Magyarország, 1904. május (11. évfolyam, 104-129. szám)

1904-05-04 / 106. szám

Budapest, 1904. szerda, május 4. MA «TILROAS^TÅO Látogatás Damjanitsménál. — A »M­a­gyarors­zág« tudósítójától.— Budapest, május 3. A napokban felkerestem Damjanich özvegyét, aki oly nagy szeretettel szenteli még m­a is életét a jótékonyság ügyének. — Abból a világból való vagyok én még, — mondotta a derék matróna e sorok írójának — amikor a nők nem tudtak meglenni dolog nélkül. Megkértem az agg úrnőt, hogy beszéljen nekem valamit a »Magyarország” -ban való közzététel vé­gett dicső emlékezetű férjéről. — Valami rendszeresen bizony — mondotta Damjanich özvegye — nem beszélhetek önnek. A memóriámmal úgy vagyok, hogy hely, idő és ese­mények egyszer egész világosan állnak előttem, máskor pedig erősen gondolkoznom kell, hogy visz­­szaemlékezzem valamire. Azután szép csendesen — inkább olyan formá­ban, hogy én kérdeztem erről s arról — beszélgetni kezdett. Elbeszéléseken voltak olyan részle­tek, amelyeket vagy igen kevéssé, vagy egyáltalán nem ismer a nagyközönség. Érdemes azokat föl­jegyezni. 1847. augusztus 30-án keltek egybe az aradi mi­noriták templomában. De nagyon rövid időre szabta a végzet az ő boldogságukat: hét hónapi együttlét után válniok kellett Haynau parancsára. Egybekelésük után Temesvárott maradtak, hova Damjanich mint az osztrák hadsereg katonája volt beosztva. Haynau ekkor még jó ismeretségben volt Damjanichékkal s gyakran fordult meg házuk­nál is vendégképpen. Egyszer ebédközben — mint Damjanichné mondta — meglehetősen czinikus megjegyzést tett Haynau. — Csak egy dologért szeretek én Magyarországon élni — mondta Haynau Damjanichéknak — nagyon szeretem Magyarországon a kosztot. Eddig terjedt a Haynau magyarszimpátiája. De nem sokáig járt Haynau Damjanich házához. Rendkívül, szinte szenvedélyesen temperamentumos ember volt Damjanich, aki a maga igazát — ha kellett, a legkíméletlenebb formában is — meg­mondta bárkinek. Szerb származása mellett is magyar érzésű volt tetőtől-talpig s élénk szimpátiával figyelte mint katona is a 48-iki nagy átalakulási mozgalmakat. Össze is tűzött Haynauval hama­rosan. Szolgálatban volt éppen Damjanich 1848 április 4-én, amikor Haynau mosdatlan megjegyzéseket tett Damjanich és több jelenlévő tiszt előtt a magya­rokra. Damjanich indulatosan állt Haynau elé s ezt vágta oda neki: — Kérem, én magyar vagyok és nem tűröm, hogy ön az én jelenlétemben piszkolja a magyar nemzetet! — Mióta magyar ön? — kérdezte gúnyosan Haynau. — Születésemre nézve szerb vagyok, de lelkem­ben magyar vagyok! — felelte neki Damjanich. — úgy? — folytatta előbbi gunyoros modorá­ban Haynau. — De hiszen az ön ezrede Olasz­országban van jelenleg. Parancsolom, hogy még ma este induljon ezredéhez Olaszországba! A parancs parancs, Damjanich pedig lelkiismere­tes katona volt: mennie kellett. Hét hónapi nagy boldogság után el kellett hagynia nejét, él örökre — hiszen Olaszországból visszajőve június elején, a magyar szabadságharczba sietett Damjanich, azután bekövetkezett a Damjanich lábtörése, azután pedig a borzasztó katasztrófa. Szigorú, elveiben hajthatatlan és ellenmondást nem tűrő katona volt Damjanich. Ha neje néha­­néha aggódó érdeklődéssel kérdezősködött tőle a háborúról, szép gyöngéden ezt felelte neki: — Én katona vagyok, de a feleségem csak asz­­szony és nem katonaasszony. Mikor Haynauval összetűzött, egy szóval se me­sélte el szomorú nejének az affért, csak ennyit mondott: — Haynau rendeletére még ma este Olasz­országba kell mennem. — Csak mások beszélték el azután Damjanichnénak, hogy mi történt férje és Haynau közt. A gyöngédséggel és szeretettel teljes levelek egy­másután jöttek az olasz harc­térről az elhagyatott fiatal asszonyhoz. A szerint, amint innen vagy onnan érkeztek a levelei, a tinta, a papiros, a levél alakja is más-más volt. Előszedte Damjanichné féltve őrzött ereklyéit, Damjanich leveleit. Én mély megindulással vettem kezembe a hősök hősének régi írásait. Stilisztikai és külső csínnal, jellemző erőteljes vonásokkal megírt levelek ezek. Mindegyik levél német szövegű, mert férjhezmenetelekor Dam­janichné még nem tudott magyarul, bár már akkor méltó párja volt nagy férjének magyaros érzéseiben. Nézem a leveleket. Egyiknek a dátuma: Teresiopol, ápr. 4-én éjjel, melyben tudatja, hogy szerencsésen odaérkezett, majd pedig: Pécs, ápr. 6., Laibach, ápr. 7., ápr. 16., Pettau, ápr. 13., Verona, máj. 11., máj. 16., máj. 27., jun. 6., Budapest, jun. 21. Nagy szeretettel értesítette nejét olaszországi had­műveleteikről, többnyire azonban nevek említése nélkül. Veronából pl. többek közt ezt írta: »Két nap óta Veronában vagyunk, az ellenség vissza is riadt ám a G-iki leczke után. Alig várom már, hogy újra verekedésre kerüljön a do­log, hogy annak az árulónak megadhassuk a meg­érdemelt büntetést. Egy másik levelében pedig: «Négy nappal ezelőtt nagyon meleg napunk volt, de a mi katonáink valóságos spártai hősök módjára harczoltak, amiért tiszteletet érdemelnek.» Olasz­­országi leveleiben gyakrabban kifejezi azt a vágyát, hogy bár mielőbb hazakerülhessen hazája szolgá­latába s egyik levelében örömmel említi, hogy összetalálkozott Olaszországban Mészárossal, aki azt mondta neki, hogy haza fogják hívni. Be is teljesült ez a vágya. Mikor hazajött, Pestről ezt irta nejének egyebek közt: «Éppen most voltam Batthyánynál, aki nagyon barátságosan fogadott. Kossuthhal és Szemerével nem beszélhettem, mert nem voltak itthon. Rendeletet kaptam, hogy menjek Szegedre s állítsam össze a harmadik hadtestet­. Azután jött a szabadságharcz, melynek legdicső­ségesebb csatáit ő vívta. Mint köztudomású, nagy réme lett a szerbeknek is, kik a magyarok ellen föllázadtak. Az volt az ideálja, hogy minden nem­zetiségi ember olyan érzelmű legyen, mint ő. Egy­szer, mint följegyezték róla, amidőn a Tiszánál Knézicscsel találkozott össze, ő, aki irgalmatlanul, a legnagyobb lelki nyugalommal lövöldöztetett össze útjában minden gyanús elemet, könnyezve borult a nyakába: — Boldog vagyok, hogy ismét látok egy szlávot, aki az igaz ügyért harczol. Óriási csapás volt a szabadságharcz ügyére, ami­kor kocsizás közben eltörött a lába. Kossuthot, Görgeit s a szabadságharcz többi vezetőit nagyon megrendítette ennek a hatalmas katonai talentumnak a balesete. Kossuth — írva erről — országos csa­pásnak mondta Damjanich lábtörését. Az egész szabadságharcz alatt gyöngéd figyel­meztetéseket küldött csatáiból nejének, hogy a csa­taterek váltakozásai szerint most Temesvárra, Aradra, Szegedre, Makóra stb. menjen, nehogy baja essék. Komáromi lábtörésének hírére elutazott hozzá hit­vese és ápolta a hőst mindvégig odaadással. Agyhoz lánczolva, tehetetlenségében sokszor kitört belőle az elkeseredés, ha a hadműveleteket nem látta czél­­szerüknek. Mikor a honvédséget konc­entrálták, iszonyú indulattal mondta: — Hát hogy nem lehet előbb azt a demoralizált osztrák sereget üldözni, kergetni kifelé! Majd mikor betegágyában értesült a Világost meg­előző dolgokról, nagy elkeseredéssel mondta: — Hej, sok mindennek másképp kellett volna itt történni, mint ahogyan történt! Az aradi várban feküdt törött lábával, mint az aradi vár parancsnoka, amikor bement hozzá Görgei s mint faktumot jelezte neki a fegyverletételt. Dam­janich ezt nem akarta tudomásul venni s — mint környezetéből kiszivárgott — a maga részéről arra határozta el magát, hogy inkább levegőbe röpitteti a várat, de föl nem adja. A várban ez meglehetős izgatottságot keltett s csapatostól sétáltak lakása felé ujonczok és mások, mondván, hogy a nyitott ablakon át a beteg Damjanich is meghallhassa: »Tegyen magával, amit akar, de minket ne bántson.« Éjjel még levelet is küldött Görgei után, kérve újra tegye le a fegyvert, hanem vonuljon vissza Er­­­délybe, az egy természetes vár s onnan sokkal előnyösebb föltételekkel tehetnek, amit akarnak, Görgei irt még vissza neki levelet, melyben — amint Damjanich özvegyétől tudom — körülbelül ez volt: Se te, se én nem vagyunk magyarok, eleget tettünk mi a hazának, mást most nem tehetünk. Görgeinek ez a levele Damjanichnénál maradt, azonban Makón — mialatt Damjanich özvegyének Nagyváradra kel­lett mennie a haditörvényszék elé, amiért a magyar foglyok részére gyűjtést indított — feltörte lakását a katonaság s több levéllel és családi okmányával. Damjanichnak a szabadságharczra vonatkozó néhány iratával együtt ezt is elkobozták. Hová tették, azt nem lehet biztosan tudni. E levélre vonatkozólag Marczali egyetemi tanár megkérdezte Görgeit magát is, ki azt felelte, hogy olyan levelet, hogy »se te, se én nem vagyunk magyarok«, nem irt. Felemlítet­tem ezt Damjanich özvegyének, aki megerősítette újólag előbbi kijelentését, ha szó szerint, emlékezet­ből nem is tudja czitálni. A fegyverletétel után Damjanichné Howiger vár­­parancsnokhoz ment s arra akarta kérni, hogy börtönben fekvő beteg férjét, kinek törött lábával nagy fájdalmai vannak, ápolhassa. Howiger azonban meg se hallgatta, hanem ráordított: — Hinaus mit Ihr! — s bestiális lovagiatlanság­­gal kidobatta. Elkövetkeztek az utolsó órák is. Addig mindig biztatták Damjanichnét, hogy nem lesz baj, majd jön amnesztia. De nem jött. Október 5-én a déli órákban egy katona jelent meg Damjanichnénál, s fölhívta, hogy menjen a várba. Lahnernével rögtön bementek. Amint belépett férje börtönébe, azonnal szemébe ötlött, hogy egy fegyveres katona áll férje mellett — Mi ez ? Miért áll itt ez a fegyveres katona ? — kérdezte szívszorongva Damjanichné. — Mert halálra vagyok ítélve, — felelte Damja­nich. — Ez az én erőm. Félóráig beszélhetünk még egymással. Tollal leírni, szóval elmondani nem lehet azt a rettenetes hatást, amit Damjanichnéra ex tett Még nekem is keserves volt ennek leírását — most, annyi idő után — hallani. Beszélgettek félóráig. Hogy hogyan folyt le ez a beszélgetés, azt talán csak az Isten tudja. Azalatt vitték be a vértanú ebédjét is, de ő vissza­­utasította. Az a borzasztó félóra nagyon gyorsan eltelt. Maga Damjanich figyelmeztette keserves lehetett ez a figyelmeztetés — imádott nejét: — A félóra elmúlt, nekünk el kell válnunk. Búcsúztak. Elváltak — e földön örökre. — Az eszemnél se voltam én már akkor ! — mondotta Damjanichné. Együtt mentek vissza kocsin Lahnernével. Gróf Wenckheim József és neje meglátogatták Damjanichnét ezekben a súlyos pillanatokban s a Csenkovich-házban maradtak az ötödikéről hatodi­kára virradó éjjelre is, hogy vigasztalják a mélyen lesújtott asszonyt. Gróf Wenckheim József korán reggel elhagyta a házat, hogy megtudja, mi történt. Vissza is jött nemsokára a gyászos himl. Csak ennyit mondott az immár özvegygyé lett Damja­nichnénak : — Meghalt. Egy óra múlva már jött a lelkész is, ki az utolsó perczekben a vértanú mellett volt. — Egy szomorú megbízást teljesítek — mondta meghatottam kezében Damjanich nyakkendője volt melyet a bitó alatt adott át a lelkésznek, hogy azt nejének kézbesítse. Erőt véve magán a lelkész, letette Damjanich nyakkendőjét: — Rám bizta a vértanú, elhoztam — mondotta és zokogva távozott. Azóta a gyászruhát nem vetette le az özvegy, gyakran megtörtént vele azután is, hogy osztrák őrjárat toppant be a házukba. Azóta nyolczvannégy éves lett Damjanichnak az özvegye és mint a Magyar Gazdasszonyok Orsz. Egyesületének örökösen megválasztott elnöke az ér­demes főúri hölgygyel, gróf Batthyány Gézánéval és nagy és előkelő hölgygárdával oldalán él a basá­jának, az ő árváinak — méltóan dicsőséges vértanú férjéhez. « » — Er­

Next