Vid József szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 29. évfolyam (Budapest, 1942)

13-24. szám tartalomjegyzéke - Tanulmányok - Beller Béla: Az "Egyház kapitánya"

aranykorona. Jellemző, hogy mikor XI. Gergely pápa 1372-ben a magyar papság gazdagságára hivatkozva megtagadta a tized átengedését, ez okul vagy ürügyül szolgálhatott a tervezett kereszteshadjárat elhalasztására. A pápai diplomácia már ebben az időben kezébe veszi a török­ellenes akciók irányítását, amik majdan Buonvisi bíboros s Avianói Márk működésében szöknek fel a csúcsra. Péter patti s lipari püspök már 1356. augusztusában fáradozik egy magyar­ Velence-Genua-Ciprus szövetség összehozásán. A kereszteshad ekkor már kevéssé vonzó eszméjével is próbát tesznek, így 1353., 1356. (Kanizsai János zágrábi püspök útján), majd 1366., 1372. és 1382-ben. A török veszedelmet az a félelmetes hódítókedv s szívós elő­nyomulás tette időszerűvé, mellyel a törökök a Galiipoli-hídfő (1352) s Drinápoly megszerzésével (1361) s Bizánc körülzárásával (1363) közeledtek a magyar hűbéres tartományok lánca felé. A két nagy­hatalom első összecsapását Sismán János tirnovói bolgár cárnak — Sándor cár zsidó nőtől született fiának — galád viselkedése robban­totta ki, aki 1365 óta adófizető hűbérese s hárembe küldött nővére révén sógora a szultánnak. Ez a segélykérő körútjáról Lajos török­ellenes szövetségével hozzá betérő császárt, Palaiologos V. Jánost fogságba vetette. A méltatlan eljárásra megütközés és felháborodás öntötte el a keresztény Nyugatot. A két legközelebbről sértett ural­kodó — szövetségese és sógora a bizánci császárnak — Lajos és VI. Amadé savoyai gróf szövetkeznek a császár kiszabadítására. A gróf 1366 júniusában szállt tengerre fényes francia-olasz lovag­sereggel, míg Lajosnak északról kellett volna benyomulnia Sismon országába, Amadé augusztusban partra száll a Gallipoli-félszigeten s elfoglalja. A táborába jövő konstantinápolyi pátriárkától azonban hiába érdeklődik a szövetséges magyar sereg holléte iránt, a pátriárka nem tud róla. A gróf a Savoyai krónika szerint ekkor így szólt: „Isten neki, a magyar király ajánlkozott, hogy minden erejével segít­ségemre jön; az ő szavára indultam meg. Azonban ha jó, nem jó, megütközöm a hitetlenekkel, a kereszténység és császár ellenségei­vel." A vitéz gróf szavát állta. Elfoglalta a tengerparti várakat, ostrom alá fogta Várnát, s csak a császár kiszabadítása után vitor­lázott haza. Ennek ellenére is bizonyos, hogy Lajos 1366-ban harcolt a törökkel, csak a találkozóról késett le. A nyugati források, VI. Orbán levelei, Savoyai-krónika (az 1377. évhez), a História Cortusiorum additamentuma s Gataro András: Istoria Pado­vana-ja — szűkszavúan és bizonytalanul szólnak az 1365—77 közti török harcokról, így egy 1366-os állítólagos nagy magyar győzelemről. Ezzel szemben a minket érdeklő 66-os háborút a keleti forrásoknak egész csoportja tárgyalja, s olyan egybehangzóan, részletekbe menő ismerettel, hogy a nyuga­tiakkal szemben az ő tanúskodásuknak kell helyt adnunk. Muhij­ud-Din Gemali, Sa'd-ud-din, Mehemed efendi szerint ez a csata a Drinápoly-Marica közt elveszett, s a magyar, bosnyák, szerb „királyok" együtt menekültek. Ennek a ténynek immár nem mond ellen Máriacell alapítása, amennyiben az adományt újabban Menestarfer-kritika (bencés apát, az 1487-es legendás elbeszélés szerzője) s a magyar-osztrák viszonylatok számba­vétele egyaránt a történetileg biztos 1377-es győzelemhez fűzik. A kudarc azonban nem lehetett sem súlyos, sem döntő. A király 1366 szeptember 30-a s 1367 március 5-e közt már tárgyalásokat folytat a velencei Signoriával két hadigálya át­engedéséről, melyekre nyilván a dunai átkelésnél volt szüksége. Ugyanekkor érkezik hozzá segítségül szövetségesének, Carrara Ferencnek 300 gyalogos vitéze. A király a Dunán átkelve 1367-ben meg is indítja a támadást, de csak szövetségesének, Lajk vajdának dunamenti bolgár-török diadaláról s bulgáriai előnyomulásáról tudunk. A harcok azonban 1368—9-ben is szakadatlanul folynak Bulgáriában s Havaselvén a közben Sismánnal szövetkező Lajk vajda ellen, míglen a nyugalom és rend helyreálltával, 1369 december 7-én szétoszlik a bulgáriai had. A török expanziónak a 71. év adott újabb lendületet, mikor Murád szultán a Marica mellett legázolja a szerb­­ hatalmat. Vukaszin király s Ugljesa makedóniai deszpota holtan marad­nak a véres csatamezőn, s a délszerbiai tartományfejedelmek, köztük a legendás Kraljevic Marko kénytelenek vállukra venni a nehéz hűbéres igát. 1372-ben Murád Sismánnal Havaselvét rohanja meg s két év múlva a maga hatalmi köréhez kapcsolja Radul havaselvi vajdát, majd Lázár szerb kenézt s Stracimir cárt is, akik az ígért kereszteshadjárat elmaradása s a viszonyok súlya alatt első ízben kényszerülnek a hírhedt kétkula­csos „balkáni" politikára. 1374—77 között Lajost, sajnos, a velence-osztrák háborúk s a lengyel ügyek meggátolták egy erőteljes balkáni akcióban, de abban nem, hogy energikus katonai átszervezéseket ne hajtson végre a Szörényi, macsói bánságokban és a temesi határmegyében az eljövendő háború idejére. Mikor a leszámolás ideje 1377. tavaszán elkövetkezett, a magyar hatalom erejének és öntudatának teljes fegyverzetében állott ki a török hódítóval szemben. Részletes tudósításaink erről a küzdelemről nincsenek, annyit azonban Lajos tordai fő­hadiszállásáról meg lehet állapítani, hogy a felvonulás két had­oszlopban, Erdélyből és Temesből történhetett. Eredményéről magának Lajosnak levele tájékoztat, melyet június 20-án küldött Padova urának, szövetségesének „a török Radomo Morado­ és a hitetlen bolgár király Sismán­" fölött, háromszoros túl­erő ellenében kicsikart győzelméről. Tudjuk, hogy a diadal örömének a szövetséges városban fényes ünnepségekkel hódol­tak, s a török teljes tíz évig elkerülte a ma­gyar határokat.­­ Lajos így életét túlhaladóan leküz­dötte a török veszélyt. Hogy a végleges kiűzés gondolatáig nem jutott el, ehhez akkoriban még hiányoztak a történeti előfel­tételek: a veszedelem spontán megnyilatkozása, a hatalmi helyzet kialakulása, az állami feladatok szintetikus kezelése s az erőtényezők racionális fölhasználása, melyeket csak az újkori állam hozott meg. Nem szabad továbbá elfelejtenünk a következőket. Lajos egy pompás katonai s gazdasági szervezet bázisán, a hűbéres tartományok s bánságok tömör kettős vonala mögött, sikerek s a legszebb és jogosult remények csillogó körében joggal biztonságban érezhette magát a konok, de még ki nem bontakozott ellenséggel szemben, mint ahogy kongeniá­lis párja, Mátyás. Valóban sem a lovagkor, sem a reneszánsz Magyarországa számára nem volt az a legyőzhetetlen ellenfél a török, mint amilyennek mi a Luxemburg- és Jagelló-kor tehe­tetlenségének tükrében látjuk. Hogy Mohács, sőt igazában Buda bekövetkezzék, ahhoz Ulászló és Lajos enervált, hulló magyarsága kellett. Északi politika, Lajos lengyel politikáját idegen szempontok alatt szokás vizsgálni, mintha annak egyetlen célja és tartalma a dinasztikus érdek, a koronaszerzés primitív vágya lett volna. Láttuk, hogy a nápolyi kérdésben sem kizárólag saját akarata és belátása szerint járt el Lajos, hanem — középkori felfogás szerint­ — erkölcsi kötelesség, mi szerintünk, társadalmi kényszer igézeté­ben cselekedett. Hasonlóképen, aki Lajost ország- és korona­sóvár királyi ragadozónak nézi, ugyancsak csodálkozva fogja hallani a lengyel krónikát, Dlugosst, hogy Lajos kitartóan vona­kodott a lengyel korona elfogadásától. „Félnem kell, — úgy­mond — hogy az én túlterhelt kormányzásom mindkét ország­nak kárára lesz, s javát keresvén országaimnak, romlásukra leszek nekik." Lajos lengyel elgondolása tehát nem lehetett más, mint a két katolikus or­szágnak erős szövetsége, mellyel a magyar állam biztosíthatja észak felől keleti és déli politikájának szabadságát, a lengyel állam pedig védelmet nyer a cseh és litván fenyege­tések ellen. Ebbe az elgondolásba csak később nőtt bele a per­szonális únió, — mint a nápolyi események révén a szicíliai — eredetileg éppenúgy, mint Károlynál, nem volt benne. Szerke­zetileg inkább szétfeszítette az eredeti elgondolás józan, bölcs kereteit.­Ezért fogadta Lajos olyan kedvetlenül s viselte olyan kényszeredetten, hogy a lengyelek sohasem tudták megszeretni a hideg és kissé gőgös „Magyar" Lajost. (Dr. Miskolczy I.: Magyarország az Anjouk korában 68—69.) Valójában a lengyel-magyar kapcsolatokat egyoldalú szerződés­nek kellene minősítenünk, ha nem nyerte volna vele a katolicizmus egy katolikus ország megtartását s egy másik katolizálásának elő­készítését. Lajos — csak a fontosabb eseteket számítva — két ízben

Next