Szépirodalmi Figyelő, 1862. május-október (2. évfolyam, 1-26. szám)

1862-06-26 / 8. szám

121 háza megött hagyott lét! Mért volna az? Mivel oly egyhangú ! Léha okoskodó! az egyhangúság békítette ki czellájával a szerzetest. Foglyok is ragaszkodtak, hosszas évek után, börtönük egy­formaságához s visszadöbbentek a szabadság uj­donsága elől, midőn független lábra helyeztettek. Nem mintha ez illustratiók a monostorok és bör­tönök szószólói volnának, hogy az egyformaság, még a boldogság szokott elemeinek legkevésbbé kedvező körülmények közt is, már maga magában boldogsággá válik, mintegy látatlanul fejlődvén és nővén ki a sajátságos szokások háborítatlan biztosságából. Valamint az a gyönyör, melyet rímek hallása közben érzünk, mint mondják, mér­tékes szakaszok ismételt visszatéréséből ered — ama kielégített várakozásból, hogy bizonyos idő­közökben bizonyos hatások ismétlődni fognak — így van ez az életben is. Ugyanazon vagy hason­ló do­gok újra meg újra előfordulása, ama bizal­mas és kedves várakozások teljesülésén érzett örömünk, melyekről alig tudjuk, hogy óhajtva­­ voltak, annyi öszhang és varázs kútfejei, hogy­­ ott, hol az életet magasztosabb lendület nem éke­­síti, gyakran egyedüli megkülönböztetni költői­­­­ségének és prózájának. B. HORVÁTH MIKLÓS. T A K C­Z A. SÍRBOLTBAN. Meg van forditva már az ősi czímer, Kihalt végső tagjában a család, Mely, mig század viradt századra tízszer, Hatalmasan, büszkén s ragyogva állt. Beteltek a soros fülkék egészen, — De, — m­ily végzet-játék! — egy még üres, — Ez egynek is mindjárt lakója lészen, S élő, holt itt többé mit­ sem keres. A házba fenn, zendűl a dies ira. E rémes mű értelme­s dallama; Szorongás jő az értelemre, szívre, Az ember, mintha már ott állana . . . S mig készülnek felül a temetéshez : Lenn rács, ajtó s vastábla nyitva áll, Napfény talúl a százados penészhez, S még zordonabb e fényben a halál. Mily dús üreg­ kincsesei czifrázva, telve, Mit tettetés, igaz bú, s gőg pazarl; Költészettől, művészettől ölelve Annyi emlék, koporsó s ravatal . . . Van, ki szeret láttatni bárha holtan. Temetve is hallgatni : sok kevély : S áll a kövön, beszél más-irta szóban. — Kép- s jelben itt van kor, tett, szenvedély. Szép, gömbölyű karú fiúcska játszik A rét habos, virágos szőnyegén, De a lepe már-már elszállni látszik A melyet tart s néz ujjának hegyén. — Ifjú leány fekszik halotti ágyán, Kit még sok év s boldogság illete, Szép volt. — fehér s hideg lett mint e márvány Hogy érte a halál lehellete. Ez, ujjait nyugasztja zönge húrnál, Az csillagok titkába néz, hatol. A harmadik’ kezén a mérleg úgy áll : Hogy nyelve jobbra, balra nem hajol. Sarkát, levert óriás mellére tévén Végső csapást mér a hős zordonán. Feje, ki járt szörnyű halálnak révén : Nyitott szemmel lábához hullva van. Turul, galamb, mén s gím jelvényi rajza, A rózsatő, a cserlomb és kalász; Egymást szorító kéz ; a szív átnyilazva Félig sejtet és félig magyaráz. Mig a kőből féloldallal kilépve Fenyeget, hogy megszólal, megjelen Tolmácsul egy-egy ős mogorva képe, Ki mao­a munkált a történteken. ! O S mily történet! mi bősz lidérczek, árnyak Kisérik a családot e helyig! Múltjában : fény szomszédja a homálynak, S az élet oly érvényesen telik!­­ Mi a szülött , az volt előde nyilván, Hasonlók a vér és erkölcs szerint; Lelkes, szilaj s kegyetlen nép! — A villám Ragyog, rémit, rombol — s egyszerre mind. Zsarolt, foglalt jó kedvben és haragban, Meggázolá a törvényt s a jogot; — Egymás vérét ontotta, itta gyakran, Ha ellene s szomszédé megfogyott. Az oltártól rablá el más óráját, Felszedte a templom szent kincseit :­­ Égben, földön nagy­ méltán gyűlt reá vád. . ! S a birótól nem félt sem ott, sem itt.­­ De a midőn egy ország szólni nem mert, S az elgyalázott nemzet csak nyögött :­­ Emelt fővel, harsányan monda­ ellent . . . ! Felkelt. — Megállt szilárdan Kont mögött. Hősen küzdött Mohácsnál, — ott kilenczen maradtak, mind erős, szép bajnokok. Sok, bujdosván nagy bújában , kietlen Tengerparton takarja gyér homok.

Next