Magyarország, 1906. szeptember (13. évfolyam, 212-237. szám)
1906-09-22 / 230. szám
Budapest 1906. szombat, szeptember 22. MAGYARORSZÁG, A „TURUL“ KALANDJAI, 24 REGÉNY. Irta: SERÉNYI GUSZTÁV. Két nő. Az egyik európaiba másikat az egyenlítő napja nevelte föl. És mind a kettő szép és szerelmes. Gaszton érezte, hogy szereti forrón, igazán ezt a barnapiros néger teremtést szereti úgy, ahogyan viszont csak ez a naiv egyszerű gyermek szerette őt. A repülőgép pedig szállt észak felé, rég elhagyta a Kongó-medencét, es Vadait, a Csád-tó partjain terülő erdős hegyvidéket. Délben a Turul egy sárga, kopár síkság felett haladt. Mint egy kohó kéményéből, úgy szállt fel onnan alulról a száraz, fojtó levegő. — Miféle vidék ez ? — kérdé Lucy a mérnöktől. — A Szahara. Most még csak a kezdetén vagyunk, de félóra múlva benne leszünk a tulajdonképpeni sivatagban. Nini, odanézzenek ! A Funkellman zanzibári inasa is előjött. Bizonyos, hogy ez a lusta ficzkó megszimatolta kuczkójában hazája levegőjét s most feljött, hogy teli tüdővel szivja. — Ahmed — szólita meg Funkellman a zanzibárit — tudod-e, hol járunk most ? — Igen maszter; ez a Szahara és amarra van keletnek Dar esz-Szalam a tengerparton és átelenben vele Zanzibár. — Messze van ide ? — Messze. A galambnak kétszer pihenni kellene, mig odaér. — Honnan tudod ? — Honnan-e ? — kérdé villogó szemekkel az arab. — Hisz itt nőttem fel. Nemde az amott a Csád-tó . . . — Igen. — Attól délnyugatra fekszik Kuka, a bornui karavánok gyülőhelye. Azokkal jártam én Vadsangáig, amely a Ráma-oázison fekszik északnak ... — Való igaz — mondá csodálkozva Darragi. — A térkép tényleg igazolja, amit Ahmed dilit. Csodálatos az ilyen sivatagi emberek tájékozódási képessége. — Mondd csak Ahmed — kérdezte Dumpell — gyakran pusztít itt a számum ? — Számum ? — kérdé csodálkozva az arab. — Mi az ? — Eh, hogyan hívják ezen a vidéken a nagy porviharokat, amik egész karavánokat eltemetnek. — Ah ! A burmán! Veszedelmes portéka az, uram. Amint látom ma is kilátásunk van rá... — Honnan tudod ? Az ég egészen tiszta... — Érzem ... A levegő éles és csipős, apró porszemek szállnak benne. — Különös — szólt szimatolva a bogarász — én semmit sem érzek. —• Talán bizony azt is meg tudnád mondani, hogy merre lesz a vihar? — kérdezte Gaszton hitetlenkedve. Azt gondolta, hogy az arab csak fel akarja ültetni őket. Ahmed egy darabig kémkedett, szimatolt, azután kinyújtotta bronzszinű meztelen karját északkeletnek. — Arra lesz a burmán.. . A Turul arrafelé vette útját és futását meglasította. Mindenki kíváncsian várta a történendőket, de délutáni egy óráig nem változott semmi. Mindössze a nap képe öltött sajátságos vérhenyeges szint, és a levegő lett még forróbb, szárazabb. A Turul leereszkedett közel a fold felszínéig, de semmi változás. Mindössze a meleg lett tűrhetetlen. Egyszerre azonban valami még tikkasztóbb fuvalat jött szemközt a pusztákról. — Itt a burmán első lehelete! — ujongott Ahmed. — Öt perc múlva itt a vihar is. Most már csakugyan mutatkozott néhány tünet a természetben. A nap korongját mintha tüzes köd fogta volna körül; a látóhatár pereme elfehéredett, azután gyorsan sárgulni kezdett. Valami nagy, sötét tömeg kapaszkodott az égaljáról a zenit felé; a felső határoló széle gömbölyűen csipkézve volt, mint a gomolyfelhőé. A meleg és a szállongó por már olyan tűrhetetlen volt, hogy a Turulnak magasabb régiókba kellett fölemelkednie. A látókör ezáltal hatalmasan kiszélesült s e körön belül egy kígyózó fekete vonalat vett észre Milner. Sokáig találgatta magában, hogy mi lehet az ? Végre megkérdezte az arabtól: — Látsz amott valamit ? — Egy karaván! Olyan karaván, amilyennel én utaztam erre ezelőtt tíz évvel. Mindenki kíváncsian tekintett a megjelölt irányba, de fegyverzetlen szemmel nem sokat lehetett látni. Most még csak a sivatagi ember éles szeme vette észre. A kitörni készülő burmánról mindenki megfeledkezett. — Tekintélyes karaván — csettentett Ahmed a nyelvével. — Van ott vagy háromszáz teve. És mind megrakva. Tombi parancsot kapott a mérnöktől, hogy a Turult arra felé irányítsa s igy két percz múlva már a karaván felett repültek utasaink. —- 'Hosszú sorban czammogtak egymás után a megterhelt tevék. Az egész olyan volt a sárga háttéren és a nyilt perspektívában, mint egy óriási kinematográf-kép. A tevék oldalánál tevehajcsárok lépkedtek, akik hosszú, elnyújtott kiáltásokkal nógatták állataikat. Fehér humuszuk lobogott a szélben. Egyszerre, mintegy parancsszóra megállt az egész menet. — Bizonyosan bennünket vettek észre, — vélte Gaszton. — Éppen nem, — felelte Ahmed, aki nagy figyelemmel nézte az egészet és egy perezre sem mozdult el a korláttól. — Mi ebben a magasságban, nem érezzük annyira a porfergeteg erejét, de ők most állják épp az első rohamot. Ilyenkor a teve megáll, a homokba rejti fejét, mert ha beszívja azt a levegőt, az a halál. Nézzék csak ! Az emberek is mind a földre feküdtek . . . A nap világossága most már végleg elhomályosodott, finom por kavargott a levegőben és mint aranypor, csillogott a napfényen. Óriási vörös porfellegek hömpölyögtek a Turul alatt, egy-egy perezre elfogták a karaván képét utasaink szemei előtt. Néha itt-ott egy felhőrongy között újra látni lehetett a repülőgépről a mozdulatlan karavántalant, a föld színén. Mint egy háborgó ,czinóber-tenger, hömpölygött el a porfelhő. Alig tartott , az egész látvány fél percig, de még sohá nem lehetett a földre látni a kavargó porszemecskéktől. Mikor végre tisztulni kezdett, kíváncsian néztek alá. — A karaván, a törpe emberek, a gyermekjáték tevék, nem voltak sehol . . .— Bizonyosan eltávozott felőlük a Turul, — szólt Funkellman. — Nem lehet, — válaszolta Darragi. —A kormányosnak megparancsoltam, hogy ne mozduljunk. — De hisz ez egész más vidék, — vete ellene Gaszton. — Határozottan emlékszem, hogy a karaván síkságon járt, most pedig ez dombos vidék, ami alattunk látszik. Különben talán Ahmed tudni fogja... Nos Ahmed, mit gondolsz? Az arab szemében megmagyarázhatatlan ijedelem tükröződött, keze ökölbe szorult és nem szólt semmit. — Nos, Ahmed, — sürgették türelmetlenül, — mit gondolsz, merre hagytuk el a karavánt ? — A karaván itt van alattunk, — felelte tompán a szolga. — Alattunk ? ! Mi semmit sem látunk... — Nem is látja őket többé senki. A homoksirból még nem tért vissza senki. Allah úgy akarta, hogy itt veszszenek el a pusztában : a burmán eltemette őket. Allah nagy, Allah hatalmas, dámed Allah! A zanzibári lehajtotta fejét. Azután folytatá: — Ezek a halmok az ő sirhalmaik... Vadsongába pedig egy pár asszony hiába fogja várni az urát és egy pár leány nem látja többé viszont a kedvesét. — En avant ! (Előre!) — vezényelte a mérnök megindult hangon. — Isten legyen irgalmas szegény lelküknek... Tombi Tamás megnyomott egy emeltyűt s a Turul tovább folytatta útját észak felé. XIX. FEJEZET. Budapest fölött. Délután öt órakor elérte a Turul a sivatag északi határát. Elrepültek a Hammada-fensík fölött. Tripolisz területén érintették Murzukot, a szent várost, azután egyszerre elveszett alóluk a szárazföld s a tenger parkoló hullámai tudatták az utasokkal, hogy Szyrtiszek fölött haladnak el. Várjon hová? Lucy tudta, hogy Magyarország felé. Újra szárazföld kezdődött alattuk: egy roppant szigetvilág, az Arkipelágus. Majd egymás után maradtak el a Kelet metropolisai: Athén és Belgrád. Este 8 óra volt, mikor átlépték a magyar határt. Zimonyban már lámpások égtek az utczákon, a fejedelmi Dunán lágyultak a propellerek lámpásai. Alig 150 kilométeres gyorsasággal úszott most tova a Turul, amelyen minden lámpást eloltottak, a villamos fáklyákat is lecsavarták a matrózok s igy a repülőgépet nem vette észre senki odalent. Egymás után tűntek fel és vesztek el a távolban a magyar Kánaán kivilágított városai. Mindenütt a Duna mentét követték és Kalocsán túl a távolból már gyönge világosság sugárzott elő. Budapest volt a rengeteg kőkábel, elővárosait már ki lehetett venni, amint sötéten terpeszkedtek. A mérnökön különös izgatottság vett erőt. Végre ismét látta a gyermekkori hazát, egymás után tolultak föl lelkében a múlt elhomályosodott emlékei és öntudatlanul terjesztette ki karjait, mintha meg akarta volna csókolni a végtelen háztömeget innen a magasból és a szivéhez szoritani a szülötte földet ott alant . . . A vén Gellért és félkörben a budai hegyek sötéten vonultak a síkság felé ; a várhegyi és a budai palotasorok ablakai a Dunában nézegették magukat, a hidak hatalmas ívei nyugodt méltósággal nyúltak el a két part fölött. A Turul a város fölé ért. Egy nyomás az egyik emeltyűn és 100 méter magasra sülyedt le a repülőgép. A pesti oldal nagy bulevárdjain nyüzsgött a nép , a tiszta levegőben felhangzott a villamosok csilingelése, automobilok töftötje és a gummikerekű kocsik lovainak patkózófeje. A nép nyüzsögve tolongott alant, hangos beszélgetések, artikulálatban hangokkal vegyest jutottak fel utasaink füléhez. A fényes kirakatok előtt zsibongva tolongott az ünneplőbe öltözött nép. — Mi lehet odalent, hisz ma nincs ünnep vélte Gaszton. — Nézzetek csak oda ! Még a külvárosokban is ki van világítva minden ablak. — Nekem is feltűnt — mondá Darragi.— Látjátok ott a várhegyet ? Azon épült a királyi palota, annak is fényes minden ablaka. Azt hiszem, hogy itt a király, a magyarok fejedelme . . . — Egyszersmind Ausztria császára is — jegyzi meg Gaszton. — Igen, sajnos, hogy régebben túlságosan is császár volt a magyar király. Apám sokat beszélt nekem erről, mert innen vándorolt ki és részt vett az utolsó nagy magyar szabadságharczban. Azt beszélte nekem, hogy ez a nemzet örökös harczban állott fejedelmeivel alkotmányáért. Én is szeretem ezt a földet, mint apám szerette és küzdenék is érte, mint ő küzdött; a lelkem ideköt és azt mondja, hogy magyar vagyok! (Folytatása következik.) s g r xx hr á. S3 i m. ii s o r o -Nemzeti Színház |M. kir. operaház |öv. Ny.Színház jj Népszínház 5. vígszínház | Király Színház Magyar Színház Uránia Színház ti, iia, 8 Az ibolyalaló | | Kip van Winkle | Lampáczius | Ocskay Drnga- i Gül baba A drótostól |” Vasárnap I ............. | Lohengrin [ ] | déros | A gerolsteini A milliárdos | W esteg Kaméliás hölgy | | Gül Baba Ipamaram | Deborah ] nagyherczegné kisasszony | 19 .