta hangjáról! Ka-jiuk-ka-kuk ka-kuk .,, Csrrr .., f ű-tviil- a rigó., ln-hi-hi-hi... S­ír hegy gyanúi ken­sek. emlékezetbe jegyzem fii az útitárs szavát: A kakukot könnyen feiismerni, ha közeiben kakukol. Ha messzebb '•»», onnan ismer­ ni meg a hangját, hogy a dallam végén elmélyül a hang. A vörös hegy hangja szaggatott, a gerléé éles, csattogó, sok h­á betűt használ, szinte nevel: h­i-hi-h­i-hi. A seregély hangja pacsirtához hason­latos, de öblösebb, mint amazé. A vadgalamb búg, mélyen és lágyan, a cske csicsereg hangja kéttagú. A szilfára egy gerlepár száll le rozsd­aszin tokaival; a p­atánon sárga­­nyú fülvu­l a vén cser ágai közt sár­mány és cinke kergetőznek, az erdei ár keréknyomából vadgalamb merít vizet, s távolban, a Cser­hegy felé éles csőrével harkály kopog. Mindezt tőle tudom. Tőle, hogy a seregély szőre hosszú, a kakuk háta h­amuszü­rke, a vörösbegy homloka sárgás-vörös, a cinke kék, a sár­mány nyaka, háta rozsdabarna. Tőle, hogy hány tojást rak a fész­kébe a rigó, hogyan szedegeti a ro­varokat a harkály, merre jár a stiglic, miért helyezi más fészkébe tojásait a kakuk, milyen idős egy méteres törzsű platán, meddig él a szilfa, mikor hullatja le leveleit a cser, melyik fa szereli a homokos talajt, melyik a zsíros fekete földet, s hogyan susog a nyárfa levele vagy a tölgye, ha beszalad az erdőbe a szél . .. — Mi a foglalkozása? — kérden­ tőle végül. — Tűzoltó vagyok Pesten, a tizen­egyedik kerületben. Bárányos Gábor a nevem. Az az öt százalék , elmondja, hogy négy gyerek apja, a háború alatt kibombázták pesti lakásából, idekiint meg van egy kis háza, kertje, azért laknak itt. Reggel fél háromkor kel, hogy beér­jen munkahelyére. A gyerekek? „Mint a piros almák.“ Két kecskéje van, napi négy és fél liter te­jet adnak, ezt megisszák a gyerekek, „úgy duzzad­nak tőle, mint érett gyümölcs“. A „fenséges úr“? Habsburg Józsefet nem látta soha. Messze éltek nagyon, bent a Százholdas díszpark mögött. S most arra gondolok, hogy a Bá­rányos Gáborokból, a régi részes ara­tókból, a földhöz jutott magyar pa­rasztból, a traktorok gyártóiból, a falusi kutakat építő munkásokból, a dolgozó emberekből áll ez a mi ma­­dár­dallal, szép búzavetéssel ékes ha­zánk. S e dolgozó emberek ellen a tenger másik végéről háborút szíta­nak. Várjon tudja ezt Bárányos Gábor? — Van olyan ember itt, aki há­borút akar? — Olgán egy se. Ezt az egész Fejér megyét oda lehetne, vinni a háború ellen szavazni. Egy ember­ként menne. — S tudja-e a nép, ki akar há­borút? — Tudja. Az az öt százalék, akinek haszna van belőle. — S készek lennének az emberek harcolni is azért, hogy legyőzzék a háborút? Hogy megvédjék a hazáju­kat? Bárányos Gábor keményen int a fejével. Készek. Készek megvédeni az „Aranykalász“ termelőszövetkezetet, amely József főherceg volt nagybir­tokán boldog, szabad, új embereket nevel. Készek megvédeni a százholdas díszparkot amely a hajdúhadházi gyerekek üdülője lett. Készek megvé­deni a gyermekeiket, akik egyete­mekre kerültek. Készek megvédeni a földet, ahol már nem hajladozik 1 pengő 80 filléres napszámért * „fenséges úr“ előtt a részes arató. Bárányos is erre gondol, meg én is. Felettünk olyan kék az ég, mint déli tengerek tükre. Egy vadgalamb küldi utánunk kiérve az erdőből mély üzenetét. Búzatáblák ringanak körü­­­löttünk , fehér házaival, takaros tornácokkal, a kapukban öreg szülők­kel, vízhordó lányokkal feltűnik előt­tünk Alcsút. Ruffy Péter „A lengyel nép forradalmi hagyományai“ Beszélgetés az alcsúti megyei úton a békéről Megjelent a MNépU 3. száma. A tartalomból: A kultúra a béke fegyvere. — o— Varga Edit: Kultúrotthonok a román falvakban. ■—o— Mit tanult a magyar bábmozgalom az Obrazcov-együttes budapesti vendégjátékából. —o— Életünk a legboldogabb nekünk ... —o— Galgóczi Erzsébet ifjúmunkás novellája. —­—­Gergely Márta kis jelenete. Könyvismertetések — Filmkritika Versek. — Dalok. 3 — Háromhónapos ápolónőképző tanfolyamot indít május folyamán a Vöröskereszt. A tanfolyamokra első­sorban munkás- és parasztszárma­zású lányokat vesznek fel, akik a tanfolyam elvégzése után az üzemek­ben és gépállomásokon teljesítenek szolgálatot és végzik a dolgozók egészségügyi ellátását.­­ Nazim Hikmetet, a híres haladó török költőt tíznapos éhségsztrájk után börtönéből kórházba szállították.

Next