Magyarország, 1918. szeptember (25. évfolyam, 204-228. szám)
1918-09-22 / 222. szám
Budapest, iaj8 vasárnap, szeptember 22 2A6ZASORSZAQ PESTI LEVELEK .4 sisaknélküli lovag A budai Hegyek, a kövér Duna s a pesti felet unalmából félénken meglátogat egy könynyű őszi emlék: egy régi szeptemberről, amikor az ifjúság játékos kedvével boldogtalannak és életuntnak mórikáltam magam. Halni vágytam, bár arra semmi okom sem volt, játszottam az élet és a halál gondolatával, mint színes labdákkal, költői végrendelkezés megfogalmazásán, törtem a fejemet ésboldogított a gondolat, Hogy majd egy nő, akit itt hagytam, sírni kijár a síromhoz... Milyen bolond az ember az ifjúság romantikus korszakában! Még a Rókus Halottasházának udvarából eltemetkezni sem fél. A világfájdalom és az élni vágyás úgy játszadozik benne, mint a szökőkút két sugara. Byron és Reviczky Gyula a költői, Turgenyev jön elő álmában, bús köpönyegben, a tarantuszon, megvonja életét, egy szentimentális érezelem pókhálójában és sehogy sem akar kimozdulni abból a lyukas mogyoróból, amilyennek az életét képzeli. Akkor még béke volt , a fiatalság ráért regényes öngyilkossággal, keserves szerelemmel, csalódással, egy szóval bensőséges életével foglalkozni. Mindenki azt gondolhatta magában, amit az évszakok, élmények, könyvek, változatok diktáltak. Egy szép sablon volt az élet, mint egy pontosan lejátszott zongoraskála. Az embernek önmagával kellett színészkedni, torzarcot vágni a tükörbe, regénykönyvek s versek hangulatait utánérezni, hogy valóban megismerkedhessen a boldogtalansággal. Egy megható póz volt a szomorúság. Alkonyati szalonban, édesded zenék dallamainál vagy az ősz pirospénzű bokrai között, szentimentális sétánál Ixy barát volt a belső boldogtalanság, amely nemes egyszerűséggel lépett be az ajtón s valódi arcát sohasem láthattuk, mint annak a vaslovagnak, áld legelső osztályú temetések alatt középkorias, zárt sisakban lovagol a koporsó mögött. A vaslovag most levette sisakját s mindnyájan szemközt nézhetünk a boldogtalanság fagyu-arcává. Ez az arc olyan, amilyent az ifjúkor legkúsabb álmaiban sem képzelhettünk. Fakó és ősz haj borítja a homlokot, amely hajzatot az agyból kirepülő varjak mindennap megtépáznak. Ott kárognak, türelmetlenkednek a még élő szemek körül és nagyjában százszor kiáltják : „mert nem halsz már meg, hisz eleget éltél, voltál röpke ifjú és meggondolt öreg, venségedre bolondultál meg, hogy tovább akarsz élni, mint ameddig megadatott?" És tépik, szaggatják a megmaradt kevés hajzatot, mintha siettetni akarnák ezzel is lakomájukat. A szembe irtózol nézni. Egy elhamvadt virág pernyéje füszke keríti a szemgödröket, mint leégett falut a kormos gerendák. A tekintetből az örökös gályára ítélt rabok fénytelen megnyugvása sötétlik. Egy mindenét elveszített ember búcsúpillantása ez a táj felé, ahol egykor boldog és megelégedett volt. Reménytelenül, mint a sírgödör néznek az elitélt szemei, mert minden porcikája érzi már, hogy a papok vigasztalása a másvilági életről nem az ő füleinek való hallomás, a költők kiáltozása a feltámadásról s a visszatérő ifjúságról: hazugság. Meg kell halni, mielőtt elérkezhetett volna arra a szigetre, amely felé az emberiség evez, a boldogság szigete eltűnik a ködben, ahol egy másodpercre felbukkant barátságos lámpásaival. A boldogtalanság szemében szédül a szemrehányás is, mint egy halálra kínzott gyermek tekintetében. „Miért éltem? — kérdi a szem. — Miért szenvedtem? Miért játszottam kálváriát? Miért nem fulladtam a jég alá? Miért kell megélnem f élelem menthetett összeomlását, minden reménységem dögvészét, utolsó álmaimnak szeptemberi madarakként való elvándorlását ? Anyám!“ Ez a szem már csak az utolsó hosszú éjszakát várja, amelyből nincs fájdalmas felébredés, a kígyókat nem látja viszont, amelyek a reggel első sugaraival kimásztak ágya alól, hogy rátekerődjenek bilincsek módjára a szívére és az eszére, amíg a nap tart s a gályát vonja a rab. A sisakja fosztott boldogtalanságnak nincs hangja. Szájából kimarta az idő a fehér fogakat, játékos, ízes csettintéseit a nyelvnek, a daloknak boldog felgurulását a szívből s torokból, az aranypengésü szavakat és szűrkölőfényű hazugságokat. A boldogtalanság csak hallgatni tud, lehajtott fejjel és ernyedt nyakírztttel. Egy néma bakterő az élet vonata mellett, amelyből a boldogok kacagnak ki a fénylő éjszakába. A boldogtalanság oly csendben végzi útjait, mint a Hold madarai. Meg-megáll s céltalanul tovább csapong a denevérekkel. Neki nem jön meg a reggel kis énekeseivel ésa hajókürtök riasztó kiáltásával. Ő csendben hintázza magát egy lombja vesztett faágon, amely alatt a tudatlanok csókolóznak. Már lemondott arról, hogy felordítson a kíntól s gyötrelemtől. Már elhagyta féltékenysége, amelylyel szívbeli kincseit őrizgette. Minden elpusztult körülötte, amelyért eddig élt. A kínszenvedés hangja messzire elszállott, mint egy tébolyult fehér fantom az éjszakában. A boldogtalanság nem sír s nem panaszkodik. Áll mozdulatlanul, mint a megszedett szőlőtőke. Amiért virult, amiért ifjú volt, amiért gazdag volt: levette róla az élet fordulata. Belenyugszik sorsába, hogy tűzre kerül, amely tűz mellett más, eljövendő emberek melegednek egykor. Ez az emberiség a háború ötödik esztendejében már régen felrúgta jogát ahhoz, hogy boldog legyen valaha. De talán már nem is akar többé visszatérni régi szerelméhez, dédelgetett kedveseihez, a régi emberi élet örömeihez. Megszerette a betyáréletet, az üldözött, akasztófás, lőporos, tilalmas életet. A múltszázadbeli szegénylegények korszaka tért vissza, azzal a különbséggel, hogy nincs pandúr, mindenki zsivány. A hosszú, nyugodalmas, aprópénz-gonda élet után az emberiség rátért a legnagyobb hazárdjátékra, kockára tette mindenét s a játékpénz a láthatatlan bérlő, a sors nevébe vándorolt. Üres maradt az asztal, ahol annyi kincs volt felhalmozva. Ott állott a szabad, független, öntudatos, belső élet Énje, mint az aranyból való Arrarat hegye a földi értékek között. A szabadságok szobrát szétverte a megvadult tömeg. Ott voltak felhalmozva a visszaadhatalán emberi életek, a gyönyörű teremtmények, a kétlábú, gondolkozó emberek. A tengerek és folyamok nyílt és sziringató, szabad távolsága. Az országok zöldelő, furulyázó szomszédsága. A sirályként repülő vitorlái a hajóknak és a vasúti kerekek boldog kattogása az életörömmel teli világrészeken át. Ott állott a hit s a reménység bazilikája, ahol ma egyenlő a föld a mezővel. A családi élet kunyhóját boldog akarások védelmezték. A gyermekek bizakodva nézhettek előre a kezdődő élet ösvényére. A munka megelégedetten forgatta pörölyét. A pénz és a gazdagság oly vígan járta be a világot, mint egy jókedvű, fehérbajuszú levélhordó. Az ősz örömei vágyakozólag tárták ki karjukat a ballagó ember felé. Még az is szerelmese volt az életnek, aki megunta azt, mint egy hitelen kedvest. A boldogtalanságot zárt sisakban, láthatatlan arccal képzeltük a temetéseken. Most látjuk sisak nélkül a szörnyű lovagot s elképzeléseink, amelyeket felőle ifjúkorunkban alkottunk, gyermekes álmok a valósághoz mérten. 1918 ősz. fechte (fajul): ) A ruházkodási problén! A polgármester nyilatkozik a jegyrendszerről — Mi van a bécsi szövettel ? — Csereüzletek Bécscsel — Az őszi ruhajegyek kérdése Saját tudósónktól.)* Mikor Weisskirchner, a bécsiek polgármestere, két hónappal ezelőtt Budapesten járt, a gazdasági megbeszélések során Weisskirchner fölajánlott tízezer méter ruhaszövetet a magyar fővárosnak — ajándékba. Ez az ajándékszövet a budapesti polgárságnak háromnapi lisztadagjába került; ennyiről mondott le Bécs javára a főváros lakossága , s a lisztet mi magunk részéről már régen átutaltuk Pécsnek, mikor a megígért ruhaszövet még egyáltalán nem érkezett meg. A napilapok túlnyomóan megemlékeztek erről az „ajándékáról, mely inkább érdekesség, mint számottevő ajándék, mert a tízezer méter szövettel a főváros egymilliót meghaladó lakossága úgy sem tud segíteni ász égető ruhainségen. A szövet végre az elmúlt napokban megérkezett. A Gallner Ferenc dr. vezetése alatt álló fővárosi alkalmazottakat ellátó jóléti intézménynek adták át és még nem döntöttek afölött, hogy milyen formában fog" kiosztásra kerülni. Bizonytalan az is, hogy kik és mennyit kapnak belőle s érdekesnek találtuk megtudni, hogy mennyiben lesz segítségére az ajándékszövet a ruhátlanság gondjával küzködő fővárosi közönségnek. Felkerestük Bódy Tivadar dr. polgármestert s felvilágosítást kértünk a bécsi szövet, a ruhajegy s a főváros ruhaellátása ügyében. A polgármester úr a következőkben volt szives munkatársunkat ez ügyekben tájékoztatni. A bécsi szövet — a főváros alkalmazottaié — A bécsi polgármester legutóbbi alkalommal lett látogatásakor — mondotta Bódy — kifejezést adott annak a gondjának, hogy Bécs város lakossága átmenetileg nagy liszthiánynyal küzd. Mivel nekünk ekkor volt valami csekély fölöslegünk, fölajánlottuk, hogy a budapesti polgáráéig lisztadagjából három napra valót — körülbelül negyvenezer kilót — a bécsiek rendelkezésére bocsátunk. Ez meg is történt. Weisskirchner ennek ellenében, hogy a lisztsegítségért a bécsiek háláját kifejezze, tízezer méter ruhaszövetet ígért a magyar fővárosnak s ezt a szövetet az elmúlt napokban meg is kaptuk. A kiosztás módozatai felől a főváros még nem intézkedett. — Mégis, kik fognak ruhát kapni a szövetből? —■ kérdeztük a polgármestert. — Kizárólag a főváros alkalmazottai s ezeknek családtagjai. A szövet oly kevés, hogy főváros ruhakérdésének a legcsekélyebb segítségére is alig lehet s nekünk az intézményeink közül oly sok ruhasegélyre szorulónk van, hogy méltányos, ha ezeken segítünk a legsürgősebb esetekben. A szövet jó, tartós minőség és az alkalmazottaknak nagy segítségére lesz. Egy másik csere Becsesel — Volt még egy cserénk Beccsel, — az elmúlt esztendőben mintegy félmillió korona értékű savanyított káposztát bocsátottunk Becs rendelkezésére, amelynek ellenértékéül Becs olcsó szövetet adott nekünk, ezt a szövetet is a főváros tisztviselői között osztottuk szét, megfelelően olcsó, a lehetőségig redukált árban. Ezek a szövetkészletek azonban oly lényegtelen kontingensek voltak, hogy komoly segítséget tulajdonképpen nem jelentett egyik sem. Meg kell említenem, hogy az a bizonyos három napi liszt adag, melyet Budapest Bécsnek juttatott, csak egyszer utaltatott ki s egyszer és mindenkorra szedi — akkor volt az, mikor a tízezer méter bécsi szövetet kaptuk. ‘ Mi a jegyrendszer? Az őszi ruhajegyek Kérded intéztünk ezután a polgármester úrhoz, hogy milyen színben látja ő Budapest ruházkodási ügyét, s hogy van-e remény rá, hogy a ruhajegyek életbeléptetésével javulnak valamennyire ezek a lehetlen öltözködési viszonyok. A polgármester túlságosan biztató válasza ez volt: .. A fővárosnak a ruhakérdéshez voltaképpen nagyon kevés köze van. Ezt a kérdést, mint minden általános népjóléti kérdést, aformám, tárgyalja s az ő határozatai az irányadók, mi csak végrehajtó szerv vagyunk, melynek működése a kérdés lényegét nem érinti. A magam részéről nem tartom vajszínűnek, i