Kis Ujság, 1950. május (4. évfolyam, 101-124. szám)
1950-05-14 / 111. szám
Tallimps május 14 kis Újság Nagy történelmi és nemzeti hagyományokat elevenít fel és ismertet meg a magyar közönséggel az a névtelenül, szerző megnevezése nélkül megjelent kis füzet (Székely Andorné fordítása, Szikra kiadás), amely a magyar olvasót végigvezeti a lengyel testvérnép utolsó másfélszázadi történelmének viszontagságos fejezetein. Magyarország és Lengyelország története között ezernyi szállal szövődtek az elmúlt évezredben szoros öszszefüggések, királyok és főurak kapcsolatai; gyakran — a tatár és török betörés ellen — közös érdekek is sugallták ezt a kapcsolatot. Az akkori idők társadalmának megfelelően ezek az összeköttetések elsősorban a vezető uralkodó körök kapcsolatai voltak, de másfél század óta a veszélybe jutott lengyel szabadság ügye iránt érdeklődő magyar szemlélőknek nem kerülte el figyelmét, hogy a két nép társadalma között valami különleges összefüggés áll fenn: ugyanazon társadalmi szerkezet nyűgei közül kellett a népi-nemzeti ügynek kibontakoznia A nagy német középeurópai tömbtől keletre élő kisebb népek valamennyiének társadalmi szerkezetében felfedezhetjük ezeket az azonosságokat: történelmük tele van a német behatolás elleni küzdelemmel, a királyság intézménye nem egyszer idegen érdekek bűvöletébe kerül, hiányzik a nemzeti abszolutizmus, hiányzik a nemzeti polgárság, még előbb pedig hiányzott a közvetett hűbériség rendszere, az utóbbi századokban pedig sorsuk szüntelen ellenállás az idegen abszolutizmus bekebelezési kísérletei ellen. A cseheknél az osztrák abszolutizmus a nemzet testéről leborotválta a középnemességet, a nemzeti függetlenségnek sok előharcosát, Lengyelországban és Magyarországon viszont a főurak mellett a nagyszámú középnemesség határozta meg a nemzet történelmét és társadalmi fejlődésének irányát. Lengyelország hosszabb ideig élvezhette a nemzeti függetlenség és nemzeti királyság lehetőségeit, mint az 1525-ös mohácsi csatában elbukott, majd még a Habsburg imperializmus világokat áthálózó hatalmi rendszerébe belehasonított Magyarország; viszont ugyanekkor a lengyel fő- és középnemesség túltengő hatalma egyfelől a királyság, másfelől pedig a sép tömegeinek ellenében ezt a szerencsétlen országot valósággal „nemesi köztársasággá", tehát nemesi anarchiává alakította át. A minden reformot, változást és felemelkedést megakadályozó nemesi vétó intézménye az országgyűléseken, vagyis az az intézmény, hogy egyetlen fő- vagy kis- és középnemes tiltakozása elvethetett és halomra ronthatott minden törvényt, reformtervet, volt végeredményben az oka Lengyelország balvégzetének. Miközben a XVII. és XVIII. században nagyhatalmi kiterjedések magasságairól és a Jagello-királyok gőgje teljességéből a nemesi anarchia mélységeibe hanyatlott lengyel állam példátlan szociális elnyomás és belső rendetlenség áldozata lett, Keleten és Nyugaton határain túl új nagyhatalmak emelkedtek fel, elsősorban a cári Oroszország ellenállhatatlan centralizációja, másfelől Poroszország királyi abszolutizmusa és junker katonai rendszere. Az abszolút királyság természetéhez tartozott a szüntelen terjeszkedés és hódítás, amelyet a lengyel nemesi anarchia nem tudott feltartóztatni. Lengyelország belső rendetlenségei, a nemesi társadalom viszályai miatt a XVIII. század végétől kezdve sorra elvesztette legértékesebb területeit, majd meg a közös rendszerű és szövetséges porosz és orosz, utóbb meg — bár kis részben — a velük rokon szentszövetségi és abszolutista szervezetű Ausztria hármas összefogása imételten felosztotta egymás között területeit, teljesen megsemmisítette állami életét. Lengyelországot, amely a XVIII. század végétől csak a hazafiak eszméiben és akaratában élt, ettől fogva az 1917-es változásig valóban csak népének ereje, rendíthetetlen hite, a nemzeti szabadságba vetett fetiporhatatlan reménykedése, a lengyel nemzeti erőknek az abszolutizmus által legyőzhetetlen gazdagsága, a népmisciók szaporasága, elsősorban pedig soká oly elnyomott parasztsága tartotta fenn. Lengyelország és Magyarország története az utolsó másfél században már abban is sok hasonlóságot és rokonvonást mutat a közös középeurópai társadalmi-gazdasági öszszefüggések során, hogy nemessége — a nyugatibb országok nemességéhez mérten — rendkívül nagyszámú volt, a lengyel nemesség önmagát tartotta az ország és haza, a függetlenség és szabadság egyetlen letéteményesének és képviselőjének, kizárván onnét a nép, a parasztság és kispolgárság milliós tömegeit, ellensége lévén saját külterjes agrárius érdekei szolgálatában mindennemű városi és iparos polgáriasodóinak, majd meg az egyre nagyobb nyomatékkal fellépő és a nemzeti ügy szolgálatát, a függetlenség védelmét elvállaló ipari munkásságnak is. Magyarország történetében sem hiányoznak azok a kísérletek, amelyek a haza sorsát osztályérdekeivel azonosító nemesség ellen saját abszolutista érdekeik szolgálatában a parasztságot akarták felhasználni (Kollonics, Mária Terézia, II. József stb.); nem véletlen volt az sem, hogy Lengyelország szabadsága ellen a cári és osztrák abszolutizmus a nemzeti ügy nagy válságainak idején azt a parasztságot igyekezett megnyerni, amelynek sorsa és helyzete iránt a nemzeti ügy vezetésének privilégiumát kisajátító nemesség olyan érdektelenséget és konok elzárkózást tanúsított. Ez a füzet most részletesen levezeti a magyar olvasót a lengyel történelem problémáiba. Lengyelország első felosztása óta, tehát Mária Terézia és II. József óta nagy számban jöttek Magyarországra lengyel emigránsok és menekültek, akiknek révén feléledt a középkorban, majd még a török korban olyan élénk magyarlengyel kapcsolat, akiknek révén a magyar társadalom értesülhetett a lengyel nemzeti ügy veszedelméről és fordulatairól. Az akkori Magyarország érdeklődése Lengyelország iránt természetesen nemesi jellegű volt, a két nép uralkodó köreinek hasonló szerkezete indokolttá tette ezt az érdeklődést, aztán indokolttá tette a mindkét helyütt hasonló vonásokat mutató nemzeti függetlenség gondolata is. De már a reformkorban, Deák Ferenc vagy Kossuth Lajos eszméiben és politikai működésében a lengyel ügy iránti szeretet és a lengyel függetlenség melletti helytállás a tiszta emberiesség jeleit mutatja. A népszabadság közös gondolata hatotta át a magyar reformkor, majd meg az 1848—49-es időszak érdeklődését a lengyelek iránt és Kossuth Lajos dunai konföderációs terveiben félreismerhetetlen volt a szlávokat a magyarokkal kibékíteni akaró lengyelek hatása. Hiszen a lengyel hazafiak és emigránsok egészen más —haladó és demokratikus — szláv koncepciót hirdettek, élükön a halhatatlan Mickiewicz-cel, mint az osztrák abszolutizmus járszalagjára került és például Marx Károly által annyiszor e miatt megrótt és elítélt osztrák-szláv vezetők, akik a szláv népek szabadságának eszméjét a szentszövetségi reakcióval azonosították. Ez a füzet is részletesen kifejti, a szabadság és függetlenség gondolata mint hatolta át a magyar és lengyel nép legjobbjait, akiknél a nemzeti függetlenség hitvallása egyesült a milliók felszabadításának törekvéseivel, Bem és Petőfi barátsága a legjobb példa erre. Aminthogy viszont a magyar és lengyel történelem gátló és káros körülményei között ott szerepel állandóan az a feszültség, amely a nemzeti függetlenség gondolatát kizárólag a nemesség számára, a nemesi osztályuralom érdekében akarta kisajátítani a parasztság, majd a munkásság millióinak elodázhatatlan felszabadítása ellen. A magyar és lengyel hazafiak legjobbjainak törekvése az volt, hogy a nemzeti felszabadulás, az idegen uralom lerázásának igényét egyesítsék az emberi igazságossággal, a soká oly jogtalan és kizsákmányolt rétegek felszabadításával. E füzet most végigvezet a lengyel történelem utolsó másfél századának e sok nagy feszültségén. Az 1790-es évektől bemutatja, a nemesi anarchia, a magát túlélt nemesi rend miként nem tudta egyesíteni a lengyel nemzeti függetlenség gondolatát a nép felszabadításának valóságával és szükségességével, miként kellett a lengyil vezetésnek, majd még emigrációnak állandóan küszködnie az osztályellentétek és osztályelőítéletek viharai között, bemutatja azt is, hogy a nemesifeudális vezetéssel szemben az 1790-es évektől miként tömörültek külön csoportokba a haladószellemű lengyel hazafiak. A magyar olvasó előtt soká nagyrészt ismeretlen nevek és adatok felsorolása teszi olyan gazdaggá és érdekessé ezt a füzetet. Hadd emeljük ki belőle Marx Károly érdeklődését a lengyel szabadságküzdelem iránt, Mickiewicz szerepét, aztán az 1840-es évekből egy szegény vidéki pap, Pjotr Sciegiemy működését, aki akkor a parasztságra, a jobbágyságra akarta alapozni a nemzeti küzdelem súlypontját. Hadd emeljük azt is ki, hogy a lengyel nemzeti felkelések, legutoljára az 1863-as felkelés, sorra mind azért buktak el, mert a nemesség erővel érvényesítette a néppel szemben saját igényeit, számára a függetlenség és nemzeti szabadság nem jelentvén egyebet, mint az idegen uralom lerázása után a régi társadalmi rendszer visszaállítását, osztályuralmát és birtokos viszonyai érintetlen fenntartását. Az orosz demokratákat, haladószellemű írókat és értelmiségieket nem egyszer idegenítette el a lengyel ügy támogatásától a nemesi birtokviszonyok és nemesi vezetés e túltengő szerepe. Az 1880-as évektől kezdve a vezetést a lengyel szocialisták, az ipari munkások veszik át, akik egyéb lengyel haladószellemű emberekkel együtt felismerik a felemelkedő orosz proletariátussal való szövetség és együttműködés, a cári hatalom elleni közös küzdelem jelentőségének gondolatát. Lena mindig különös súlyt helyezett a lengyel ügyre és az 1863-as januári felkelésre visszatekintve, megállapította, hogy Alexander Herzen, a lengyel nép e nagy barátja, a nagyszerű orosz politikai író a lengyel szabadságküzdelem támogatásával és segítségével — baloldali szellemű és a lengyelekhez csatlakozott orosz katonákkal egyetemben — „megmentette“ az önző nagyorosz nacionalizmus táborával és az úgynevezett „liberálisokkal“ szemben ..az orosz demokrácia becsületét." A lengyel szocializmus vezetői e küzdelmek során olyan jelentős embereket adtak a proletariátus közös küzdelmének, mint Róza Luxemburg, Julian Marchlewski, Felix Dzierzinski. 1917-ben és 1918-ban az orosz Szovjet végleges érvénnyel elismerte a lengyel nép függetlenségét és jogát az önálló élethez. Tragikus vonása a lengyel történelemnek, hogy az 1918—1939 közti időszakban újra felújították sokan — akárcsak Magyarországon — a feudális történelmi múlt emlékeit és az ország vezetése a népmilliókkal szembenálló rendszer kezébe csúszott át. A nagy fasisztaellenes felszabadító háború során a lengyel nép legjobbjai az egyetemes emberi szabadság ügyéért küzdöttek a szovjet seregekkel, miután még előbb a Pihudszki-féle katonai klikk uralma belsőleg szétmorzsolta és tönkre tette a lengyel társadalom németellenes ellenállásának lehetőségét. A lengyel burzsoázia és arisztokrácia nyugati politikát folytatott ekkor és azt várta, híven a maga osztályuralmi tradícióihoz, hogy a német és szovjet seregek felmorzsolják egymást és ők visszaállíthatják a nyugati kapitalizmus segítségével régi rendszerüket; ugyanekkor viszont a Szovjetunió seregei hozták el a lengyel népneka nemzeti felszabadulással együtt a társadalmi felszabadulást is, a nemesi renddel szemben egy új államépítés és nemzeti munka lehetőségét. A magyar olvasó szeretettel és érdeklődéssel olvassa ezt a füzetet, amelyből rengeteget tanulhat és amely részleteiben is megvilágítja az előttünk soká olyan ismeretlen, minden barátkozás mellett — sajnos mégis eléggé ismeretlen lengyel történelem soká homályban hagyott számos részletét. Erényei mellett hadd soroljuk fel ez írás hiányait is. Kár, hogy a gazdag anyagot tagolatlanul, fejezetek és címek nélkül sorakoztatja fel, így hiányzik a kellő áttekintés. Nélkülözzük benne a nemzeti kérdés taglalását, amely a Magyarországhoz hasonlóan idegen nemzetek, nemzetiségek, más nyelvű és hitű jobbágy népek jelenlétével telített Lengyelországban a függetlenség és szabadság ügyének akár német-porosz, akár pedig orosz és osztrák, illetve ukrán vonatkozásban annyi nehézséget okozott. A sztálini nemzeti elvnek kellett jönnie, hogy a nemzeti egyenjogúság értelmében igazságosan megoldódjanak e problémák. Eléggé hiányzik belőle az európai eszmékkel és forradalmi változásokkal való összefüggések és kölcsönhatások rajza is, kivéve Marx és Lenin szerepének ismertetését: szükséges lett volna, hogy például alaposabban kitérjen a francia forradalom, a felvilágosodási eszmék itatására is, amelyek végeredményben elsősorban hozták bomlásba a lengyel nemesi alkotmány és társadalmi rend szerkezetét. Helyes lett volna itt, ha Rousseau összeköttetéseit a lengyelekkel, az 1790-es lengyel alkotmányos törekvésekkel, a már ekkor jelentkező lengyel népiességgel ismerteti, hiszen ez a nagy francia felvilágosodást író és bölcselő ismerte fel, szinte először, Európában a népiesség szerepét, (tőle tanult és tőle indult el a szláv népek ébredésében és nemzeti öntudatában olyan nagy szerephez jutott Herder is!) számos levelében ajánlotta a lengyel nemesség gondolkozó elméinek, a reformot vágyó hazafiaknak a nép bevonását az alkotmány köreibe, a népből való megújulást, az idegen elnyomással szemben a nép erőinek felhasználását, a nemzeti öntudat jogos kifejlesztése érdekében a népszokások kultuszát, nem egyszer pedig a „közvetlen demokráciát“. Mindegy, ez a füzet így is rendkívül érdekes adalékokkal gazdagítja történelmi ismereteinket, a biráti és testvér lengyel nép iránti érdeklődésünket. Reggel kilenc után érkeztem vonaton Bicskére. Alcsútra készültem, de nem volt már sem vonalom, sem autóbuszom. — Messze van innét Alcsút? — kérdeztem egy füstöt eregető öregembert, aki vénséges párjával bandukolt a sínek mentén. — Csak ill a szomszédban! Ha a szomszédban van, megteszem akár gyalog. — Csak Italra térjen, ne az országútra, mert balra közelebb. A „szomszédban“ bizony volt vagy hat-nyolc kilométer. De megélte. Alig tíz percet mentem, lekerült rólam a kabát, le a nyakkendő, zuhogott rám a nap, fütyültek köridőttem a pacsirták, hajladoztak a lenge szélben a méteres búzavetések, keréknyomokból vizet ittak apró barázdabillegetők s rámborult valami melengető édes egyedüllét. Találkozás Az egyedüllét nem tartott soká. Vagy jó fél óra múlva beéri egy másisc gyalogos. — Messze van még Alcsút? — I én is oda megyek. S mentünk tovább ketten. Széles vállú, szőke férfi volt, acélkék zubbonyát kigombolva hordta, tányérsapkáját teltolta egész a hajáig. Azt sem tudta, mi járatlan vagyok, nem kérdezte, ha inét jöttem, sem azt, kihez igyekezem. Ment két ember a megyei úton. Így ideig hallgatagon, azután úgy ízlelgetve a szavakat. Az ulitárs beszélni kezdett a felhőkről. Különös, gondoltam első pillanatra. Beszélt a tavalyi rossz termésről, a röpke felhőkről, melyek alig hogy megálltak a bicskei járás felett, máris eliramodtak a Duna vagy a Balaton felé. Nem kapottesőt múlt évben az alcsúti határ,Jó ízzel beszélt, az étel sűrűjét éreztem minden szaván. S míg porzoit a lépésünk az akácos mellett (ő „akácos“-nak mondta), eszembe jutott egy, öreg munkás, aki Gorkijt tanította az élet ismereteire. Gorkij a könyveket szerette, az öreg munkás azt tanácsolta neki, hogy forduljon az emberekhez is, mert azok nyersebben bár, de teljesebben tanítanak. Mert, be kell vallani ezt, én ettől az ismeretlen útitárstól csak tanultam, váltig tanultam az úton. Megtanultam, hogyan gyűlnek össze az esőfellegek, megtanultam, hogy öntik az ürgét, mikor ad bő termést az erdei eper, mi a különbség a tölgyfa és platán között, miről lehet megkülönböztetni a gerlét az erdei vadgalambtól, merre fut a nyúl, ha búzatábla áll előtte, milyen lesz az idei termés a bicskei határban, milyen volt az élet régen Habsburg József urasága alatt, hogyan kell ültetni a rózsabokrot, mennyi búzát gyűjt össze a hörcsög s milyen a tolla a sármánynak, e kis erdei madárnak. Oh, egyetlen örök forrás, melyből merítenünk kell!... Hogy megérte!-ítem én e kis erdei ösvényeken ballagva nagyjaink tanítását arról, hogy legnagyobb tanítónk a nép, a millió és millió dolgozó ember, munkás és paraszt, akik az életről többet, sűrűtbbet, teljesebbet, csudálatosabbat, pontosabbat tudnak, mint mi, városi emberek. Madarak Úgy egy óra múlva megszomjaztünk, megálltunk egy major előtt, merítettünk a kút vizéből. Azután tovább. Az erdei ösvény elött az ublázs beállt egy búzatáblába. Derékig lepte el a vetés. — Két hét múlva váltómig ér! Arcán melegség volt s nyugodt derű. Hallgatagon értünk az erdő közelébe. S ahogy közeledünk, egyszerre megcsap mindkettőnket a madárdal: gerlebúgás, rigófütty. Kimerülök e tiszta hangok mámorába; az ulitárs ébreszt fel. — Ez vörösbegy volt... amaz kakuk . .. S a lágy zenebonából kiszűri a gerle hangját, a seregélyét, az örvös galambét, a kis cinkéét. Megállunk. Szemben velünk a Cserhegy, oldalt a Részhegy. Lábunk alatt mélyzöld fenyők és halovány platánok közt Alcsúf, a „fenséges úr“ valamikori birtoka. Már csak ő beszél. Úgy halgatom, mintha forrás csobogását hallanám, s újra az öreg munkás jut eszembe, Lorkij munkája és tanítása, hogy a dogozó emberek a teljes, végtelen, legtisztább tanítómestereink. Mert mit tudtam én a sármány vagy parlagi pacsirta hangjáról! Ka-jiuk-ka-kuk ka-kuk .,, Csrrr .., f ű-tviil- a rigó., ln-hi-hi-hi... Sír hegy gyanúi kensek. emlékezetbe jegyzem fii az útitárs szavát: A kakukot könnyen feiismerni, ha közeiben kakukol. Ha messzebb '•»», onnan ismer ni meg a hangját, hogy a dallam végén elmélyül a hang. A vörös hegy hangja szaggatott, a gerléé éles, csattogó, sok há betűt használ, szinte nevel: hi-hi-hi-hi. A seregély hangja pacsirtához hasonlatos, de öblösebb, mint amazé. A vadgalamb búg, mélyen és lágyan, a cske csicsereg hangja kéttagú. A szilfára egy gerlepár száll le rozsdaszin tokaival; a patánon sárganyú fülvul a vén cser ágai közt sármány és cinke kergetőznek, az erdei ár keréknyomából vadgalamb merít vizet, s távolban, a Cserhegy felé éles csőrével harkály kopog. Mindezt tőle tudom. Tőle, hogy a seregély szőre hosszú, a kakuk háta hamuszürke, a vörösbegy homloka sárgás-vörös, a cinke kék, a sármány nyaka, háta rozsdabarna. Tőle, hogy hány tojást rak a fészkébe a rigó, hogyan szedegeti a rovarokat a harkály, merre jár a stiglic, miért helyezi más fészkébe tojásait a kakuk, milyen idős egy méteres törzsű platán, meddig él a szilfa, mikor hullatja le leveleit a cser, melyik fa szereli a homokos talajt, melyik a zsíros fekete földet, s hogyan susog a nyárfa levele vagy a tölgye, ha beszalad az erdőbe a szél . .. — Mi a foglalkozása? — kérden tőle végül. — Tűzoltó vagyok Pesten, a tizenegyedik kerületben. Bárányos Gábor a nevem. Az az öt százalék , elmondja, hogy négy gyerek apja, a háború alatt kibombázták pesti lakásából, idekiint meg van egy kis háza, kertje, azért laknak itt. Reggel fél háromkor kel, hogy beérjen munkahelyére. A gyerekek? „Mint a piros almák.“ Két kecskéje van, napi négy és fél liter tejet adnak, ezt megisszák a gyerekek, „úgy duzzadnak tőle, mint érett gyümölcs“. A „fenséges úr“? Habsburg Józsefet nem látta soha. Messze éltek nagyon, bent a Százholdas díszpark mögött. S most arra gondolok, hogy a Bárányos Gáborokból, a régi részes aratókból, a földhöz jutott magyar parasztból, a traktorok gyártóiból, a falusi kutakat építő munkásokból, a dolgozó emberekből áll ez a mi madárdallal, szép búzavetéssel ékes hazánk. S e dolgozó emberek ellen a tenger másik végéről háborút szítanak. Várjon tudja ezt Bárányos Gábor? — Van olyan ember itt, aki háborút akar? — Olgán egy se. Ezt az egész Fejér megyét oda lehetne, vinni a háború ellen szavazni. Egy emberként menne. — S tudja-e a nép, ki akar háborút? — Tudja. Az az öt százalék, akinek haszna van belőle. — S készek lennének az emberek harcolni is azért, hogy legyőzzék a háborút? Hogy megvédjék a hazájukat? Bárányos Gábor keményen int a fejével. Készek. Készek megvédeni az „Aranykalász“ termelőszövetkezetet, amely József főherceg volt nagybirtokán boldog, szabad, új embereket nevel. Készek megvédeni a százholdas díszparkot amely a hajdúhadházi gyerekek üdülője lett. Készek megvédeni a gyermekeiket, akik egyetemekre kerültek. Készek megvédeni a földet, ahol már nem hajladozik 1 pengő 80 filléres napszámért * „fenséges úr“ előtt a részes arató. Bárányos is erre gondol, meg én is. Felettünk olyan kék az ég, mint déli tengerek tükre. Egy vadgalamb küldi utánunk kiérve az erdőből mély üzenetét. Búzatáblák ringanak körülöttünk , fehér házaival, takaros tornácokkal, a kapukban öreg szülőkkel, vízhordó lányokkal feltűnik előttünk Alcsút. Ruffy Péter „A lengyel nép forradalmi hagyományai“ Beszélgetés az alcsúti megyei úton a békéről Megjelent a MNépU 3. száma. A tartalomból: A kultúra a béke fegyvere. — o— Varga Edit: Kultúrotthonok a román falvakban. ■—o— Mit tanult a magyar bábmozgalom az Obrazcov-együttes budapesti vendégjátékából. —o— Életünk a legboldogabb nekünk ... —o— Galgóczi Erzsébet ifjúmunkás novellája. ——Gergely Márta kis jelenete. Könyvismertetések — Filmkritika Versek. — Dalok. 3 — Háromhónapos ápolónőképző tanfolyamot indít május folyamán a Vöröskereszt. A tanfolyamokra elsősorban munkás- és parasztszármazású lányokat vesznek fel, akik a tanfolyam elvégzése után az üzemekben és gépállomásokon teljesítenek szolgálatot és végzik a dolgozók egészségügyi ellátását. Nazim Hikmetet, a híres haladó török költőt tíznapos éhségsztrájk után börtönéből kórházba szállították.