Magyarország, 1904. május (11. évfolyam, 104-129. szám)
1904-05-04 / 106. szám
Budapest, 1904. szerda, május 4. MA «TILROAS^TÅO Látogatás Damjanitsménál. — A »Magyarország« tudósítójától.— Budapest, május 3. A napokban felkerestem Damjanich özvegyét, aki oly nagy szeretettel szenteli még ma is életét a jótékonyság ügyének. — Abból a világból való vagyok én még, — mondotta a derék matróna e sorok írójának — amikor a nők nem tudtak meglenni dolog nélkül. Megkértem az agg úrnőt, hogy beszéljen nekem valamit a »Magyarország” -ban való közzététel végett dicső emlékezetű férjéről. — Valami rendszeresen bizony — mondotta Damjanich özvegye — nem beszélhetek önnek. A memóriámmal úgy vagyok, hogy hely, idő és események egyszer egész világosan állnak előttem, máskor pedig erősen gondolkoznom kell, hogy viszszaemlékezzem valamire. Azután szép csendesen — inkább olyan formában, hogy én kérdeztem erről s arról — beszélgetni kezdett. Elbeszéléseken voltak olyan részletek, amelyeket vagy igen kevéssé, vagy egyáltalán nem ismer a nagyközönség. Érdemes azokat följegyezni. 1847. augusztus 30-án keltek egybe az aradi minoriták templomában. De nagyon rövid időre szabta a végzet az ő boldogságukat: hét hónapi együttlét után válniok kellett Haynau parancsára. Egybekelésük után Temesvárott maradtak, hova Damjanich mint az osztrák hadsereg katonája volt beosztva. Haynau ekkor még jó ismeretségben volt Damjanichékkal s gyakran fordult meg házuknál is vendégképpen. Egyszer ebédközben — mint Damjanichné mondta — meglehetősen czinikus megjegyzést tett Haynau. — Csak egy dologért szeretek én Magyarországon élni — mondta Haynau Damjanichéknak — nagyon szeretem Magyarországon a kosztot. Eddig terjedt a Haynau magyarszimpátiája. De nem sokáig járt Haynau Damjanich házához. Rendkívül, szinte szenvedélyesen temperamentumos ember volt Damjanich, aki a maga igazát — ha kellett, a legkíméletlenebb formában is — megmondta bárkinek. Szerb származása mellett is magyar érzésű volt tetőtől-talpig s élénk szimpátiával figyelte mint katona is a 48-iki nagy átalakulási mozgalmakat. Össze is tűzött Haynauval hamarosan. Szolgálatban volt éppen Damjanich 1848 április 4-én, amikor Haynau mosdatlan megjegyzéseket tett Damjanich és több jelenlévő tiszt előtt a magyarokra. Damjanich indulatosan állt Haynau elé s ezt vágta oda neki: — Kérem, én magyar vagyok és nem tűröm, hogy ön az én jelenlétemben piszkolja a magyar nemzetet! — Mióta magyar ön? — kérdezte gúnyosan Haynau. — Születésemre nézve szerb vagyok, de lelkemben magyar vagyok! — felelte neki Damjanich. — úgy? — folytatta előbbi gunyoros modorában Haynau. — De hiszen az ön ezrede Olaszországban van jelenleg. Parancsolom, hogy még ma este induljon ezredéhez Olaszországba! A parancs parancs, Damjanich pedig lelkiismeretes katona volt: mennie kellett. Hét hónapi nagy boldogság után el kellett hagynia nejét, él örökre — hiszen Olaszországból visszajőve június elején, a magyar szabadságharczba sietett Damjanich, azután bekövetkezett a Damjanich lábtörése, azután pedig a borzasztó katasztrófa. Szigorú, elveiben hajthatatlan és ellenmondást nem tűrő katona volt Damjanich. Ha neje néhanéha aggódó érdeklődéssel kérdezősködött tőle a háborúról, szép gyöngéden ezt felelte neki: — Én katona vagyok, de a feleségem csak aszszony és nem katonaasszony. Mikor Haynauval összetűzött, egy szóval se mesélte el szomorú nejének az affért, csak ennyit mondott: — Haynau rendeletére még ma este Olaszországba kell mennem. — Csak mások beszélték el azután Damjanichnénak, hogy mi történt férje és Haynau közt. A gyöngédséggel és szeretettel teljes levelek egymásután jöttek az olasz harctérről az elhagyatott fiatal asszonyhoz. A szerint, amint innen vagy onnan érkeztek a levelei, a tinta, a papiros, a levél alakja is más-más volt. Előszedte Damjanichné féltve őrzött ereklyéit, Damjanich leveleit. Én mély megindulással vettem kezembe a hősök hősének régi írásait. Stilisztikai és külső csínnal, jellemző erőteljes vonásokkal megírt levelek ezek. Mindegyik levél német szövegű, mert férjhezmenetelekor Damjanichné még nem tudott magyarul, bár már akkor méltó párja volt nagy férjének magyaros érzéseiben. Nézem a leveleket. Egyiknek a dátuma: Teresiopol, ápr. 4-én éjjel, melyben tudatja, hogy szerencsésen odaérkezett, majd pedig: Pécs, ápr. 6., Laibach, ápr. 7., ápr. 16., Pettau, ápr. 13., Verona, máj. 11., máj. 16., máj. 27., jun. 6., Budapest, jun. 21. Nagy szeretettel értesítette nejét olaszországi hadműveleteikről, többnyire azonban nevek említése nélkül. Veronából pl. többek közt ezt írta: »Két nap óta Veronában vagyunk, az ellenség vissza is riadt ám a G-iki leczke után. Alig várom már, hogy újra verekedésre kerüljön a dolog, hogy annak az árulónak megadhassuk a megérdemelt büntetést. Egy másik levelében pedig: «Négy nappal ezelőtt nagyon meleg napunk volt, de a mi katonáink valóságos spártai hősök módjára harczoltak, amiért tiszteletet érdemelnek.» Olaszországi leveleiben gyakrabban kifejezi azt a vágyát, hogy bár mielőbb hazakerülhessen hazája szolgálatába s egyik levelében örömmel említi, hogy összetalálkozott Olaszországban Mészárossal, aki azt mondta neki, hogy haza fogják hívni. Be is teljesült ez a vágya. Mikor hazajött, Pestről ezt irta nejének egyebek közt: «Éppen most voltam Batthyánynál, aki nagyon barátságosan fogadott. Kossuthhal és Szemerével nem beszélhettem, mert nem voltak itthon. Rendeletet kaptam, hogy menjek Szegedre s állítsam össze a harmadik hadtestet. Azután jött a szabadságharcz, melynek legdicsőségesebb csatáit ő vívta. Mint köztudomású, nagy réme lett a szerbeknek is, kik a magyarok ellen föllázadtak. Az volt az ideálja, hogy minden nemzetiségi ember olyan érzelmű legyen, mint ő. Egyszer, mint följegyezték róla, amidőn a Tiszánál Knézicscsel találkozott össze, ő, aki irgalmatlanul, a legnagyobb lelki nyugalommal lövöldöztetett össze útjában minden gyanús elemet, könnyezve borult a nyakába: — Boldog vagyok, hogy ismét látok egy szlávot, aki az igaz ügyért harczol. Óriási csapás volt a szabadságharcz ügyére, amikor kocsizás közben eltörött a lába. Kossuthot, Görgeit s a szabadságharcz többi vezetőit nagyon megrendítette ennek a hatalmas katonai talentumnak a balesete. Kossuth — írva erről — országos csapásnak mondta Damjanich lábtörését. Az egész szabadságharcz alatt gyöngéd figyelmeztetéseket küldött csatáiból nejének, hogy a csataterek váltakozásai szerint most Temesvárra, Aradra, Szegedre, Makóra stb. menjen, nehogy baja essék. Komáromi lábtörésének hírére elutazott hozzá hitvese és ápolta a hőst mindvégig odaadással. Agyhoz lánczolva, tehetetlenségében sokszor kitört belőle az elkeseredés, ha a hadműveleteket nem látta czélszerüknek. Mikor a honvédséget koncentrálták, iszonyú indulattal mondta: — Hát hogy nem lehet előbb azt a demoralizált osztrák sereget üldözni, kergetni kifelé! Majd mikor betegágyában értesült a Világost megelőző dolgokról, nagy elkeseredéssel mondta: — Hej, sok mindennek másképp kellett volna itt történni, mint ahogyan történt! Az aradi várban feküdt törött lábával, mint az aradi vár parancsnoka, amikor bement hozzá Görgei s mint faktumot jelezte neki a fegyverletételt. Damjanich ezt nem akarta tudomásul venni s — mint környezetéből kiszivárgott — a maga részéről arra határozta el magát, hogy inkább levegőbe röpitteti a várat, de föl nem adja. A várban ez meglehetős izgatottságot keltett s csapatostól sétáltak lakása felé ujonczok és mások, mondván, hogy a nyitott ablakon át a beteg Damjanich is meghallhassa: »Tegyen magával, amit akar, de minket ne bántson.« Éjjel még levelet is küldött Görgei után, kérve újra tegye le a fegyvert, hanem vonuljon vissza Erdélybe, az egy természetes vár s onnan sokkal előnyösebb föltételekkel tehetnek, amit akarnak, Görgei irt még vissza neki levelet, melyben — amint Damjanich özvegyétől tudom — körülbelül ez volt: Se te, se én nem vagyunk magyarok, eleget tettünk mi a hazának, mást most nem tehetünk. Görgeinek ez a levele Damjanichnénál maradt, azonban Makón — mialatt Damjanich özvegyének Nagyváradra kellett mennie a haditörvényszék elé, amiért a magyar foglyok részére gyűjtést indított — feltörte lakását a katonaság s több levéllel és családi okmányával. Damjanichnak a szabadságharczra vonatkozó néhány iratával együtt ezt is elkobozták. Hová tették, azt nem lehet biztosan tudni. E levélre vonatkozólag Marczali egyetemi tanár megkérdezte Görgeit magát is, ki azt felelte, hogy olyan levelet, hogy »se te, se én nem vagyunk magyarok«, nem irt. Felemlítettem ezt Damjanich özvegyének, aki megerősítette újólag előbbi kijelentését, ha szó szerint, emlékezetből nem is tudja czitálni. A fegyverletétel után Damjanichné Howiger várparancsnokhoz ment s arra akarta kérni, hogy börtönben fekvő beteg férjét, kinek törött lábával nagy fájdalmai vannak, ápolhassa. Howiger azonban meg se hallgatta, hanem ráordított: — Hinaus mit Ihr! — s bestiális lovagiatlansággal kidobatta. Elkövetkeztek az utolsó órák is. Addig mindig biztatták Damjanichnét, hogy nem lesz baj, majd jön amnesztia. De nem jött. Október 5-én a déli órákban egy katona jelent meg Damjanichnénál, s fölhívta, hogy menjen a várba. Lahnernével rögtön bementek. Amint belépett férje börtönébe, azonnal szemébe ötlött, hogy egy fegyveres katona áll férje mellett — Mi ez ? Miért áll itt ez a fegyveres katona ? — kérdezte szívszorongva Damjanichné. — Mert halálra vagyok ítélve, — felelte Damjanich. — Ez az én erőm. Félóráig beszélhetünk még egymással. Tollal leírni, szóval elmondani nem lehet azt a rettenetes hatást, amit Damjanichnéra ex tett Még nekem is keserves volt ennek leírását — most, annyi idő után — hallani. Beszélgettek félóráig. Hogy hogyan folyt le ez a beszélgetés, azt talán csak az Isten tudja. Azalatt vitték be a vértanú ebédjét is, de ő visszautasította. Az a borzasztó félóra nagyon gyorsan eltelt. Maga Damjanich figyelmeztette keserves lehetett ez a figyelmeztetés — imádott nejét: — A félóra elmúlt, nekünk el kell válnunk. Búcsúztak. Elváltak — e földön örökre. — Az eszemnél se voltam én már akkor ! — mondotta Damjanichné. Együtt mentek vissza kocsin Lahnernével. Gróf Wenckheim József és neje meglátogatták Damjanichnét ezekben a súlyos pillanatokban s a Csenkovich-házban maradtak az ötödikéről hatodikára virradó éjjelre is, hogy vigasztalják a mélyen lesújtott asszonyt. Gróf Wenckheim József korán reggel elhagyta a házat, hogy megtudja, mi történt. Vissza is jött nemsokára a gyászos himl. Csak ennyit mondott az immár özvegygyé lett Damjanichnénak : — Meghalt. Egy óra múlva már jött a lelkész is, ki az utolsó perczekben a vértanú mellett volt. — Egy szomorú megbízást teljesítek — mondta meghatottam kezében Damjanich nyakkendője volt melyet a bitó alatt adott át a lelkésznek, hogy azt nejének kézbesítse. Erőt véve magán a lelkész, letette Damjanich nyakkendőjét: — Rám bizta a vértanú, elhoztam — mondotta és zokogva távozott. Azóta a gyászruhát nem vetette le az özvegy, gyakran megtörtént vele azután is, hogy osztrák őrjárat toppant be a házukba. Azóta nyolczvannégy éves lett Damjanichnak az özvegye és mint a Magyar Gazdasszonyok Orsz. Egyesületének örökösen megválasztott elnöke az érdemes főúri hölgygyel, gróf Batthyány Gézánéval és nagy és előkelő hölgygárdával oldalán él a basájának, az ő árváinak — méltóan dicsőséges vértanú férjéhez. « » — Er