Magyarország, 1906. szeptember (13. évfolyam, 212-237. szám)

1906-09-23 / 231. szám

Budapest, 1906. vasárnap, szeptember 23.^ MAgyarország­ ­ „TÜRÜL“ KALANDJAI. 25 REGÉNY. Irta: SERÉNYI GUSZTÁV. — Ön megtagadja Amerikát ? — kérdé fagyos hangon az elnök. — Igen, Milner Frank. Nem ismerhetem el, csak tartózkodási helyemül, mert ezen a földön ringatták bölcsőmet és az első dal, amit tanultam, magyar dal volt . . . A mérnök arcra sugárzott, az elnök el­hallgatott. — Nézze, Lucy — szólt kis szünet múlva Darragi — ez a magyar főváros, amelyet gyermekkorom óta csak most látok viszont. Ez a szíve szép Magyarországnak,­ innen su­gárzik és lüktet szét mindenfelé az országba a magyar ész, erő és akarat! E pillanatban zugó morajlás hangzott a budai oldalról. Egy nagy térről fáklyásmenet vonult a pesti oldal felől a Lánczhídon át a vár felé. A kavargó hangokból minduntalan felharsant az éljen! Most kigyultak a királyi palota eddig sötét ablakai is és fényben úszott az egész várhegy. A Turulra csak Tombi ügyelt, a többiek valamennyien a karja mögül lesték az alant történőket. A mérnök éjjeli távcsöveket ho­zatott fel, de szabad szemmel is mindent látni lehetett, mert a repülőgép csaknem a paloták tetejéig leszállt ? — Ugy­e alulról nem látják most a Tu­rult ? kérdé Lucy, a félénk Kalulát is a kor­láthoz vonva. — Semmi esetre sem — felelte a mérnök. — A repülőgépen egyetlenegy lámpa­­ sem ég. A menet ezalatt állást foglalt odalent a királyi palota alatt; katonazenekarok valami dalt kezdtek játszani, amelynek akkordjait elkapkodta a szél. — Közelebb! — vezényelte a mérnök — Jem, eredj és gyújtsd meg végig a lámpá­kat és indítsd meg a villamos fáklyák ára­mát, honfitársaimmal együtt én is ünnepelni akarok. Szavait tett követte: a Turul valamennyi lámpája világítani kezdett. Egy percz alatt alant is észrevették. Elült a zaj, elhalt az éljenriadal ... a repülőgép elején elhelye­zett villamos lámpa vakító sugarakat lövelt a város felé. Odalenn borzasztó zaj kereke­dett. Az emberek, a tömegek őrjöngtek, ka­lapjukat lengették. A forgalom mindenütt megakadt, hiába volt a lovasrendőrök minden igyekezete, komoly veszélytől lehetett tartani. A repülőgép lassan úszva ért a királyi palota fölé (az ormokon sötéten lengtek a zászlók.) A villamos fáklyák fénye e pilla­natban a palotára esett és Darragi hirtelen elsápadva tántorodott vissza. Senki sem vette észre, mert nem figyeltek most rá. — Hohó, mérnök! — kiáltó Funkellman vissza sem fordulva és karjával a királyi palota felé mutatva — nézze csak, micsoda zászlók azok ott a tetőn ? . . . Ha jól lát­tam az imént, akkor csupán kétszínűek, holott ön szerint a magyar zászló három­­szinű ... Még alig fejezte be, odalent újult erővel harsantak föl a zenekarok. Darragi megis­merte, hogy a Gotterhalte . . . Agyán átvil­lant egyszerre apjának szava: — „Jegyezd meg fiam magadnak ezt a dalt; mikor ezt húzták, a magyar nemzet mindig sirt . . .“ — És most mulat és éljen ez! . . . Hát meg­fordult azóta az egész magyar világ ! ? Odarohant a kormányosi fülkéhez, felrán­totta az ajtaját és egészen előretolta az in­­i­ló emeltyűt. Fent a magasban süvöltve kezd­tek forogni a lapátos kerekek s a Turul 60 ónnás teste 300 lóerővel lódult neki a felso­­rők birodalmának. Egy pillanat alatt elma­radt a távolban Budapest, elhalt az éljenzés s a zenekarok lármája . . . ... És akkor Darragi Imre lehajolt fővel, emegő hangon szólt Milner Frankhoz: — Bocsássa meg uram, hogy az előbb megtagadtam valódi hazámat, a szabad, függ­­etlen és önérzetes Amerikát . . . II. RÉSZ. fiz északi póluson. I. FEJEZET. Ultima Thule felé. A budapesti délkörön haladtak, egyenes irányban észak felé. Átrepültek a Kárpátok havas ormai fölött, azután elhagyták Ausz­triát, érintették Németországot. A Balti-ten­ger felett átröpültek Svédország felé, balra hagyták el a fjordokat és másnap, augusztus 20-án elérték az északi sarkkört, hol már az Északi jeges tenger habjai zúgtak alattuk. A sarkhoz közeledtek tehát, az Ismeretlen felé, melyet nem látott még földi halandó szeme. A hőmérsék nagyon alászállt s a reg­geli fagyos szelek dérré változtatták utasaink leheletét. Mindenki meleg bundába burkolód­­zott s így nézegették a nagy jégkolosszuso­kat, melyeket a nap heve elszakított arra északon s most a Golf-áram langyos vizében úsztak le az egyenlítő felé. — Mintha az emberi életet szemlélném, — filozofált Gaszton. — Ezek a szétmáló jég­tömbök dél felé úsznak elolvadni, megsemmi­sülni a Nirvánába . . . ahol olyan közön­séges sós víz lesz belőlük, mint a többi. . . Szegény Kalála nem volt ilyen égaljhoz szokva: a franczia sokszor meglepte őt a sütött szalonban, amint fázósan húzódott nyusztszegélyü bundájába s téveteg, ábrán­dozó tekintette tanúsította, hogy gondolatai ott járnak a Lulia napsugaras partján, a wárombai őserdők mohos fái között. Mikor észrevette, hogy a franczia figyeli őt, mosolygott és végtelen szerelemmel nézett rá. Gaszton ilyenkor mellé ült, lesimította arczáról leomló göndör haját, megszirogatta és édes szavakat suttogott neki, mint egy bohó gyermeknek szokás. A társaság gyakran összejött a párolgó tea mellett, elbeszélgetve az otthonlevőkről. A matrózok rendes foglalkozásukat végezték. — Minden nagyszerű volna ezen a repülő­gépen, — szólt Funkellman, — de ha jól veszszük, nem nyújt több szórakozást, mint egy keleti nábob gyönyörű palotája, gyönyörű kilátással, de a világ egy félreeső, eldugott helyén. A Turul egészen el van zárva a mű­velt világtól: jóformán azt sem tudjuk, hogy élnek-e még barátaink? Otthon az ember el­olvassa a kedvencz újságjait, este leül az Auditórium valamelyik páholyába s előadás után azzal a tudattal tér pihenni, hogy lépést tart a világ minden nevezetes esemé­nyével. — Hát jó, — szólt titokzatosan a mérnök — ha az Auditorium az egyedüli kívánsága, hát legyen óhajtása szerint. Rögtön intézke­dem . . . — Hogyan ? Az én kedvemért le akar mondani a sarki utazásról ? Világért se te­gye !.. . — Nem is volt ez a szándékom. — Akkor . . . nem értem . . . — Nézzen ide. Darragi odalépett a telefonhoz, néhány szót mondott belé, azután egy nagy fehér le­pedőt feszített a terem egyik falára. Végül egy falmenti szekrényt nyitott föl és abból egy igénytelen ládikát vett elő. Néhány csa­vart megforgatott rajta, azután a titokzatos szerszámot, mely úgy nézett most ki, mint egy jókora fényképezőgép, a szoba közepére helyezte, szemben a kifeszített lepedővel. A társaság kíváncsisága tetőpontra foko­zódott. Fogalmuk sem volt arról, hogy mit akarhat a mérnök, ki most a telefon vezeté­két kapcsolta össze instrumentumával és a villamos lámpákat lecsavarva, elsötétíté a szobát. Most egy csodálkozó „ah !“ lebbent el mindenki ajakáról. A szemközti lepedőre egy színpad képe vetődött lenge tü­llruhás szí­nésznőkkel. Halk, de folyton erősödő dallam zendült föl ajkaikról, oly mély regiszterű hangon, amilyen Melba asszony óta nem hangzott a színpadon. Utasaink csak perczek múlva tértek ma­gukhoz meglepetésükből. — De hisz ez Maspero kisasszony hangja s ez a hölgy is itt a szinpad közepén, egé­szen ől — kiáltá Dumpeil H. W. — Igen — felelt Darragi — a mi ked­vünkért eljött a new-yorki Opera előadást tartani a sarkkörön túlra . . . Chantaui sze­­rezményét adják elő, amint az utolérhetetlen trillákból és futamokból felismerhetik. Utasaink ámulva hallgatták végig az elő­adást, a fülbemászó zenét, lesték a csábos tánczot s ott bámultak még akkor is, mi­dőn a színpadon elaludtak a lámpák és az ebédlőben újra elömlött az ívlámpák tejfehér világa. E perezben Kalulu, a természet naiv gyer­meke félénken húzódott el Darragi mellől. Nem akarta elhinni, hogy nem a rossz szel­lemmel czimborál. — Ha óhajtjátok megtudni, mi történik a nagyvilágban, összeköttethetem a Turul te­lefonját bármelyik világlappal. .. — Hagyd el — felelte Gaszton — már elég volt ennyi. Ördöngös ficzkó vagy, az bizonyos. — A Turul berendezése oly nagyszerű ! — tört ki Funkellmanból a lelkesedés. — Ki tudja, mit rejteget még előlünk az ármá­­nyos mérnök, de már az is, amit eddig mutatott, érdemes arra, hogy az embert egy egész életre a repülőgépje fedélzetéhez kösse... Másnap a levegő mindjobban lehűlt. A nap, mintha dél felé távozott volna utasainktól és alig maradt 10 óra hosszat a látóhatár fölött. A szabadban keveset tartózkodtak, de annál inkább az izzó villamos kályhák körül. Éjszakánként már megfagyott a harmat is és reggelre síkos pánczéllal vonta be a fe­délzetet és a karfákat. Szegény Kalula. Mosolyogni próbált, bár látszott rajta, hogy a hidegtől sokat szenved. Neki és Lucynak jutott az ebédlőben a leg­melegebb hely. Hogy csodálkozott a néger lány, mikor megérttették vele, hogy az a sok fehér, ami alant elborítja a síkságokat, az mind hideg, mind a halál. _ Néha a férfiak elhagyták a szobát s a kor­látra könyököltek, bámulni a sarki világot. Itt-ott még nem állt be a tengervíz s az ilyen nyilt vizekben czetek, rozmárok és fókák úszkáltak. Másutt a hómezőkből kiálló kopasz sziklákon dunnaludak gubbaszkodtak, mig a pólushoz közelebb alkák és lomha pingvinek népesítették be a halott világot. Majd a madarak is elmaradtak s csak egy­­egy piszkos-sárga szőrű jegesmedve, vagy­ hófehér sarki róka kémlelt éhségtől kidülledt szemekkel a Turul után. Néhol a megszakítás nélküli sivatagokból óriási jéghegyek nyomultak az ég felé. Sötét­kék szakadékokkal, amelyek fenekéről fel­csillant a tenger sötét vize. Másutt óriási jégtömböket dobált egymásra a forrongó ter­mészet. Némelyik úgy nézett ki, mint egy középkori lovagkastély, hatalmas bástya­foltokkal és korridorokkal. Ezen a napon nem teljesített fedélzeti szol­gálatot, keztyüs kézzel babrált a fedélzeten. Puszta kézzel nem lehetett érinteni a vas­­rudakat: odaragadt az ember bőre. Alig múlt reggel kilencz óra, mikor a lassan evező „Turul“ fedélzetéről a Jem elnyújtott kiáltása hallatszott: — Bója! Bója ! . . . E perezben a repülőgép már alig két fok­nyira volt a sarktól, a Jem kiáltása tehát hihetetlennek tetszett. Ezen a világtájon, ahol minden jéggé, üvegkemény jéggé fa­gyott, lehetetlennek látszott, hogy élőlény valaha megfordult volna. A tenger sem en­gedett itt soha a nap hevének. Hogyan ke­rült hát ide a bója ? . . . Mindenki a fedélzetre sereglett. Látszólag alig néhány száz­­lépésnyire tőlük belapult gömbölyded tömeg feküdt a jégmezőn, úgy nézett ki, mint egy összehorpadt „poritjelző hordó.“ Sokan távcsővel nézték, de az nem sokkal hozta közelebb. A mérnök megelőzte kérdésüket. — Az a tárgy végtelen messze fekszik tő­lünk, de a sarkon a fénytörés csalfa játéka folytán nincs se közel, se távol. Ez a két fogalom itt megszűnik. A sark a végtelenség előcsarnoka. — A végtelenség előcsarnoka ... — ismó® tette Gaszton gépiesen.­­ (Folytatása következik.) 23

Next