Magyar Nyelv – 95. évfolyam – 1999.

3. szám - Szabó Zoltán: A stílustörténet egy belső összefüggéséről

A díszítő motívumok a szavak olyan kapcsolatai, amelyekben az egyik szó a han­gulatevokáció következtében feltűnőbb hatásra tesz szert, emiatt díszítővé válik: piros reménység (Malonyai), arkad­­opáz, mámor­felhő (Ady), Mednyánszkys alkonyat (Kosz­tolányi). A díszítő stilizáció lényege az, hogy bizonyos szavakat gyakran ismételnek. És mert ismétlődnek, feltűnőek, és ugyanakkor lényeget kiemelő és összefoglaló funkciójuk is van. Ady egyik novellájában (Tamás a piros kertben) sok minden piros: piros bokrok, piros kertek leánya, az utolsó piros. De a piros puszta ismétlődése mellett lényegét az író még ilyen összegezéssel is kiemeli: pirosak a piros kertek, kertem pirossága, piros lett a kert pirossága. És vannak díszítő indázó mondat- és szövegszerkezetek, amelyek a képző- és ipar­művészeti tárgyakon látható indázó, kígyózó vonalú motívumokhoz hasonlítanak — mint amilyen például a lián, a folyondár, a kagyló, az elomló női haj — de sokkal rejtetteb­bek. Az ilyen szerkezetekben, mint egy növény csomóin, új ívek, hullámok kezdődnek. Leszakítani, leszakítani, kibontani a kontyba tűzött vörös hajat, / megríkatni az ékkő színű szemet, / elrohanni vele, miként egy faun (Bródy: Az ezüst kecske). A sokféle indázó szerkezetből sajátos, ugyancsak díszítő jellegű zeneiség fakad. A dí­szítő zeneiségnek persze más forrásai is vannak, például a feltűnő, bravúroskodó alliteráció vagy a bizarr rímjátékok. H) Az impresszionizmus szervező elve a mellérendelés, egyezés, megfelelés. Lényege egy emlékező magatartás: egy emlékkép felvillantása, amelynek hangulati tartalma van. Az impresszionista író ezt a hangulati tartalmat érzéki benyomásokkal fejezi ki. A kettő összhangban van egymással, megfelel egymásnak. Eszembe jutott, hogy egyszer egy ilyen tavaszi napon Párisból Mendonba mentem egy kis hajón. Gyönyörű színek! Halványzöld ég, almapiros felhőkkel, itt-ott meg egy ólomfehér árnyalatú bárányfelhő (Justh Zsigmond: Művész szerelem). És ez a megfelelés erőteljesen szubjektív jellegű. Jellegzetes tehát az érzéki érzetek eluralkodása. Emiatt az impresszionizmust az érze­tek művészetének is nevezik. Az érzéki érzeteket kifejező szók nagyon gyakran jelzőként szerepelnek. Találó tehát az impresszionizmus egy másik elnevezése: jelzőstílus. Valóban sok a jelző, olykor a több­tagú jelzőfüzér (például Tóth Árpád Sóhaj című versében). A felidézett hangulati emlékképet az impresszionista művész tagolatlan képnek, összképzetegységnek tekinti. Érzékeltetésének egyik eljárása a felsorolás. Ebben a felso­rolásban az író nem törekszik teljességre, sem pedig a képet alkotó jelenségek rendezésére. Inkább az összképzet szándékos kuszáltságára és esetlegességére figyelhetünk fel. Az összképzetegységnek egy másik fontos sajátossága az egyszeriség és még inkább a pillanatnyiság. Úgy érezzük, mintha az író örökkévalóságot akarna biztosítani a pilla­natnyinak: egy percre megfogom, ami örök,­­ lepkéket, álmot, rémest, édeset (Kosztolá­nyi: Mint aki a sínek közé esett). Az impresszionizmus stiláris sajátosságaiból következik, hogy könnyed a mondat­fűzés, és sok a mellérendelő szerkezet. És az is, hogy a hangulati tartalmak és érzéki benyo­mások megfelelését hangulatfestő zeneiséggel is kifejezi, aminek gyakori eszköze a hang­halmozás. 1) A szimbolizmus szervező elve a korreszpondencia. Megvan ez a szimbolista szimbólum konkrét és elvont jelentésének, valamint a konkrét zeneiség és elvont jelentés, sejtelmesség kapcsolatában. A szimbólum a látható, a tapasztalati világ és a rejtett, titokzatos szellemi világ, egyszóval a tárgyi és a tudati világ közötti korreszpondenciát érzékelteti. A szimbólum létrejöttét Baudelaire így magyarázza: „némely csaknem természetfölötti lelkiállapotban

Next