Koszorú, 1864. július-december (2. évfolyam, 1-26. szám)
1864-09-18 / 12. szám
Megjelenik hetenkint vasárnap. Szerkesztő szállása, hová a dolgozatok, előfizetési pénzek, reclamatiók is küldhetők : Üllői úth az. HETILAP A SZÉPIRODALOM S ÁTALÁNOS MIVELTSÉG Előfizetés: egész évre 12 írt, félévre 6 frt. Előfizetést elfogad s a lap szétküldését is kezeli Emich Gusztáv kiadó-hivatala Barátok tere 7. sz. MÁSODIK ÉVFOLYAM. SEPTEMBER 18. 1864. MÁSODIK FÉLÉV. 12. SZÁM. KÖSZÖRŰ. KÖRÉBŐL. *) Lamartineból. A KÖLTÉSZET RENDELTETÉSE.*) Az ember semmit sem ismer kevésbbé maga körül, mint önmagát. Elméje tüneményei, a civilisatio törvényei, haladása vagy hanyatlásának útjai mindannyi titkok, melyeket még legkevésbbé tudott fölfogni. Az égitestek járását, melyek értékeitől millió mérföldekre forognak, jobban ismeri, mint a földi ösvényeket, melyeken őt az emberi végzet vezérli; érzi, hogy valami után törekszik, de nem tudja hova irányul szelleme s nem képes megmondani határozottan, hogy pályája mely pontján áll a jelen pillanatában. A partoktól meszsze, a mérhetlen tengerre vetett hajós tudja, mily mély a tenger alatta, s iránytűje segélyével meghatározza a földgolyó vonalát, melyet átvág, vagy melyen útját folytatja; az emberi lélek azt nem tudja; körűlé nincs semmi, mihez haladását mérhetné s valahányszor azt mondja : itt vagyok, oda megyek, előre haladok, hátramegyek, megállok, — azt veszi észre, hogy csalatkozott s hogy hazudott történelmének, a történelemnek, mely csak halála után iratik meg; mely megmutatja ugyan nyomait, melyeket maga után hagyott a földön, de mely előtte nem képes az utat kijelölni. Isten maga ismeri csak a czélt és ösvényt, az ember nem tud semmit; hamis próféta ő, jövendöl szünet nélkül, s midőn az események egészen ellenkezőleg bekövetkeznek, már nincs jelen, hogy láthatná, a végzet miként hazudtolja meg; sötét éjszakába, mély csendbe rejté el magát; álmát aluszsza, s porai fölött más nemzedék jegyez más álmokat, ép oly hinkit, ép oly mulandókat, mint az övéi voltak. Vallás, bölcsészet, politika, rendszer,az ember mindenik fölött ítéletet mondott s mindeniknél csalatkozott; azt Ilivé: minden változhatlan s minden megváltozott; minden halhatatlan s minden elveszett; minden igaz s minden hazudott. De csak a költészetről akarunk beszélni. Emlékezem, hogy midőn a világba beléptem, egyhangúlag kimondatott az ítélet az emberi lélek eme titkos tehetségének gyógyíthatlan hanyatlása s már-már teljes halála fölött. A császárság kora volt ez; a XIX-ik századbeli anyagi bölcsészet kormányos erkölcsökben való megtestesülésének órája. A mértan ezen emberei, kik egyedül voltak akkor a szóvivők, s minket fiatal embereket diadaluk szemtelen zsarnokságával letiportak, azt hivék, hogy örökre elszáritották mibennünk is azt, mit magukban már valóban lehervasztottak s megöltek: az emberi elme erkölcsi, isteni, dallamos részét. Senki sem képes lefesteni e korszak kevélységét azoknak, kik azt maguk is nem látták. Egy pokoli lángész sátáni mosolya volt ez, midőn végre sikerült letiporni egy egész nemzedéket, kitépni minden nemzeti lelkesedést, kiölni minden reményt a világból; a diadalt ülő gyávaság ugyanazon érzelme lakott ezen emberek szivében sült ki ajkaikra, midőn kiálthatták: „Szeretet, bölcsészet, vallás, lel- 23