Magyar Minerva 5. (1934)
R. Berde Mária: Sipos Domokos
R. Berde Mária, Sípos Domokos. Igaz, az új élethez élhetésre, — de nemcsak kenyérre volt szükség. Itt is, ekkor is fölvetődött Tolsztoj kérdése: „Miből él az ember?” „Szeretesből”, feleli meg az orosz bölcs. ,,Hitből”, mondja Luther. „Meggyőződéseiből”, vallja az erdélyi lélek. Az erdélyi magyarság meggyökereztető helytállásának alapfeltétele volt, hogy ez a népkisebbség új helyzetében új eszmekört tudjon a maga számára teremteni, mellyel igazolja önmaga előtt az itteni életben való becsületes boldogulás keresését. Ez az eszmekör azonban egyelőre nem nyilatkozott meg. Az ittmaradók nagy része a passzivitás sáncaival árkolta körül magát és fájdalmas várakozással vagy apathikus közönnyel meredt szolgasorsnak sejtett jövőjébe. Kevesen — a csakugyan szolgák — siettek hízelegve fitogtatni alkalmazkodó képességüket. Voltak azonban, akik nem tudtak sem hízelegni, sem tétlenül maradni, és akikben feltámadt a felelősségérzet, hogy meg kell osztaniok magányos lélektusaikat minden kimaradottal a kisebbségi élet problémái felett. De hogyan? Az erdélyi magyarság dolgozni kész szellemei az egyedüli becsületes lehetőségül kínálkozó szóhoz és íráshoz folyamodtak. Volt, aki régen elejtett írótollat vett föl újra. Volt, aki soha nem írt ezelőtt. Ismét akadt, aki az egész magyarság ismert írójából szerelt át népe erdélyi töredékének írójává, így támadt a gárda, mely jóformán egymásról sem tudva keresgélte az életindulás formáit, jeligéit. Keserű akadálya volt az egymásra lelésnek és megszerveződésnek az úgynevezett világnézeti megkülönözés. De voltak, akik ezen is túlláttak már és rá-rábukkantak új részigazságokra. A marosvásárhelyi Osvát Kálmán igen korán megpedzi, hogy a romániai elhelyezkedésben a magyarságnak más politikai feladatai lesznek, mint a világnézeti harcok folytatása. Tabéry Géza ugyanezt az igazságot az irodalomra alkalmazza. Mindenek előtt a magunk szenvedélyeit kell meggyőznünk, — ez tükröződik az ilyen villanásokban. De ha magunkat meg is győzhetjük, ha egymás között közös nevezőre térünk is, — miképpen illeszkedjünk hozzá a többség által megszabott életlehetőségekhez? Minő irányelvek vezessenek a létünkért való küzdelemben? A kérdések kezdtek fölreszketni a lelkek fénytelen, nyirkos légkörében. Az 1921 — 1922-es esztendőkben Sipos Domokos is rájött a gondolatra, hogy a múzsák szent köpenye legjobb öltözéke a védtelenül didergő gondolatnak. És az enyedi kollégium nemcsak az íróművészet szeretetét tarisnyálta fel neki az idők alkalmas útravalójául. A szellemnek még egy egészen különleges besugárzása alatt nőtette fel Sípost! Valamikor Enyedről került ki a testőr Barcsay Ábrahám, ki már a XVIII. században román népszokásokat dolgozott fel a magyar olvasók tájékozására. És itt fogamzott meg nem sokkal később T. Baracban szándék, hogy anyanyelvére ültesse a magyar irodalom termékeit. És a légkör hagyománya folytatódott s a közeledési jószándéknak más új hajtásai is fakadtak, így Sipos Domokosban is. Első írása, mellyel a marosvásárhelyi Zord Idő című folyóiratnak novellapályázatát megnyerte, már próbaköve volt elfogulatlanságának. „Templomrabló” a novella címe. A kivert, éhező ember ellopja az oltárról a kelyhet. Véranúk, királyok leszállnak a falról és rárontanak a szentségtörőre, azonban visszahőkölnek, amikor Jézus szelíd hangját hallják.