Magyarország, 1906. szeptember (13. évfolyam, 212-237. szám)
1906-09-02 / 213. szám
Budapest, 1905. vasarnap, szeptemver a. MAGZABORSZAO I „TURUL“ OLlNDJAI. 7 REGÉNY. Irta: SERÉNYI GUSZTÁV. Lementek a fedélközbe. Innen kezdődőleg hosszú folyosó szelte végig a Turul teknőjét. Nehány lakatra tett ajtó mellett haladtak el, azok voltak a raktárak. Nem nagy helyiségek, de minden talpalattnyi hely jól kihasználva. A raktárak után a matrózok közös, szellős hálófülkéje következett és ezen túl a géptermek. A hatalmas effaktusú gépek most nyugalomra voltak kárhoztatva; a roppant tenderek, daruk, áttételek szinte unatkozva nyújtogatták karjaikat a nagy benzines tartályok felé, amelyek a falak mentén terpeszkedtek. — íme, ez a berendezés a Clichy-gyár remeke New Yorkból. Ára kétszázezer dollár, de nem sok, ha figyelembe veszszük, hogy háromezer lóerővel működik. A dugattyúkat robbanó benzin hajtja, tehát ez úgynevezett Daimler-motor. E terem felett a hajó testéből kissé felnyúlik a kormányos üvegfalú házacskája. Ott vannak azok a készülékek, amelyekkel irányítják a Turult és szabályozzák a repülését. Egy emeltyű érintésére a repülés iránya azonnal megváltoztatható; egy nyomás a másik emeltyűn és a Turul eltűnik a földi szemek elől a magasságba. Ott vannak elhelyezve a különböző kényelmi eszközök is: ott van a gáztartó, a főzés és világításra szolgáló dinamó áramfejlesztők. A kormányos rendelkezésére egész sereg térkép áll. A gépterembe besütött a délelőtti nap, végigtánczolt az olajos gépészeken, s ekkor az elnök Darragihoz lépett. — Volna-e még a Turul-on egy személyre való hely? — kérdő. — Akár tízre, — felelte mosolyogva a mérnök. — Ha megengedi, akkor a Turul-on követem önt, ahová akarja... — Én is. Akár a világ végéig, — sietett kijelenteni a bogarász. — És Lucy kisasszony ? ... — Bizonyosan ő is örülni fog. Bátor leány és bízik önben. — Uraim — szólt Darragi, — ez ajánlatot én akartam éppen megkoczkáztatni s ime önök megelőztek. Legyenek tehát szívesen látott vendégeim a Turul fedélzetén. Még a délelőtt folyamán megtörténtek az előkészületek. Lucy örömében tapsolt, mikor atyja értesítette szándékáról. Hogyne repesett volna örömtől kis szívecskéje, mikor ezután naponta láthatja Darragit és beszélhet vele. Ebéd után felhúzták az Egyesült Államok csillagos lobogóját. Eközben egy csomó útiládával megérkezett Pierpont néni is, aki Milner Frank özvegyi házánál Lucy születése óta az anya szerepét töltötte be. Sietni kellett az előkészületekkel, mert Csillágóban már tudtak arról, hogy a Pablószigeten szállt le a Turul és már kora délután a kíváncsi csónakosok egész légiója rajzott körül a tavon. Darragi nem akarta bevárni, míg a kíváncsiság tetőpontjára hág; minden perczben megérkezhettek az újságok fürge tudósítói is, akiknek majd egyenként el kell magyarázni mindent. Kiadta tehát a parancsot a rögtöni indulásra. A társaság a Turul fedélzetén jött össze. Lassan forgásba jöttek a lapátok a magasban s a kormányos az üvegtornyocskában már csak az indulási parancsot várta. — Minden ember a helyére! — vezényelte harsányan a mérnök. Egy percz múlva beleszólt a jeladó telefonba : — Kész ! Mehet ! A következő perczben a Turul teste megremegett, mint egy óriási bálna, elvált a földtől s a motorok 3000-nyi lóerejével a levegőbe emelkedett Az érdemes elnök és titkár nyitott szájjal meredtek le a korláton keresztül, azután öszszefogódzott a két jó úr és miközben Csikágó felett meghallották a százezer szájú tömeg íidomadalát, teletorokkal fújták a „Yankeedoodlet“ és az „Üdv Columbiá“-t. VII. FEJEZET. A „Dakota“ utasai. — Ahmed! Te vagy a föld legostobább teremtménye . . . *— Igen, maszter. — Mit igen ? Hát amit én neked parancsolok, lehet az nem is ? Szemtelen ficzkó vagy lusta és ostoba. De figyelmeztetlek, hogy már megelégeltem viselkedésedet. Vigyázz, a mérték megtelt! . . . — Igen, maszter. — Semmirekellő gézengúz ! Ha tudnám, hogy bárgyú igeneiddel bosszantani akarsz, már rég nyakon vertelek volna. — Most pedig szórj ki a homokból . . . — Igen, maszter. Azok, akik az amerikai kontinens keleti partja közelében így diskuráltak, érdekes típusai voltak fajuknak. Egy olyan szűk helyen, mint a léggömb kosara, ahol ültek, jól szemügyre lehetett őket venni. A „maszter“ aszkéta arcza jenki volt, kiálló pofacsontokkal, vörhenyes törszakállal és ritka szemöldökkel. Meglehetősen kopaszodott, nyaka kissé előregörbült és fejét kis keppi védte. Kezében idomtalan, nagy távcsövet tartott, azon keresztül kémlelte a szürkülő nyugati égboltozatot olyan áhítattal, mintha arrólfelől valami nagyszeri tünemény megjelenését várná. (Talán csak nem Illés próféta tüzes taligáját?) Társa, akit Ahmednek nevezett, bamba, együgyű arczú néger volt. Szeméből kitetszett a szolgai hűség és az együgyű nemtörődömség. A léggömb kötelékébe kapaszkodott, lassú időközökben bontogatta a keceügyébe akadó homokoszsákokat és tartalmukat a mélységbe szórta alá. Majd pedig lustán hajtotta magáról a szúnyogokat, amelyek a léghajó magas repülése daczára felhőnyi mennyiségben röpködtek. A Dakota — így hívták a léghajót — mintegy 3000 méternyire evezett a tenger színe felett, roppant gőz- és csillámködök közt, melyek a leáldozó nap tűzében vörösen gomolyogva úsztak a firmamenten. A „maszter“ világért el nem vette volna szemét a távcső elejétől, de annál ingerültebben szólt a bámész négerre: — Lusta dögle Trissotin*), ne hozz ki a sodromból. Szórjad azt a homokot szaporán ... — Igen, maszter. A szűkszavú négerinas nagynehezen nekirugaszkodott és rövid erőlködés után sikerült is neki aláhajítani egy pár kilogrammos zsákot. — Nézd meg a légsúlymérőt. — Négyezerháromszáz méter a tenger színe felett. — Dobj ki még valamit a homokból. Hétezer méterre muszáj emelkednünk. — Megvan, maszter. — Hétezer méter ? . .. — Nem. Ötezernyolczszáz. — Dobd ki a maradék homokot egyszerre ! — Több nincs, maszter . . . — Mit ? Hogy mered ezt mondani ? Lenni kell. —• Nincs. — Hát dobd ki a felsőkabátunkat. Ez is megtörtént. — Hatezer méter! — jelenté Ahmed vontatva. — Tovább Ahmed! Tovább. Nem szabad elmulasztanunk a pillanatot. A nap azonnal eltűnik szemeink elől. A por- vagy bogárrajzást most dönthetjük el. Az Institut engem bizott meg, ... de mit értesz te ahhoz Ahmed ? — Dobj ki valamit még. Egymásután repültek ki a Dakota kosarából különféle műszerek, konzerves dobozok, ***— --------- 1 1 * —* — 11 mindez alig 100 méter emelkedést eredményezett. — A nap rögtön eltűnik, Ahmed. Az alattunk úszó felhő már belemerül az éjszakába.. Dobd ki, amit még lehet. . ... — Nincs semmi. — És mégis ki kell még valamit dobnod Ahmed! Épp a mocsaras szélek felett röpülünk. Ha ama lények bogarak, azonnal észlelhetnek, de csak nagyobb magasságban. Könyörgöm, te buta, én a gazdád: az Institut és a tudomány nevében. Ne resteld a fáradtságot. — Hiába maszter. Itt már csak ön van, a nagy távcső és a hi Ahmed — szólt a néger szenvedélytelen hangon. — Ahmed! az Istenre kérlek. A nap utolsó sugarait küldi felénk. Ha most elmulasztjuk, ki tudja meddig kell majd várnunk az alkalomra. Parancsolom, hogy dobj ki még valamit. Ahmed bambán kotorászott a kosár fenekén és izgatott gazdáját nézte. — Nincs semmi maszter a Dakota kosarában, csupán ön, a távcső és a hű Ahmed. — Hát akkor menj a pokol fenekére ! — Igen, maszter. A néger úgy alkalmazta az utóbbi kijelentést, hogy neki is a kidobott tárgyak után kell vándorolnia. Ez igen egyszerűnek és világosnak tetszett előtte, habozás nélkül kapaszkodott fel a léggömb kosarának szélére, szétfeszített két kötelet maga előtt, borzongás nélkül tekintett le a sötét mélységbe, azután még egyszer visszanézett gazdája felé mintha valami újabb parancsot várna. A maszter a kosár fenekére rogyott. — Vége Ahmed. Jövőre újra próbáljuk. A szolga visszamászott a kosárba, lekuporodott ura mellé és semmitmondó arczcal bámulta az égen kigyuladó csillagokat. Egy gyors széláram kapta meg most a Dakotát és a gyorsvonat sebességével vitte az óczeán felé. A bent ülők nem sejtettek ebből semmit, a maszter szétszedte a távcsövet, Ahmed pedig lustán hevert a szögletben. Pedig szép látványosságban lett volna részük, ha kitekintenek. Valami nagy tengerparti város fölött száguldott el a Dakota, mint, apró szentjános bogárkák látszottak a kikötő és város villamos lámpái ... és hallatszott a tenger locsogása, amint a sziklás partokhoz ütődött. A maszter figyelmessé lett erre a zajra, kihajolt a léggömb kosarából, hogy áttekintsen. Látta a nyugaton elmaradozó partvidékeket és egyszerre rémülten rázta meg a négert, aki még mindig a csillagokat nézte. — Ahmed, Ahmed ! Végünk van. Nézz alá a kosárból, mit látsz ott? Ahmed szuszogva dugta ki fejét két kötél között. — A tenger ... — Igen, a tenger! És ezt te olyan hangon mondod, mintha bármi mást mondanál? Ahmed, te nem tudod, hogy ez a mi halálunk! Az én átkos vigyázatlanságom ... Le fogunk sülyedni a tenger sós hullámai közé, mielőtt elérnék keletre a legközelebbi partot ! — Az ember egyszer úgyis meghal. Az úr megrázkódott. — Hogyan. Hát téged mi sem köt az élethez ? Halálod előtt nem vágynál még egyszer, ha csak egy pillanatra is megpillantani Zanzibár alacsony partjait, ahol bölcsőd ringatták? Családod, rokonaid . . . — Találkozunk majd a túlvilágon. A tudafa árnyéka alatt elférünk. — Ostoba! — sziszegte a maszter. Belátta, hogy Ahmeddel nem lehet okosan beszélni. Mind a ketten némán ültek azontúl a kosárban. Ahmed összekuporodott a sarokban, majd megtömött egy fapipát, rágyújtott, hogy az alkalmatlankodó szúnyogokat elűzze. Amilyen vigyázatlan volt, könnyen felgyújthatta volna a Dakota-t, a maszter sem figyelt reá, hanem kétségbeesve kémlelte a távolt, ahol nem volt egyéb, csak végtelen víz és víz . . . (Folytatása következik.) * Trissotin = háromszoros szamár, h 21 ]