Bangha Béla szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 10. évfolyam (Budapest, 1923)
Számok listája - 4. szám
SZEMLÉK ÉS KRITIKÁK «»• egy antik regénye (Pierre Louys hírhedt „Aphrodite"-jának hatása alatt írhatta) és három — előadatlan — színdarabja. Veér Imre neve mégis nemcsak a legszélesebb körökben, hanem az irodalom legjobb ismerői előtt is majdnem teljesen ismeretlen maradt. Tartok tőle, hogy sajtó alattinak hirdetett verskötete és regénye nem változtat e sorsán. De nem ítélkezem egész költészetéről. Új balladakötetnek voltaképen örülnünk kellene: túltengő és túlfűtött líránk afrikai homoksivatagában üdítő, árnyékos oázis volna olyan balladák ligete (de nem csak tíz fából álló), ahol jelentős cselekmények, érdekes és erős vonásokkal megrajzolt jellemek és mindnyájunkat vonzó lelki problémák a költészet varázsával bilincselnének le. Csakhogy Veér balladafüzetkéje nem kötet: mindössze tíz vers; cselekményei részben visszataszítók, jellemei többnyire ködösen, homályosan rajzoltak; sajnos, költészetet is édes-keveset találok benne : a verses forma, meg bizonyos hangzatos szófűzés, nem kárpótol, ignotos fallit. Beöthy Zsolt mondta a fiatalon elhunyt Justh Zsigmond első vagy második könyvéről: „csodálatos, hogy ő azzal kezdi, amin mások végezni szokták írói pályájukat: modoros". Veérnek, balladáiban, főtulajdonsága és szembeszökő hibája ugyanez: a modorosság. Talán a székely balladákból, de inkább Aranyérból ragadt rá: az epigon ügyefogyott kizárólagosságával ismételget ritmikusan zengő — de sokszor vajmi fölösleges — kifejezéseket, egész verssorokat, sőt strófákat, mintha ezzel már eleget tett volna a ballada műfaj törvényeinek. Még ott is keresi a homályt, a sejtelmességet, ahol az unalomig bőbeszédű („Báthori Erzsébet"), nem egyszer teljesen érthetetlen. (Both Benedek, ki ismeri a hőst Vak Béla történetéből ?) „Vazul": a konokul pogánynak maradó hős. „Összemozdul sok főpapordal", ez a kifejezés eléggé jellemzi a versíró állásfoglalását. „Árpádházi Erzsébet" (mi így mondanók, hogy „Magyarországi szent Erzsébet"; Liszt Ferenc nagy zeneművéből is így ismeri a világ a thüringiai őrgróf nejét: „Die heilige Elisabeth"); az ismert rózsacsodát beszéli el, nem nagy lendülettel. „Vezér haláláról való ének" : öt oldalon alig történik benne valami, csak utolsó versszakából tudjuk meg, hogy Tisza István megöletését fogalmazta meg. „Genge Ihász Péter": két oldalon, sok ismétléssel írja le, hogyan indult hőse Nagy-Magyarország felé, elpanaszolni Erdély rabságát, de még a határnál lelövi egy oláh. „Muzsikus Sebestyén" : egy szerelmes trubadúrt irigy öregek eltéretnek láb alól. „Zrinyi halála" : a költőt vadkannal öleti meg, holott bebizonyítottnak vehető, hogy bérgyilkosnak esett áldozatul. „Fári kútja": alighanem népmondán alapul ; a rangjára kevély apa megöli leányát, aki szegény pásztort szeret. „Felicián mester": remek festő, akinek az irigység állít halálos csapdát. Ez a darab még a legplasztikusabb, de a balladai rövidséggel ugyancsak ellenkezik, hogy a magasból lezuhant művész ráér még 28 sorban jórészt elismételni a már háromszor elszónokolt művészi elveit. Nem tudja-e a szerző, hogy már száz év óta furcsálják azokat az operai hősöket, akik haldoklásuk pillanatát elnyújtják tíz perccel, hogy még egy bravúr áriával tündököljenek ? Erénye azonban a képesbeszéd s erőteljes nyelv. Tudvalevőleg ez a külsőség vesztegeti meg a közönséget a legkönnyebben. Az alliterálás nem egyszer ódon színezetet ad versének : Szörny született szomszéd szűztől . . . Piruló parázzsal pecsenyék pörölnek . . . •9251•