Kis Ujság, 1951. március (5. évfolyam, 50-75. szám)

1951-03-07 / 55. szám

Szerda, március 7 SZOVJET EMBEREK a magyar-szovjet barátság hónapja eté Egy nagy költőnk egyszer azt kívánta, hogy adjunk emberséget az embernek, magyarságot a magyarnak, hogy ne legyünk többé német gyarmat. A német gyarmatból szovjet fegyverek győzelmével váltunk magyar országgá. Az emberséget szovjet lobogók élén hozták a szabadság fiai. S igazán magyarrá akkor váltunk, mikor e nép elől felszakadt a börtön; a milliós magyar szegénység kiáradt, birtokba vehette saját honát, e hon földjét, gyárait, műveltségét, városait, falvait. Magyarország azon magyar ország, minden magyarnak hazája, mióta nincs többé két,százhuszonkétezer holdas nagybirtok, mióta nem Pallavicini Alfonzok, a csepeli Weisz-család, az Esterházyhercegek, a Metternich hercegnők, a San Martino grófok, a Montenuovo Nándorok birtokosai gyárainknak, szépséges Dunántúlunknak, zsíros, fekete földünknek, hanem azok, akik arcuk verejtékével keresték meg a kenyerüket. Mindezt ők hozták a szovjet emberek. Azóta is pazarlón szórják közénk a szovjet kincseket, elküldik legjobb munkásaikat, tudósaikat, nagynevű íróikat, hogy segítsenek, segítsenek. Ebben a hónapban újra szovjet vendégeket köszöntünk Magyarországon; ebből az alkalomból villantunk fel néhány képet régi szovjet vendégeinkről, útmutatásaikról, baráti tanításaikról. 1. rURGY’N PQ^FE^ZQR Néhány hónapja járt Magyarországon. Hazájának nagy tudósa, a kohászat nemzetközi nevű tekintélye. Bárgyin professzor magyar mérnököket és munkásokat jött tanítani hozzánk. Kétszázmilliós népnek a fia s eljött egy kilencmilliós néphez — segíteni. Emberi magatartásáról, egyéniségéről csak egyetlen történetet mondunk el. A margitszigeti nagyszállóban lakott. Egy reggel nyolc órakor várta őt a gépkocsi, hogy magyar kísérői társaságában a nagy magyar iparvidékek felé induljanak. Bárgyin profeszor már nem fiatal ember. Sokat dolgozó ember. Az úton meghalt, belázasodott. De reggel pontosan nyolc, órakor megjelent a szálloda előcsarnokában s mikor hüléses lázára figyelmeztették, elhárította az aggályokat: — Indulhatunk. — De... — A munka a legfontosabb — zárta le a beszélgetést. 2. MAXIMENKO Maximenko szovjet kőműves, a gyorsfalazás élenjáró sztahanovista munkása. A szovjet építőipar egyik legnagyobb nevű dolgozója. A szovjet emberek ezekben az években világraszóló építkezéseket végeznek. Minden szakemberükre, minden munkásukra szükségük van. S Maximenko mégis eljött Dunapentelére, hogy segítsen felépíteni az új magyar iparvárost, hogy segítse tanítani a magyar kőműveseket. Mikor megjelent Dunapentelén, ledobta nagykabátját, börkölényt kötött maga elé, kezébe vette a vakoló kanalat, kihúzta a zsinórokat egy épülő ház második emeletének szélén s dolgozni kezdett. Egy magyar kőműves megkérdezte tőle a tolmács segítségével: — Hány méter falat húz fel ma Maximenko elvtárs? — Hatot. — És holnap? — Holnap többet és holnapután még többet. Nálunk, szovjet embereknél nincsenek határok. Alacsony, széesvállú férfi. S ebben az egyetlen emberben benne van az erő, mely olyan naggyá tette a szovjet embereket, nekivágni bátran minden újnak, országrészek éghajlatát megváltoztatni, folyók medrét másfelé terelni, virágzó narancsligeteket ültetni a jeges északon; megostromoni azt is, ami ma még lehetetlennek látszik, de holnapra már megszokottá válik. 3. 03R4ZCQV Az igazi, mély emberséget benne ismertem meg. Középtermetű férfi, mosolyog az arca, a szeme, a tekintete. A moszkvai bábszínház igazgatója, nagy művész, világhírű. Egy alkalommal a szovjet művészetről, az igazi művészetről beszélt, azután Amerikáról ezt mondotta el. Egyszer járt az Egyesült Államokban is. Nagy látványos előadást nézett meg. A közönség tombolt és ünnepelt. Mit? A színpadon egy ütött-kopott, szegény bohóc csetlett-botlott. Olyan szegény chaplini senki fia. Esetlen, félénk, riadt. S ahányszor egy nagy, hatalmas, erős ember ráütött, a közönség nevetésben tört ki. — Ez lenne a művészet ? — kérdezte Obrazcov a meghívott magyar színészektől és újságíróktól. — Egy szegény embert ütnek s ezen a többiek nevetnek. Hát ez a művészet célja, tartalma, törekvése? 4. TYIHONOV Tyihonov, a sztálini korszak világhírű költője, egy ízben a budapesti zeneakadémián tartott előadást az irodalomról. A szovjet embernek olyan a könyv, mint a lágy, friss, párázó kenyér. Kirov, a nagy szovjet hazafi nem töltött el egyetlen napot sem anélkül, hogy néhány oldalt egy szépirodalmi műből el ne olvasson. Sotohov a háború után több golyószaggatta Csendes Dont kapott katona-olvasóitól, akik még a harci szünetben is olvastak. Az egyik moszkvai múzeumban ki van állítva az a Majakovszkij-kötd, amelyet a háború alatt egy Feketetengeren elsüllyedt szovjet hajó legénysége kimentett a babok közül. A francia klasszikusok nagyobb példányszámban jelennek meg a Szovjetunióban, mint saját hazájukban. A szépirodalom a szovjet emberek mindennapi kenyere. A szovjet író kétszázmillió embernek ír; nem ötnek, mint régi dekadensek. De van a világon másfajta irodalom is. Erről meséllé el Tyihonov a következőt: — Amerikában az emberiség sorsát eldöntő háború idején egy költő. E csoport verseket írt s a gyűjteményt ezüst szelencébe zárva elásta a földbe. Ezek a költők azt tartották, hogy csak kétszáz év múlva fogják megérteni őket. Az élő kortársakkal képtelenek voltak beszélgetni. 5. DAVIDOVA Ez a nagy szovjet operaénekesnő nemcsak tiszta, csengő művészetre tanított minket. Megtanított minket a szerénységre is. Mikor Bizet Carmenjének elő fel- vonása után lehullt a függöny a pesti Operaházban, a nézőtéren felzúgott a taps. A nagy művészt akarta látni mindenki. A nagy művészt ünnepelni, köszönteni tapsolni. De Davidova nem jelent meg a jó függöny előtt. Néhány pillanat múlva a megjelent — la’ameri’i szereplővel. S hozzátette az esti élményhez: — A siker nem egyé. Az egész közösségé. ... Most új szovjet vendégek érkeztek, szétszórni közénk tudásuk é■ művészetük fénylő gyöngyeit. Szeressük őket s tanuljunk tőlük. Buffy Péter kis Újság Jó eredménnyel működnek a gimnáziumokban a Magyar-Szovjet Barátság Osztályok (MTI) A múlt év októberében a Kölcsey Ferenc gimnázium III/b. osztálya követésre méltó kezdeményezéssel— elsőnek az országban — megalakította a „Magyar-Szovjet Barátság Osztályát“. Az MSZT támogatásával a diákok tantermüket feldíszítették a szovjet nép életét ábrázoló képekkel. Ayc osztály elhatározta, hogy tanulmányozza a filís lenini Komszomol történetét, elolvassa a róla szóló könyveket és igyekszik mindenben példáját követni. A megalakulás óta eltelt öt hónap alatt az osztály tanulói mind tanulmányi, mind fegyelmi téren komoly fejlődést értek el. Míg októberben az orosz nyelvből az osztályban kilencen kaptak intőt — a többi tantárgyakból tizenketten — addig a februári bizonyítványosztásnál csak egy-egy diák kapott elégtelen osztályzatot. Társadalmi munkájuk is dicséretre méltó. Megalakították az orosz szakkört és rendszeres együttes filmlátogatásokat szerveztek. Az utóbbi hetekben például kétszázan nézték meg a „Patyomkin páncélos“-t. Altardó érintkezésben vannak a József Attya-gimnáziummal, amelynek diákjaival kicserélik a tanulmányokra vonatkozó tapasztaltaikat. Példájukra a József Attila-gimnázium III/b. osztályában is megalakult, a „Magyar-Szovjet Barátság Osztálya“. A félévi bizonyítványosztásnál kiderült, hogy az osztály, mióta e büszke nevet viseli, előmenetelében erősen javult: 2.8-as tanulmány; állagát 3.4-re emelte, magaviselete, fegyelme is példás. Megalakították orosz szakkörüket. Ez a szakkör nem , csak az osztály, hanem az iskola diákjainak is gyakran látogatott központja. A Kölcsey Ferenc és József A vilagimnázium „Magyar-Szovjet Barátság Osztálya“ lelkesen készül a Magyar- Szovjet Barátság Hónapjára. Tervet dolgoztak ki, melynek pontjai között szerepel előadások tartása: „Hogyan segíti írtunkánkat a Szovjetunió“ címmel, továbbá a „Magyar-Szovjet Barátság Osztályának“ megszervezése a főváros valamennyi középiskolájában. Mindezek mellett a Kölcsey Ferences a József Attila-gimnázium ,,Magyar-Szovjet Barátság Osztályának“ minden tanulója vállalta, hogy — a Barátsági Hónap tiszteletére — megjavítja tanulmányi fegyelmét. Kerekes János is megtalálja a helyét a marilágban A pestkörnyéki községben együtt ülünk Kerekes Jánossal a házában. Az alkonyatban felkattantja a villanyt és ezt mondja: — Csak nemrég vezették a falunak erre az oldalára is... A módion már jóval több mint tíz éve ég, hozzánk azonban csak most jutott el. A falu másik végében olyanok éltek, akiknek megvolt rá a módjuk már akkor is, hogy bevezethessék. A szegényekkel senki se törődött. Azon a részen az utcák is világosak voltak, amikor mi a házainkban is sötétségben éltünk. Felkattintja a néprádiót. Halk zene zsongja be a szobát, mialatt beszélgetünk. Cserépkancsóból bort tölt. Jó ötvenes, deresedő fejű. Fia a háborúban pusztult el, lánya férjhez ment. Két unokája van. Arra kérjük, beszéljen az életéről. — Nehéz elkezdeni — mondja. — Az elejéről és a közepéről nehéz beszélni. A mostaniról már könnyebb. — Az elejéről nagyon nehéz ... Az apám kis földjén átdolgozott keserves ifjúságomról. Aztán családot alapítottam és keserves munkával a magamén, meg másén napszámban csak azon törtük magunkat, hogy vigyük valamire. Akkor még a magunkfajta parasztok nem találták a helyüket a világban, az országban, csak a maguk darabka kis földjén, aminek a megtartása is fogcsikorgató küzdelmet jelentett. — Én most megmondom magának őszintén, hogy amikor jött a felszabadulás, a szabadság, a magunkfajták nem tudták, mit kezdjünk a szabadsággal. Jött a politika ideje és mi hányódtunk abban a politikában. A kommunistáktól a múltban kegyes százakkal vagy fenyegetésekkel csak riasztganak bennünket. Akik meg parasztpolitikát hirdettek és magukhoz csalogattak, mondván: a parasztoknak parasztok között a helyük, azokról hamarosan mgláttuk, hogy nemcsak a vagyonukat akarják menteni, hanem harácsolni akarnak, ránk akarnak terpeszkedni. Én is, meg még nagyon sokan, rövidesen kijózanodtunk ebből a fajta politikából és még jobban magukba zárkóztunk, mint valaha. — Most már látom, hiba volt ez. . Közben a romokból újra felépült az ország, akkorát fejlődött itt minden, amennyit álmodni se mertünk volna. És mi csak dolgoztunk, termeltünk a magunk régi módján. Bizony én és még velem együtt sokan, egy kicsit is későn kezdtünk jól körülnézni a körülöttünk megváltozott világban, megkésve kezdtük megkeresni a helyünket. — Nálunk a vömmel kezdődött. Vasárnap délutáni beszélgetésekkel, vitatkozásokkal. Ő adta az első új könyvet a kezembe, az „Új barázdát szánt az eke“ címűt. Amikor azt olvastam, akkor kezdett kinyílni a szemem... És a vöm, a leányom vittek el először az itteni Magyar- Szovjet Társaság egyik előadására, amelyen a Szovjetunióról beszéltek, képeket mutattak be Kérdezni is lehetett, meg vitatkozni. Én az elején csak hallgattam, vitatkozni pedig csak gazdatársaimmal kezdtem. Úgy, mint velem a vöm. — Megmondom: nem volt ez könynyű és nem is ment gyorsan. Újságot jól olvasni is akkor tanultam meg. Most már jö ideje tagja vagyok a Magyar-Szovjet Társaságnak. Az előadásokra pontosan eljárok oda, sőt alig várom azokat. Hívom gazdatársaimat is, akik közül már néhányat tagnak toboroztam, és most, a Magyar-Szovjet Barátság Hónapjára vállaltam, hogy tíz új tagot szerzek a Társaságnak. Parasztembereket. Magamfajtákat. Kis könyvállvány van a szobában. Azon könyvek. A tetején újságok. Afelé mutat. — Most már nem múlik el egy napom se, hogy újságot ne olvassak, — mondja. — Az eheti újságokat mind félreteszem. A kongresszusi beszédek, Rákosi Mátyásé, Gerő Ernőé, Révai Józsefé még sok-sok időre való olvasmányt tartogatnak számomra. — Mert az utóbbi időben még van mire jöttem rá — fejezi be Keretes János. — Arra, hogyha már szabadnak is érzem magam, mégsem vagyok egészen az. Ez a magam kis földje, amelyet fiatalon olyan sok lemondással dolgoztam meg, nagyon húz, köt, igaz, hogy már a gépállomás traktora szántotta fel, szabaddá azonban akkor leszünk igazán én is, a többi is, ha eljuthatunk oda amit Turkeve, Mezőtúr, Karcag példáz nekünk. Szünetjeleket ad a rádió, majd híreket kezd közvetíteni Kerekes János felerősíti és arra figyel. Elbúcsúzunk. Villánytól világított utcán megyünk az estében az állomás felé. S. B. i Gerő-beszédet százezrek hallgatták a rádióban, milliók olvasták többször is, ceruzával a kezükben, hogy megjelöljék a számukra különösen érdekes vagy fontos részeket. Olvasták és olvassák munkások, parasztok, értelmiségiek, nők és fiatalok. Gerő Ernő miniszter a magyar népgazdaság időszerű kérdéseiről beszélt. Országos nagy számadás volt ez s hatalmas távlatai, minden dolgozót közvetlenül érintő teljessége arra készteti hazánk valamennyi becsületes, hű fiát, hogy végezze el a maga egyéni számvetését és lelkiismeretvizsgálatát arról, mit tett eddig és mit kell tennie a jövőben, hogy részese legyen az országépítő terv nagy munkájának lépést tartson hazánk fejlődésének rohamos ütemével. A magyar nép szabad életének hat esztendeje alatt sok egyéb között azt is megtanulta, hogy ő az ország gazdája s a jó gazda gondosságával kell figyelnie népgazdaságunk egész menetét, az eredményeket, de a hibákat is, mert most először, a szocializmust építő magyar népi demokráciában jelent egyet az ország erősödése a dolgozók egyéni jólétével. a mi munkánk közben hajlunk arra, hogy elmerüljünk a részletekben, a fáktól ne lássuk az erdőt. Gerő Ernő beszámolója a nagy, átfogó betekintés ajándékával örvendeztet meg mindenkit, akinek szívügye az ország sorsa, aki nem gépiesen végzi munkáját, hanem belső odaadással, mert egy nagy közösség dolgos tagjának tudja magát s az országos érdekeken túl azt is látja, hogyan illeszkedik be a nép birtokává lett Magyarország a békeszerető népek testvéri összefogásába. Erre az átfogó, globális szemléletre a munkásosztály nagy pártja tanította meg a dolgozó magyar népet, ezt tükrözte Rákosi Mátyás és Révai József beszéde éppen úgy, mint Gerő Ernő beszámolója. Gerő Ernő beszédével kapcsolatban újra világossá lett, hogy a népi demokrácia vezetőinek minden megnyilatkozása arról győz meg: milyen szorosan összefügg nálunk — és természetesen a szocializmus útján járó más országokban is — a politika és a kultúra, a népgazdaság és a társadalom átrétegeződése, általában milyen szerves egészet alkotnak életünk egyes területei. Arra a korszakra kell gondolnunk, amikor az öntudatos, közösségi fegyelmen alapuló rend tntvetik Az uralkodó osztályok terrorja súlyosodon az országra és a lelkekre s nemzetgazdaságunk vitelében csak az elnyomatás, a kizsákmányolás tervszerűségét lehetett felfedezni... Egy mérnököt ez ragadott meg a Gerő-beszédben: „Az ötéves terv első évében elért eredményeink azt mutatják, hogy bizonyos tekintetben lebecsültük saját lehetőségeinket.“ — Ez — mondta a mérnök — valami hihetetlenül pezsdítő, felvillanyozó hatással volt rám. Bevallom és talán nem voltam egyedül ezen a téren az országban, magam inkább arra hajlottam, hogy soknak találjam az ötéves terv feladatait, erőnkhöz mérten nagynak a reánk váró munkát. Menetközben már mást tapasztaltam, hiszen a gyárban tanúja voltam annak, melyen hősi lendülettel törik át munkásaink a normákat és fokozzák teljesítményüket. De csak Gerő miniszter beszéde nyomán alakult ki bennem világosan, mit jelent országos méretekben ez a sok egyéni erőfeszítés, a munkának ez a hétköznapi hősiessége. Ennek köszönhetjük, hogy — Gerő Ernő szavai szerint — „az ötéves tervtörvényben előírt összes feladatokat négy év alatt, vagy ennél is rövidebb idő alatt megvalósíthatjuk“ s az előirányzott 51 milliárdos beruházás helyett 80—85 milliárd forintot fordít rálunk beruházásra. Még azt szeretném mondani, hogy Gerő miniszter szavai nekem is szóltak: én is lebecsültem az erőmet. De most már tudom, hogy több munkára is képes vagyok ... Twines dolgozó az országban, akit ne töltene el büszke örömmel, hogy az ötéves terv során 40 milliárd forintőt kap a gyáripar s aki ne tudná legalább hozzávetőleg felmérni, mit jelent az ország példátlan méretű iparosítása népünk anyagi és kulturális előrehaladása szempontjából. Egyetlen adat annak megvilágítására, hogyan hat az iparosítás például a mezőgazdaság fejlesztésére: az ötéves tervtörvényben előirányzott 22 800 traktor helyett mezőgazdaságunk 20—28.000 traktort kap. A 40 százalékkal felemelt mezőgazdasági beruházások összes 11 milliárdos összege lehetővé teszi, hogy felszámoljuk mezőgazdaságunk elmaradottságát, hogy elláthassuk a falut új, korszerű gépekkel, továbbá holdankint 73 kilogramm műtrágyával az 1919. évi 12 kilogramm helyett, hogy földműves népünk kultúrotthonokat, könyvtárakat, villanyvilágítást és szervezett egészségügyi ellátást kapjon. M megváltozik az ország képe 1954-re, átalakul egész táradalmi sruktúránk is. Hatalmas alkotásaink mellett érdemes egy pillantást vetni arra is, mi minden tűnik el, örökre és véglegesen. .. múlt szomorú emlékei közé kerül az a korszak, amikor — Gerő Ernő szavait idézzük — „a dőlózó paraszt kénytelen vót a szájától elvonni a falatot, kényee volt ( saját fogyasztására legszükségesebb termékeket is piacra vinni, hog valamik éppen a felső-ben tarta magát.* A földreform és a népi demokrácia sokoldalú segítsége már a felszabadulás után megszüntette a „hárommillió koldus Magyarországát“, de mor még sokkal többről van szó: dolgozó parsztságunk részint a térmentőszövetkezeti mozgalomba, másrészt az ipari munkála adó bekapcsolódása révén soha nem látott anyagi és kulturális felemelkedés útján halad. Visszavonhatala mil megszüntettük országunkban a tőkésrendszer átkos örökségét, a munkanélküliséget s most az a feladat, hogy szervezett munkaerőtoborzással és a munkaerők tervszerű elosztásával biztosítsuk népgazdaságunk számára a szükséges munkaerőt. Gerő miniszter rámutatott arra, milyen nagyjelentőségűek ebből a szempontból a nők, a fiatalok és a falusi lakosság munkaerőtartalékai. Végül, de nem utolsó sorban „az ötéves terv végére hazánkban lényegileg megszűnik az embernek ember által való kizsákmányolása a népgazdaság minden területén“. s Egy fővárosi termelőüzem vállalatvezetője így összegezte a Gerőbeszéd tanulságait: „ ötéves tervünk az élet, a béke, a jólét terve. Megnövekedett feladataink végrehajtása az álam részérül szervezés, ellenőrzés és további tervszerű gazdálkodás kérdése, a dolgozók részéről pedig fokozott munkát, fegyelmet és felelősséget követel. Tisztán látjuk fejlődésünk távlatait és minden egyes dolgozónak tisztáznia kell önmagával: mennyi hárul reá a nagy feladatokból. A béke és a jólét terve — 183 amerikai egyetemi tanár nyílt levélben követelte Trumantól, hogy ismerje el a Kínai Népköztársaság kormányát, ezen az úton elindulva törekedjék igazságos és becsületes megegyezésre és békére Keleten. Megjelent a „Világ asszonyai a békéért" című füzet Az 1951. március 8-i Nemzetközi Nőnap tiszteletére az MNDSZ kiadásában megjelent a „Világ asszonyai a békéért“ című füzet, mely elénk tárja azt a harcot, amelyet a kommunista pártok vezetésével a világ minden részén a nők folytatnak a béke megvédéséért. A füzet kapható az MNDSZ szervezetekben. A Magiar Sia Failségharces Szövetség március 31-én és április 1-én tartja Országos Kongresszusát. Szerte az országban a szabadságharcos szervezetekben lelkesen készülnek a kongresszusra. Különböző felajánlásokat tesznek a kiképzés, tagszervezés és munka terü étén. De nemcsak a szabadságharcos szervezeteket mozgatja meg a kongreszszusi előkészület, hanem készülnek erre a DISZ, az MNDSZ szervezetekben, készül a SZOT, a DÉFOSZ és a Repülőszövetség is. A Szabadágharcos szervezetek a kongresszus előkészítését szabadságharcos napokat, küldöttválasztó taggyűléseket tartanak, amelyeken ismertetik a Szövetség jelentőségét, a kongresszus fontosságát.