Magyar Nyelv – 85. évfolyam – 1989.
3. szám - Társasági ügyek - Tompa József: †Temesi Mihály
A test porrá lehet, de az alkotó ember szelleme megmarad, öröksége a mienk, a mindenkori utódoké. Ez legyen a vigaszunk, és ennek értelmében köszönhetünk el Újhegyi Emília tanárnőtől is, mondván: Isten vele, nyugodjék békében ! GREGOR FERENC Az érzékeinkkel felfogható világnak megvannak a maga szigorúan megszabott törvényei. Ezek vonatkoznak mindenre, ami térben és időben létezik. Ha valakit elvisznek gyilkos percek, siető órák, halkan lopakodó évek, testi valóságában gyorsan vagy lassan egyre kisebbíti őt a könyörtelen távlat. A lélek világában azonban néha más távlatok érvényesek. Előfordul, hogy valakit nagynak látunk, míg térben és időben érzékelhetjük létezését, de ha innen kiemeli egy titkos hatalom, emlékét, is elviszi a szél. Ám nagy kincset talál az, aki olyan emberre lel, akinek szellemét nem törpíti, hanem növeli az idő. Nekünk van ilyen kincsünk. Temesi Mihályról szólok, aki itt él bennünk és még sokakban. Nem távolodik, tudom, hogy szeret minket, és mi földi étkek helyett meleg szeretettel tápláljuk, hogy velünk maradjon. Míg otthonában nem ismertük meg jobban, csak azt tudtuk róla, hogy sokoldalúan képzett nyelvész, szenvedélyes tanár, s a társadalmi munkából is alaposan kiveszi a részét. Mikor eljutottunk Pécsre, szép otthonába, akkor ismertük meg igazán. Három nemzedék élt itt békés boldogságban: egy csacsogó, szép kislány, egy komoly kisfiú, az örökké tevékeny feleség, akit a gazda szeretett dialektusában gyerekemnek szólított, és e „gyerek" szülei. Jó volt náluk. Ha hozzáértő vendég jött, gyakran szólt a zongora. Milyen szomorú, hogy megbomlanak az ilyen szép együttesek: a szülők meghaltak, a gyerekek kirepültek, s egyedül maradt a ,,gyerek". Ám abba kell hagynom a kis közösség, a szép, meleg otthon leírását, ahol a gazda jelenlétének sugárzása szabott rendet és stílust. A továbbiakban nem könnyű tisztem az, hogy bemutassam, mit jelent Temesi Mihály munkássága a nyelvtudomány és a pedagógia nagy közösségének. 1988. szeptember 29-én, tehát éppen névnapján, aggasztó előjelek nélkül holtan esett össze a lakásán Temesi Mihály címzetes egyetemi tanár, a nyelvtudományok kandidátusa, a Pécsi Pedagógiai (majd Tanárképző) Főiskola 30 éven át működő magyar nyelvészeti tanszékvezető professzora, aki nyugdíjazása, 1980 után is részt vett a szakmai kutatásban meg — előadásaival — a helyi egyetem külön karán tovább folyó magyartanárképzésben. Kiváló alkotó tudóst, feledhetetlen nevelőt, csodálatos szervező tehetséget, széles látókörű és lelkiismeretes közéleti férfit vesztettünk el benne, és akik közelebb álltunk hozzá, meleg szívű, kedélyes, nagy műveltségű, színes jóbarátot is. Tanszékét ifjabb munkatársaival termékeny művelődési központtá fejlesztette ki, mely pl. a jugoszláviai magyartanárok továbbképzésével is foglalkozott; diplomát szerzett hallgatói országszerte számtalan iskolában szétsugározták-sugározzák szellemét. A hazai nevelőképzés magyar szakon ma is sokban olyan vitákon alakult ki, amelyeken ő is föltárta javaslatait. S a Magyar Nyelvtudományi Társaság Pécsi Csoportját ő szervezte meg és vezette haláláig; hasonló érdemei vannak a helyi TIT megfelelő kifejlesztésében. Pécsett és az ország más tájain gyakran segítette szakmai viták rendezését, felszólalásával, olykor vitaindító előadásával is termékenyebbé téve őket. Több oktatás-, ill. művelődésügyi és tudományos szakbizottságnak volt tevékeny tagja, némelyiknek éppen elnöke. Különösen sokat fáradozott szülővárosa szellemi életének fejlesztéséért; főiskolájának még poltikai és szakszervezeti, sőt gazdasági és diákjóléti irányításában is Temesi Mihály