Bangha Béla szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 8. évfolyam (Budapest, 1921)
1-8. szám tartalomjegyzéke - Számok listája - 3. szám
jelentőség mögé, ahol szinte magánjellegűvé szürkül és erőtlenedik vele együtt az egész kérdés. Pedig sokat nyert volna ez a könyv, ha épen ezt az utat nem adja fel a szerző és nem épít bele mindent a mese közelségébe, ennek finom csillogó szövetébe, amelyben oly sok szál emlékeztet Justh Zsigmond, Jókai és Mikszáth szövőszékére. Önállóbban, mélyebben látszanék Komáromi János egész egyénisége és rendkívül sok vonzó írói vonása. Mert tagadhatatlan, ezekkel gazdagon fel van szerelve. Az analízis talán nem természete , de hogy itt is tud remeket alkotni, mutatja Drabik Menyhért elmélyített studium-számba menő alakja . Komáromi azonban kitűnő művészettel és kitűnő magyarsággal tud írni. Szavaiban megkapóan finom, erősen érzelmi teltség duzzad, amely kicsordul rajtuk és a szavak jelentésén átemelve az eseményeket valami friss, elemezhetetlen, belső hangulattal kíséri, érzelmi háttérrel színezi és hangolja ezzel össze azokat. Minden mondatának elolvasása úgy hat, mintha kemény, egészséges levegő áramlanék ki belőlük felénk. Ezért érzik olyan üdének, levegősnek az egész könyv, akárcsak egy magányos népdal a falusi legény nekibúsult njakán. De ez a pompás magyarul tudó írókészsége egy kissé balra is dönti írói egyensúlyát, kívül marad az eseményeken, jellemeken, a leírásnál ; szívesen áthangolódik a maga szubjektivizmusába s merengve hallgatja szavainak férfias melancholiával ringó magyar szomorúságát — pedig a mese lélektana türelmetlenül várja kezének munkáját, és így néha nem tudja erőfeleslegét, gazdagságát szimmetrikusan elosztani. Ez a fogyatkozás ép olyan zavaró, mint az a könnyelmű, fegyelmezetlen gondatlanság, mely a regény folyamán itt-ott nyugtalanul érinti annak tiszta folyását. Ezek a kis foltok is bántó veszteséget árnyékolnak Komáromi tollának értékére. Dr Brísits Frigyes özv. gróf Cebrián Istvánné: Gloria victis. Budapest, 1921. Pallas kiadása: Ára 77 kor. Amikor Cebriánné 1917 tavaszán az orosz föld fogolytáborainak látogatásából hazatért és itthon a Vörös Kereszt üllői úti palotájának egy termében fogadta napról-napra a vidékről felözönlő asszony- és férfinépet, hogy a szomorú érdekességű városnevek tudakolóit a fogság körülményeivel és életével megismertesse, négy egyszerű parasztasszony is elébe került ; az ő szeretetteik nem a fogolytáborok lakói voltak, „hanem — így vallja be látogatásuk célját az egyik — azt beszélték, akik múltkor itt jártak a faluból, hogy itt vigasztalni tetszik a népeket, hát csak azt mondtuk, felmegyünk mi is, hogy hátha minket is . . „Igen.— mondá a másik — mi csak amiatt a vigasztalás miatt jöttünk." És az egyik feketekendős fej szótlanul borult a Nagyasszony ölébe ... Ezt a könnyeken vásárolt vigasztalást hozza Cebriánné könyve. Elénkveti benne az orosz fogolytáborok életét, rámutat a szenvedésre, ami agyot faragott a férfiből, férfit gyerekből ott a messze idegenben, ahol nem is volt más, csak sóhaj és könny, ahol a nevetés is mindig sírásba fulladt. Nem regényt mond, hanem a maga útjáról számol be ; nem is csupán a fogolyéletet rajzolja, hanem az egész útját elmondja, legapróbb készülődéseitől legapróbb kellemetlenségéig, — és épen ezzel az önmagáról és lényegtelen élményekről beszámoló őszinteséggel emeli keserű szavának hitelét megdönthetetlenné, az elmesélt gyászt és könnyet feledhetetlenné. Nem ír másról, mint amit látott, és hogy jó a szeme, azt sok kedves megfigyelés igazolja, amiket az orosz népről, úrról és parasztról, közkatonáról és tisztről könyvében beje g. 1889*