Magyar Nyelv – 77. évfolyam – 1981.
Tálasi István: Megemlékezés Mészöly Gedeonról
Az állattartással — s egyben az építkezéssel — kapcsolatban hadd idézzük ,,A cserény szó eredete" című dolgozatát (Népünk és Nyelvünk 1930: 157—75), mely különös példája a finnugor eredetű szefon igénk származékainak hangtani és jelentéstani karrierjéhez: a cserény lehet sövényfal, vesszőfonásból készült szárító- vagy tárolóeszköz, szekéralkatrész, kémény, pásztorépítmény stb., mely szomszédaink nyelvében hol így, hol úgy meghonosodott. Mészöly Gedeon a régi vesszőmunka egyik példájának tartja Anonymus Hymusudvor földvárának említését, mely a sövényfonásos építkezés szó- és munkatörténeti kapcsolatát példázza („Szótörténet—munkatörténet". Mutatvány a „Nyelvtörténeti séták nyelvemlékeink között" című műből, Ethn. 1954: 69 — 75). Az alapszó — a nomen verbum — hím, a nemi életből került át a vesszőfonásba analógia alapján. A hím alapszóból származnak „a vesszővel való fonást, megfonást, át-, be-, össze-, keresztül-, körülfonást" kifejező ma is használt nyelvjárási szavaink. Az állattartás körében lehet, hogy egyes véleménye talán vitatható, pl. „Aranyszőrű-e az 'Aranyszőrű bárány?" okfejtése másként is magyarázható, de nézetével most nem vitatkozunk. Azt hiszem, korrekcióval fenntartható a „Mióta lovas nép a magyar?" (Népünk és Nyelvünk 1929: 205 — 14) legtöbb álláspontja (pl. a kengyel különléti valószínűsége). Itt az addigi és későbbi kételkedőknek sajátos „mészölyes" tróniával vág vissza: „Hogy az előmagyar nem volt lovas nép, arra bizonyítékul még azt is fölhozzák, hogy a vogul és osztják ősi népénekekben a ló nem az ember háziállata, hanem valami csodálatos lény, »isteneket hordozó, szárnyaslábú szép állat«. Ez ellenvetésre részletesen megfelelni nem a nyelvtudománynak, hanem a néptudomány mesekutató ágának feladata. Röviden azonban megemlítem, hogy a lónak az obi-ugor énekekben való szerepe is arra vall, hogy azon énekek keletkezésekor az ugor népek, vagyis az osztjákok, vogulok, magyarok közös ősei már lovas nép voltak. Ugyanis a mai obi-ugor énekek táltos-lovainak olyan sajátságai vannak, amilyenek csak a magyar mesék táltoslovainak és a tőlünk keletre, de egészen Ázsiába nyúló tartományok meséiben szereplő táltos-lovaknak vannak. Vagyis az obi-ugor énekekben éppen a csodalóval kapcsolatban találunk olyan mesemotívumokat, amineket azok a par excellence lovasvidékek meséi ismernek, de már a tőlünk nyugatra, északra lakó európaiak meséi nem (vö. SOLYMOSSY, Ethn. 1922, 33, 35. és VogNépkGy.I.: 6, 14, 18 — 19.). Az öreg csikós csillagos nyári estéken csodálatos táltos lovakról mesélget a bojtár-legényeknek, nem pedig csodálatos mandrillmajmokról. Ebből nem következik az, hogy az öreg csikós jobban ismeri a mandrillmajmot, mint a lovat. Az erdőket járó régi német favágók, akik több farkassal találkoztak életükben mint lóval, nem arról meséltek kunyhóikban, hogy a beteg, sovány csikóból miképpen válik gyönyörű táltos. . . hanem arról, hogy a farkas egészben bekapja Piroskát öreganyjával együtt s ezek a farkas hasából megint épen kerülnek elő; de ebből nem következik az, hogy a régi német favágók ne tudták volna azt, mi a farkas, mi a kis unoka, mi az öreganya. Ma is megtörténik, hogy alanyi költő angyalnak írja le ideálját, holott nagyon is tudja, mi a nő." (Uo. 213-23.) De egyik legmegragadóbb tanulmánya a sok, most el nem sorolható közül a néprajzi-filológiai kivételes értékű „Mátyás József és 'Kalászkaparék'-ja" (Népünk és Nyelvünk 1935: 81-106, 188 — 201, 241-84), ebben van a „Sorsával elégedő Gulyásnak Pásztori Dalija" (1823). Ezt illetve bebizonyítja Mátyási szerzőségét, nem méltányolt költői készségét, az eredeti 37 strófás műköltői alkotás karrierjét, amit az is bizonyít, hogy Petőfi Sándor hét versszakos folklo-