Magyar Nyelv – 93. évfolyam – 1997.
1. szám - Szemle - Hoffmann István: Kiss Lajos, Földrajzi neveink nyelvi fejlődése
vényes, hanem a normatív, és a helyzetfeltáró mozzanatok viszonyára tágabban is. A szociolingvisztika egyik izgalmas intellektuális feladata lehet(ne) ennek a társadalomtudományi önreflexiónak az erősítése. Két dolog megmutatását jelenti ez. A normatív mindig része a hétköznapi életnek. Nem arról van szó, hogy lenne egy valóságos élet s egy normáktól eltorzított. A normák konstruálják a társadalmi valóságot. A másik, a kínosabb mozzanat az, hogy maga a tudomány is belép ezekbe a köznapi normatív kontextusokba. Például akkor is, amikor a normatívval a leírót állítja szembe: maga az az attitűd, hogy van egy természetes nyelvállapot és nyelvi helyzet is normatív elgondolás. Kiss Jenő könyve taxonómikus szakaszt tükröz egy diszciplína fejlődésében. Szükségszerű felfedező, de meghaladandó szakasz ez. A nagyvilág már eljutott ide, s reméljük, hamarosan mi is. Az elméleti rendezés és tisztázás még akkor is fontos lenne egy tankönyvben, ha korai. A taxonómia ugyanis nehezen tanulható, a hipotézisekkel dolgozó elméleti irányultságú bemutatás viszont igen. Hogyan írjunk tankönyvet, hangzik a végső szociolingvisztikai kérdés a könyv kapcsán. Az átalakuló felsőoktatásban egyre nagyobb szükség lenne tankönyvekre. Olyan területeken, mint a szociolingvisztika, elsődleges lenne a magyar tankönyvek jelentősége. Nincsenek azonban magyar tankönyvírói hagyományok. Kiss Jenő úttörő vállalkozása fontos, de még nehezen használható mint tankönyv. Alacsony a könyv „szerkesztettsége". Sokrétű ugyan a tagolás, de nem világosan áttekinthető. A segédletek szórványosak, feladatok nincsenek. A belső szerkesztés — tankönyvkiadóról van szó — igen elhanyagolható. Például nem veszi észre, hogy bántóan kétféle bibliográfiai rendszer van egy tankönyvben: egy szövegközi s egy végjegyzék. Minden hiányosságával együtt fontos könyv ez: mint első magyar szociolingvisztikai tankönyv sok fiatal nyelvszemléletét fogja komplexebbé tenni. PLÉH CSABA Kiss Lajos: Földrajzi neveink nyelvi fejlődése Nyelvtudományi Értekezések 139. sz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995. 66. 1. Kiss LAJOS az utóbbi évtizedek hazai helynévkutatásának kétségkívül a legkiemelkedőbb alakja, aki elsősorban névfejtő munkásságával, a nagy hagyományú névtörténeti kutatások legjobb hagyományait továbbvivő tevékenységével vívta ki magának a tudományterület művelőinek szakmai elismerését. Kutatásaival a magyar helynévkincs újabb és újabb rétegeit, csoportjait kapcsolja be a tudomány ismeretanyagába. Nemcsak monumentális összegzésének, a Földrajzi nevek etimológiai szótárának egyre bővülő kiadásai bizonyítják ezt, hanem sok más publikációja is. Az utóbbi időben írt több tanulmánya jelezte, hogy szerzőjük elérkezettnek látja az időt arra, hogy egyes névtörténeti jelenségekről rendszeres áttekintést is adjon. Kiss Lajos a „Földrajzi neveink nyelvi fejlődése" című munkájával a magyar helynevek nyelvi életéről kívánt átfogó képet — a maga szerény megfogalmazásában ugyancsak: vázlatot (3) — adni. Nemcsak a helynévkutatók, de a magyar nyelv történetével foglalkozó szakemberek számára is sok haszonnal szolgál, hogy a szerző gazdag névfejtői, etimológusi tapasztalatait közreadta ebben a valóban tömör, de igen sokszínű nyelvi anyagot tartalmazó munkában. A maga szándékát heurisztikusnak mondja, hiszen a helynevek elemzésében „a rájövés, felfedezés, megoldás lehetőségeire" (uo.) kíván útbaigazítást nyújtani. E szándék mögött a tudós kutató szakmai elkötelezettségét és a tanárember oktató, nevelő szándékát egyszerre érezhetjük jelen lévő hatóerőnek, hiszen mint mondja: „Szeretném hinni, hogy szükségszerűen rövidre fogott, tömör összeállításom vezér-