Magyar Nyelv – 95. évfolyam – 1999.
3. szám - Szabó Zoltán: A stílustörténet egy belső összefüggéséről
az élet mélysége teljességgel feltárul a szemünk előtti látványban" (idézi KOMLÓS ALADÁR, A szimbolizmus és a magyar líra. Akadémiai K., 1965. 55). Ezt a látványt, a szimbolista kép tulajdonképpeni anyagát bármilyen konkrétum alkothatja. A pillanatnyi hangulattól, a szubjektivitástól függ, hogy mi lesz szimbólummá. Mindebből következnek a szimbólum sajátosságai, mindenekelőtt az, hogy a szimbólumban a tárgyi kép (pocsolyás Ér, a láp világa, a fekete zongora, az ódon babonás vár) önállósul. A figyelem végig a kifejezőn, a tárgyi képen marad, nem úgy, mint a metaforában. Fontos az is, hogy a szimbólumban — az allegóriától eltérően — a képegészt (ódon, babonás vár a lelkem) kifejtő részletekhez (bús falak, lélekjárás, kripta-illat) nem feltétlenül társulnak jelentésrészletek (A vár fehér asszonya). Emiatt a szimbólum jelentése homályos, nem könnyen érthető, értelmezhető. Funkciói a megéreztetésben, a sejtetésben fonódnak össze. A szimbolista költő épp a sejtetés, a megéreztetés, a szuggerálás révén igyekszik teljesebb megértést elérni. A szimbolizmus másik fontos kifejező formája a sejtetésre a tartalmas szavaknál jóval alkalmasabb zeneiség, amelynek több alakító eszköze van: hanghalmozás, az új versmondat és főleg a ritmikus formák, amelynek lényegét Ady így méltatta: „A versnek forrósága és belső ritmusa lesz a lelke. Nem az ügyes kimértség és csilingelő rímek" (A Grand Guignol). J) A magyar irodalomban a legjelentősebb avantgárd irányzat az expresszionizmus. Szervező elve a dinamikus jelleg. A stílus a ráhatás eszköze lett, ebből is következően nagy a nyelvi energiája, dinamikája. Alakítói a múlt stílusait felülmúló nagyobb expreszszivitásra törekedtek. Innen az elnevezése. Az expresszionista írók, ahol csak tehették, erőteljes mozgást kifejező igéket, igeneveket szerepeltettek, köztük sok a hangutánzó ige: az érzések terültek, szárnyaltak, szeleken, ködökön előzködve horizontalan végtelenbe (Barta Sándor), a víz bőgött (Szabó Dezső), sikoltozó hullámok (Szabó Lőrinc), üvöltő tengerek (József Attila). Hogy növelni tudják a mozgást jelentő igék számát, szívesen igésítették a névszókat: feljúdáskodott bennem a megtapadt lelkiismeret (Barta Sándor), világgá görögtüzezte (Szabó Dezső). Emiatt az expresszionizmust igestílusnak is nevezik. A dinamizmusnak más alakító eszközei is vannak. Ilyen mindenekelőtt a sok túlzás, felnagyítás: roppant gránitból életet dobunk a romokra (Kassák), vagy az expresszionista képeken megjelenítettekhez hasonlóan sok a fájdalmat, kínt, ijesztőt jelentő szó: ájult körutak, vonaglanak az idők (Kassák). És dinamizáló hatásuk van a merész társításokból fakadó képeknek: hitek máglyáznak (Kassák). Ezek a képek a belső erővel közvetlenül összefüggő látomásban gyökereznek. Erős dinamizáló hatása van az indulatszók vagy felkiáltások sorozatának: O, élet, élet, élet, Március (Tóth Árpád). A sok felkiáltás miatt az expresszionizmust a kiáltás, sőt a túlkiáltás művészetének is nevezik (NÉMETH G. BÉLA, Expresszionisztikus jegyek Ady kései költészetében, II. 3 [1978]: 680). b) A két világháború közötti szakaszban és később is ható tárgyias-intellektuális stílus szervező elve a szerkesztettség, megalkotottság, mindenekelőtt az értelmes rendhez való igazodás, a fegyelmezett rendezettség és az igényes kifejezési módra való törekvés. Lényege az, hogy az író a közlést tárgyias tényekre bízza, és a tárgyiasságokkal kifejezett tények közötti összefüggések magyarázatára, gondolati általánosításra, törvényszerűségek felfedésére törekszik. Az író az értelem fényében akarja látni és láttatni a világot, „így a stílus varázsa a teremtő gondolkodás közvetítésében rejlik" (Babitsról RÁBA GYÖRGY, Babits Mihály: MIIT. 5. 1965. 235). A tárgyi elemek közlő funkcióját az őket összekötő sokféle összefüggés biztosítja. Kapcsolatukat nem külön szavak jelölik, hanem a szerkezet világítja meg, így lett a szer-