Szépirodalmi Figyelő, 1862. május-október (2. évfolyam, 1-26. szám)
1862-06-26 / 8. szám
121 háza megött hagyott lét! Mért volna az? Mivel oly egyhangú ! Léha okoskodó! az egyhangúság békítette ki czellájával a szerzetest. Foglyok is ragaszkodtak, hosszas évek után, börtönük egyformaságához s visszadöbbentek a szabadság ujdonsága elől, midőn független lábra helyeztettek. Nem mintha ez illustratiók a monostorok és börtönök szószólói volnának, hogy az egyformaság, még a boldogság szokott elemeinek legkevésbbé kedvező körülmények közt is, már maga magában boldogsággá válik, mintegy látatlanul fejlődvén és nővén ki a sajátságos szokások háborítatlan biztosságából. Valamint az a gyönyör, melyet rímek hallása közben érzünk, mint mondják, mértékes szakaszok ismételt visszatéréséből ered — ama kielégített várakozásból, hogy bizonyos időközökben bizonyos hatások ismétlődni fognak — így van ez az életben is. Ugyanazon vagy hasonló dogok újra meg újra előfordulása, ama bizalmas és kedves várakozások teljesülésén érzett örömünk, melyekről alig tudjuk, hogy óhajtva voltak, annyi öszhang és varázs kútfejei, hogy ott, hol az életet magasztosabb lendület nem ékesíti, gyakran egyedüli megkülönböztetni költőiségének és prózájának. B. HORVÁTH MIKLÓS. T A K CZ A. SÍRBOLTBAN. Meg van forditva már az ősi czímer, Kihalt végső tagjában a család, Mely, mig század viradt századra tízszer, Hatalmasan, büszkén s ragyogva állt. Beteltek a soros fülkék egészen, — De, — mily végzet-játék! — egy még üres, — Ez egynek is mindjárt lakója lészen, S élő, holt itt többé mit sem keres. A házba fenn, zendűl a dies ira. E rémes mű értelmes dallama; Szorongás jő az értelemre, szívre, Az ember, mintha már ott állana . . . S mig készülnek felül a temetéshez : Lenn rács, ajtó s vastábla nyitva áll, Napfény talúl a százados penészhez, S még zordonabb e fényben a halál. Mily dús üreg kincsesei czifrázva, telve, Mit tettetés, igaz bú, s gőg pazarl; Költészettől, művészettől ölelve Annyi emlék, koporsó s ravatal . . . Van, ki szeret láttatni bárha holtan. Temetve is hallgatni : sok kevély : S áll a kövön, beszél más-irta szóban. — Kép- s jelben itt van kor, tett, szenvedély. Szép, gömbölyű karú fiúcska játszik A rét habos, virágos szőnyegén, De a lepe már-már elszállni látszik A melyet tart s néz ujjának hegyén. — Ifjú leány fekszik halotti ágyán, Kit még sok év s boldogság illete, Szép volt. — fehér s hideg lett mint e márvány Hogy érte a halál lehellete. Ez, ujjait nyugasztja zönge húrnál, Az csillagok titkába néz, hatol. A harmadik’ kezén a mérleg úgy áll : Hogy nyelve jobbra, balra nem hajol. Sarkát, levert óriás mellére tévén Végső csapást mér a hős zordonán. Feje, ki járt szörnyű halálnak révén : Nyitott szemmel lábához hullva van. Turul, galamb, mén s gím jelvényi rajza, A rózsatő, a cserlomb és kalász; Egymást szorító kéz ; a szív átnyilazva Félig sejtet és félig magyaráz. Mig a kőből féloldallal kilépve Fenyeget, hogy megszólal, megjelen Tolmácsul egy-egy ős mogorva képe, Ki maoa munkált a történteken. ! O S mily történet! mi bősz lidérczek, árnyak Kisérik a családot e helyig! Múltjában : fény szomszédja a homálynak, S az élet oly érvényesen telik! Mi a szülött , az volt előde nyilván, Hasonlók a vér és erkölcs szerint; Lelkes, szilaj s kegyetlen nép! — A villám Ragyog, rémit, rombol — s egyszerre mind. Zsarolt, foglalt jó kedvben és haragban, Meggázolá a törvényt s a jogot; — Egymás vérét ontotta, itta gyakran, Ha ellene s szomszédé megfogyott. Az oltártól rablá el más óráját, Felszedte a templom szent kincseit : Égben, földön nagy méltán gyűlt reá vád. . ! S a birótól nem félt sem ott, sem itt. De a midőn egy ország szólni nem mert, S az elgyalázott nemzet csak nyögött : Emelt fővel, harsányan monda ellent . . . ! Felkelt. — Megállt szilárdan Kont mögött. Hősen küzdött Mohácsnál, — ott kilenczen maradtak, mind erős, szép bajnokok. Sok, bujdosván nagy bújában , kietlen Tengerparton takarja gyér homok.