Magyarország, 1918. szeptember (25. évfolyam, 204-228. szám)

1918-09-22 / 222. szám

Budapest, iaj8 vasárnap, szeptember 22 2A6ZASORSZAQ­ ­ PESTI LEVELEK­ ­.4 sisaknélkü­li lovag A budai Hegyek, a kövér Duna s a pesti felet unalmából félénken meglátogat egy köny­­nyű őszi emlék: egy régi szeptemberről, ami­kor az ifjúság játékos kedvével boldogtalannak és életuntnak mórikáltam magam. Halni vágy­tam, bár arra semmi okom sem volt, játszottam az élet és a halál gondolatával, mint színes labdákkal, költői végrendelkezés megfogalma­zásán, törtem a fejemet és­­boldogított a gondo­lat, Hogy majd egy­ nő, akit itt hagytam, sírni kijár a sírom­hoz... Milyen bolond az ember az ifjúság romantikus korszakában! Még a Rókus Halottasházának udvarából eltemetkezni­­ sem fél. A világfájdalom és az élni vágyás úgy játszadozik benne, mint a szökőkút két sugara. Byron és Reviczky Gyula a költői, Turgenyev jön elő álmában, bús köpönyegben, a taran­­tuszon, megvonja életét, egy szentimentális ér­e­zelem pókhálójában és sehogy sem akar ki­mozdulni abból a lyukas mogyoróból, ami­lyennek az életét képzeli. Akkor még béke volt , a fiatalság ráért re­gényes öngyilkossággal, keserves szerelemmel, csalódással, egy szóval bensőséges életével fog­lalkozni. Mindenki azt gondolhatta magában, amit az évszakok, élmények, könyvek, változa­tok diktáltak. Egy szép sablon volt az élet, mint egy pontosan lejátszott zongora­skála. Az em­bernek önmagával kellett színészkedni, torz­arcot vágni a tükörbe, regénykönyvek s versek hangulatait utánérezni, hogy valóban meg­ismerkedhessen a boldogtalansággal. Egy­ meg­ható póz volt a szomorúság. Alkonyati szalon­ban, édesded zenék dallamainál vagy az ősz pirospénzű bokrai között, szentimentális sétá­nál Ixy barát volt a belső boldogtalanság, amely nemes egyszerűséggel lépett be az ajtón s va­lódi arcát sohasem láthattuk, mint annak a vaslovagnak, áld legelső osztályú temetések alatt középkorias, zárt sisakban lovagol a ko­porsó mögött. A vaslovag most levette sisakját s mind­nyájan szemközt nézhetünk a boldogtalanság fagyu-arcává. Ez az arc olyan, amilyent az ifjúkor leg­­kúsabb álmaiban sem képzelhettünk. Fakó és ősz haj borítja a homlokot, amely hajzatot az agyból kirepülő varjak mindennap megtépáz­nak. Ott kárognak, türelmetlenkednek a még élő szemek körül és nagyjában százszor kiált­ják : „mert nem halsz már meg, hisz eleget él­tél, voltál röpke ifjú és meggondolt öreg, ven­­ségedre bolondultál meg, hogy tovább akarsz élni, mint ameddig megadatott?" És tépik, szaggatják a megmaradt kevés hajzatot, mint­ha siettetni akarnák ezzel is lakomájukat. A szembe irtózol nézni. Egy elhamvadt vi­­rág pernyéje f­üszke keríti a szemgödröket, mint leégett falut a kormos gerendák. A tekin­tetből az örökös gályára ítélt rabok fénytelen megnyugvása sötétlik. Egy mindenét elveszített ember búcsúpillantása ez a táj felé, ahol egy­kor boldog és megelégedett volt. Reménytelenül, mint a sírgödör néznek az elitélt szemei, mert minden porciká­ja érzi már, hogy a papok vi­gasztalása a másvilági életről nem az ő fülei­nek való hallomás, a költők kiáltozása a feltá­madásról s a visszatérő ifjúságról: hazugság. Meg kell halni, mielőtt elérkezhetett volna arra a szigetre, amely felé az emberiség evez, a bol­dogság szigete eltűnik a ködben, ahol egy má­sodpercre felbukkant barátságos lámpásaival. A boldogtalanság szemében szédül a szemre­hányás is, mint egy­ halálra kínzott gyermek tekintetében. „Miért éltem? — kérdi a szem. — Miért szenvedtem? Miért játszottam kálvá­riát? Miért nem fulladtam a jég alá? Miért kell megélnem f élelem menthetett összeomlását, minden reménységem dög­­vészét, utolsó álmaimnak szeptemberi ma­darakként való elvándorlását ? Anyám!“ Ez a szem már csak az utolsó hosszú éjszakát várja, amelyből nincs fájdalmas­ felébredés, a kígyókat nem látja viszont, amelyek a reggel első sugaraival kimásztak ágya alól, hogy rá­­tekerődjenek bilincsek módjára a szívére és az eszére, amíg a nap tart s a gályát vonja a rab. A sisakja f­osztott boldogtalanságnak nincs hangja. Szájából kimarta az idő a fehér fogakat, játékos, ízes csettintéseit a nyelvnek, a daloknak boldog felgurulását a szívből s to­rokból, az aranypengésü szavakat és szű­rkölő­­fényű hazugságokat. A boldogtalanság csak hallgatni tud, lehajtott fejjel és ernyedt nyak­­írztttel. Egy néma bakter­ő az élet vonata mel­­l­ett, amelyből a boldogok kacagnak ki a fénylő éjszakába. A boldogtalanság oly csendben végzi útjait, mint a Hold madarai. Meg-megáll s céltalanul tovább csapon­g a denevérekkel. Neki nem jön meg a reggel kis énekeseivel és­­a hajókürtök riasztó kiáltásával. Ő csendben hintázza magát egy lombja vesztett faágon, amely alatt a tudatlanok csókolóznak. Már le­mondott arról, hogy felordítson a kíntól s gyötrelemtől. Már elhagyta féltékenysége, amelylyel szív­beli kincseit őrizgette. Minden elpusztult körülötte, amelyért eddig élt. A kín­szenvedés hangja messzire el­szállott, mint egy tébolyult fehér fantom az éjszakában. A boldogtalanság nem sír s nem panasz­kodik. Áll mozdulatlanul, mint a megszedett szőlőtőke. Amiért virult, amiért ifjú volt, amiért gazdag volt: levette róla az élet fordu­lata. Belenyugszik sorsába, hogy tűzre kerül, amely tűz m­ellett más, eljövendő emberek me­legednek egykor. Ez az emberiség a háború ötödik eszten­dejében már régen felrúgta jogát ahhoz, hogy boldog legyen valaha. De talán már nem is akar többé visszatérni régi szerelméhez, dédel­getett kedveseihez, a régi emberi élet örömei­hez. Megszerette a betyár­életet, az üldözött, akasztófás, lőporos, tilalmas életet. A múlt­­századbeli szegénylegények korszaka tért vissza, azzal a különbséggel, hogy nincs pandúr, min­denki zsivány. A hosszú, nyugodalmas, apró­­pénz-gonda élet után az emberiség rátért a leg­nagyobb hazárdjátékra, kockára tette mindenét s a játékpénz a láthatatlan bérlő, a sors nevébe vándorolt. Üres maradt az asztal, ahol annyi kincs volt felhalmozva. Ott állott a szabad, független, öntudatos, belső élet Énje, mint az aranyból való Arrarat hegye a földi értékek között. A szabadságok szobrát szétverte a meg­vadult tömeg. Ott voltak felhalmozva a vissza­ad­h­ata­l­án emberi életek, a gyönyörű teremt­mények, a kétlábú, gondolkozó emberek. A ten­gerek és folyamok nyílt és sziringató, szabad távolsága. Az országok zöldelő, furulyázó szomszédsága. A sirályként repülő vitorlái a ha­jóknak és a vasúti kerekek boldog kattogása az életörömmel teli világrészeken át. Ott állott a hit s a reménység bazilikája, ahol ma egyenlő a föld a mezővel. A családi élet kuny­hóját boldog akarások védelmezték. A gyer­mekek bizakodva nézhettek előre a kezdődő élet ösvényére. A munka megelégedetten forgatta pörölyét. A pénz és a gazdagság oly vígan járta be a világot, mint egy jókedvű, fehérbajuszú levélhordó. Az ősz örömei vágyakozólag tárták ki karjukat a ballagó ember felé. Még az is szerelmese volt az életnek, aki megunta azt, mint egy h­itelen kedvest. A boldogtalanságot zárt sisakban, láthatatlan arccal képzeltük a te­metéseken. Most látjuk sisak nélkül a szörnyű lovagot s elképzeléseink, amelyeket felőle ifjúkorunk­ban alkottunk, gyermekes álmok a valósághoz mérten.­­ 1918 ősz. fechte (fajul):­ ­ ) A ruházkodási prob­lén! A polgármester nyilatkozik a jegy­rendszerről — Mi van a bécsi szö­vettel ? — Csereüzletek Bécscsel — Az őszi ruhajegyek kérdése­ ­Saját tudós­­ónktól.)* Mikor Weisskirchner, a bécsiek polgármestere, két hónappal ezelőtt Budapesten járt, a gazdasági megbeszélések során Weisskirchner fölajánlott tízezer méter ruhaszövetet a magyar fővárosnak — aján­dékba. Ez az ajándék­szövet a­ budapesti pol­gárságnak háromnapi lisztadagjába került; ennyiről mondott le Bécs javára a főváros la­kossága , s a lisztet mi magunk részéről már régen átutaltuk Pécsnek, mikor a meg­ígért ruhaszövet még egyáltalán nem érkezett meg. A napilapok túlnyomóan megemlékez­tek erről az „ajándékáról, mely inkább érde­kesség, mint számottevő ajándék, mert a tíz­ezer méter szövettel a főváros egymilliót meg­haladó lakossága úgy sem tud segíteni ász égető ruhainségen. A szövet végre az elmúlt napokban megérkezett. A Gallner Ferenc dr. vezetése alatt álló fővárosi alkalm­azottakat el­látó jóléti intézménynek adták át és még nem döntöttek afölött,­ hogy milyen formában fog" kiosztásra kerülni. Bizonytalan az is, hogy kik és mennyit kapnak belőle s érdekesnek ta­láltuk megtudni, hogy mennyiben lesz segítsé­gére az ajándékszövet a ruhátlanság gondjával küzködő fővárosi közönségnek. Felkerestük Bódy Tivadar dr. polgármestert s felvilágosí­tást kértünk a bécsi szövet, a ruhajegy s a fő­város ruhaellátása ügyében. A polgármester úr a következőkben volt szives munkatársun­kat ez ügyekben tájékoztatni. A bécsi szövet — a főváros alkalmazottaié — A bécsi polgármester legutóbbi alka­lommal lett látogatásakor — mondotta Bódy — kifejezést adott annak a gondjának, hogy Bécs város lakossága átmenetileg nagy liszt­­hiánynyal küzd. Mivel nekünk ekkor volt va­lami csekély fölöslegünk, fölajánlottuk, hogy a budapesti polgáráéig lisztadagjából három napra valót — körülbelül negyvenezer kilót — a bécsiek rendelkezésére bocsátunk. Ez meg is történt. Weisskirchner ennek ellenében, hogy a lisztsegítségért a bécsiek háláját kifejezze, tízezer méter ruhaszövetet ígért a magyar fővá­rosnak s ezt a szövetet az elmúlt napokban meg is kaptuk. A kiosztás módozatai felől a főváros még nem intézkedett. — Mégis, kik fognak ruhát kapni a szövet­ből? —■ kérdeztük a polgármestert. — Kizárólag a főváros alkalmazottai s ezeknek családtagjai. A szövet oly kevés, hogy főváros ruhakérdésének a legcsekélyebb segít­ségére is alig lehet s nekünk az intézményeink közül oly sok ruhasegélyre szorulónk van, hogy méltányos, ha ezeken segítünk a legsürgősebb esetekben. A szövet jó, tartós minőség és az al­kalmazottaknak nagy segítségére lesz. Egy másik csere Becsesel — Volt még egy cserénk Beccsel, — az el­múlt esztendőben mintegy félmillió korona ér­tékű savanyított káposztát bocsátottunk Becs rendelkezésére, amelynek ellenértékéül Becs olcsó szövetet adott nekünk, ezt a szövetet is a főváros tisztviselői között osztottuk szét, meg­felelően olcsó, a lehetőségig redukált árban. Ezek a szövet­készletek azonban oly lényegte­len kontingensek voltak, hogy komoly segít­séget tulajdonképpen nem jelentett egyik sem. Meg kell említenem, hogy az a bizonyos három napi liszt adag, melyet Budapest Bécsnek jutta­tott, csak egyszer utaltatott ki s egyszer és min­denkorra szedi — akkor volt az, mikor a tízezer méter bécsi szövetet kaptuk. ‘ Mi a jegyrendszer? Az őszi ruhajegyek Kérded intéztünk ezután a polgármester úrhoz, hogy milyen színben látja ő Budapest ruházkodási ügyét, s hogy van-e remény rá, hogy a ruhajegyek életbeléptetésével javulnak valamennyire ezek a lehetlen öltözködési vi­szonyok. A polgármester túlságosan biztató vá­lasza ez volt: .. A fővárosnak a ruhakérdéshez volta­képpen nagyon kevés köze van. Ezt a kérdést, mint minden általános népjóléti kérdést, a­­form­ám, tárgyalja s az ő határozatai az irány­adók, mi csak végrehajtó szerv vagyunk, mely­nek működése a kérdés lényegét nem­ érinti. A magam részéről nem ta­rtom vajszínűnek, i

Next