Magyarország, 1929. november (36. évfolyam, 249-273. szám)
1929-11-19 / 263. szám
1 | ___________________________ | (2) Copyright by Buchverlag Frankfurter Socictats-Druckcrci G. m. b. H. Tanácstalanul és rémülten állott a szobában. Sápadt teste előderengett a sarok homályából, ahol a polcok álltak. Tagjainak körvonala beleveszett a háttér sötétjébe. Igen fehér fiútest lehetett. Fritz Fähnrichsvater felugrott az ágyról. Szédült, támolygott a fáradtságtól, amely mint vakapocs szorította a halántékait. A füle csengett. Mintha minden énekelt volna körülötte. Talán csak nem fogok most — gondolta — fehér egereket látni? Nem rúghattam be! Csak kidöglöttem, annyira, hogy a lábamat se bírom mozdítani. Mi ez a rendetlenség?! Aludni akarok végre. Meztelen fiú — az ágyam előtt? összeszedte az erejét és felnézett. Ki ez egyáltalán? A másik még mindig mozdulatlanul állt. Fahnrichsvater kiejtette kezéből a nadrágot és" izgatott ujjakkal letépte a lámpa papírernyőjét". Aztán felemelte a lámpát és előre lépett. Vakító fény hullott a meztelen emberre, aki még mindig felemelve tartotta a karját, mintha védekeznék, gyámoltalanul. Rémülten bámult az ágyra s aztán a hadnagyra. Szégyelte magát, de moccanni se mert, hogy elbújjon vagy a meztelenségét eltakarja. Sőt, még közelebb csúszott. Félelme irtózatosra nőtt. — Agyon akarnak verni, — dadogta. Az ajkai színtelenek voltak és rángtak. Egyszerűen nem bírtak még egy szót megformálni. Fritz Fahnrichsvater magánkívül nézett rá. Hol látta ezt a fejet, ezt a sötét hajat, ezt a vértelen, szabályos, csaknem szép arcot? A fiatalember magastermetű volt, jóval nagyobb, mint az elöljárója. A hadnagy csaknem az orrlyukaiba nézett, amelyek feszülten kitágultak. Fázott ez a fiú? Miért reszket annyira? — Te... te... — kezdte Fahnrichsvater. Közben magának is feltűnt, hogy egyszerre milyen rekedt lett a hangja. A fáradtsága elmúlt. Újra megszólalt: — Te... a Jentsch vagy? A másik még erősebben kezdett reszketni. Körülötte zajok hallatszottak, a hadnagy az ajtóra nézett. Látta, hogy a szomszéd szoba tele van emberekkel. — Mit akartok! — ordította és maga is megijedt. — Mi jut eszetekbe, megőrültetek? A többiek előírásszerű vigyázzba dermedtek. Az egyik betolakodott az ajtón. A század szárnytisztese, széles és durva ember. A meztelen fiúra támadt: — Mi jut eszedbe, ilyen állapotban zavarni a hadnagy urat?! — és ütésre emelte a kezét. A hadnagy közéjük lépett. — Hozzá ne nyúljon! — kiáltotta. A lámpa lengett a kezében. Csaknem lábbujjhegyre állt, a lámpát a csupasz ember fejéhez emelte. Az orra vérzett, fekete véraláfutásos folt dagadt a szeme köré. Nem, a vér nem az orrból folyt: az arca, amelyet felhasítottak, lógott. A haja mint drót állt az égnek. Hogy bírhattak emberek embert így összeverni! — Ki verte meg? — iszonyúan felháborodva rohant a hadnagy a háttérben álló árnyakhoz. Azok ijedten és gyorsan rebbentek hátra előle. Az egyik — Fahnrichsvater felismerte benne az úgynevezett »öreg katonát« — dacosan és dühösen felelt a kérdésére. — Az őrmester úr parancsolta ... —• Melyik őrmester? Fahnrichsvater nem tudta, hogy őrmester is parancsol mellette. De mingyárt kioktatták. — Az őrmester úr, aki ma délután érkezett ... Persze, persze, jelentették neki. A felsőbb kommandó egy hosszú telefonparancsának átvételével volt elfoglalva és azt felelte, hogy jelentkezzék az idegen. És erre olyasmi volt a válasz, hogy az idegen a fortwachter-nél van és éppen kávézik »a Paulával«. Paula? Az őr leánya? »Ügy — hát az a leány megint itt van?« — csodálkozott. »Mióta?« Hiszen elrendelte, hogy bizonyos események miatt nem teheti be lábát az erőd területére! — És mondták, hogy a leány Berlinben járt, panaszt tett és hogy az őrmester úr üzenteti: őt különleges teljhatalommal küldte a vezetőség, semmi szüksége rá, hogy a kommandáns belebeszéljen a dolgaiba. Fahnrichsvatert a telefonparancs — s ráadásul rögtön jött Berlin is — meg a szükségessé vált azonnali intézkedések oly tökéletesen igénybe vették, hogy elfelejtette ezt az ominózus őrmestert. — Ki az az ember egyáltalán? — támadt a vele szemközt állóra. A katona vigyorgott, ahogy csupán »öreg legények« tudják elhúzni a szájukat, amikor észreveszik, hogy az elöljárójuk szégyent vallott. Fähnrichsvater is tisztában volt vele, hogy a jelentés megtagadása veszedelmes csorbát ejtett a tekintélyén. Ezt aligha lehet majd jóvátenni, érezte homályosan, már régóta dolgoznak ellenem. Hogy olyan klikk közepette, amilyet itt talált, megállja a helyét, ahol robosztusabb lelkiismeretre volt szükség, mint az övé. Tönkretesznek hamarosan, gondolta, de most még védekezem, — ezért megint ordított: — Mi a neve, azt akarom tudni! Volt egy kotnyeles a regruták között. — A Gyilkos! — szólta el magát ez a legény. Meggondolatlanul, mint egy fecsegő kölyök. Pillanat az egész és máris minden késő. Tíz ló se húzza vissza, amit oly gyorsan kimondták Forró remegésben fut le a félelem a fiú hátán. Mi lesz most ? A többi is megijedt, amikor e szó elhangzott. — A Gyilkos! Fähnrichsvater most már mindent ért. Természetesen ismeri ezt a nevet és a férfit, aki különleges glóriaként hordozza ezt a borzalmas elnevezést, — cinikusan, nem ismerve sem istent, sem embert, ő maga ezt az elvadult landstenecht-et egy hónappal ezelőtt, a kurzusa, alatt, amikor — sarzsi nélkül a többiek között — a gépfegyvernél szolgált, csak egyetlen délutánon élvezte. Elég volt. — Beszélték, hogy a Gyilkos a divízió-stábtól jön, külön adjutánsa a főhadnagynak. »A kis Kurt«, ahogy a főhadnagyot nevezik, az öszszes efajta dugott parancsnokságnál úgy szerepelt, mint szellem a vizek fölött. Volna ugyan a divíziónál állítólag egy törzstiszt is, de mit tehet az »a kis Kurt« nélkül? Mindig »a kis Kurt« dönt. Ő állítja helyükre az al- tiszteket, egyetlen patront nem szállítanak, mindért nem indítanak útnak, autó nem kurblizhat anélkül, hogy ne »a kis Kurt« rendelné el. Egyetlenegy nap tíz helyen lehet látni. Ennek a köpcös, élénk embernek a figurája már csaknem legendás a maga mindenütt jelenvalóságában. S mint őt, ugyanolyan ellenőrizhetetlen hatalom jellemzi szűkebb környezetének az alakjait is. Ezek közé tartozik a Gyilkos. Szörnyű dolgokat mesélnek a Gyilkosról. Isten őrizz, nem mondták hangosan, senkinek eszébe se jut. De ahol csak meglátják, a Gyilkos mindenütt mint bomba csap a lelkekbe. Mindenütt megzavarodott arcok. Kibe üt most az istennyila? A Gyilkos egy iszonyú korbácscsal ütlegel, amely kardja mellett lóg az övéről. Mindenki veszettül vigyáz, hogy el ne kövessen valami hibát. Mi lesz itt — egyszervalaki egy láda revolvert ejlmzett Nem jutott messzire, szentséges isten — ^Cinkosa voltál?!...« Babonás rémület fogta el az embereket. Szemük sarkából gyanakodva sandítottak széjjel és kotródtak. A szalmaágyak fölött még sokáig futkosott az izgatott suttogás. — »Mit akarhat nálunk a Gyilkos?* A tarkójukra nehezedő szorongás elmúlt. Mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel. Talán nem érezzük joggal megváltásnak, hogy a romlás, amely az ajtóban áll, kivételesen még nem lép be? Hogy meddig nem? Vigyázunk, hogy ne keltsünk semmi kellemetlen feltűnést, mert azt már nem lehetne jóvátenni. Majd összecsapjuk még szögletesebben a sarkainkat s ujjaink gyönyörűen fognak feküdni a nadrágvarraton. Szívdobogás esetén is mindig előírásszerűen megelégedett képet vágunk. Kiáltani fogjuk lelkesen: »Igenis, őrmester úr!« — És ugrunk, mint az olajozott villám, ha az őrmester úr parancsol. S mindennél fogva — bántalmazni is fogjuk a foglyot. Mert hogy Jentsch az árrésztben ült, azt mindnyájan tudták. Mikor Fähnrichsvater a kommandót átvette, azt az utasítást kapta, hogy a Jentschügyben egyáltalán semmit se kezdjen. Már minden rég folyamatban van, a foglyot kihallgatták, a divíziónál készül a döntés. Ott dől el, minek kell történnie. — Mit művelt ez az ember? — kérdezte Fähnrichsvater. — Spicli, — felelték. — Összeköttetésben van a kommunistákkal. Még nem tudjuk pontosan, de ismételten ellentmondásokba keveredett. Annyi bizonyos, hogy túl sokat tud. Nem ereszthetjük ki a markunkból. Nem is kívánjuk, hogy ön beleártsa magát, az ügy hivatott kezekben fekszik. A továbbiak nem tartoznak senkire. Önre sem. Tessék ehez tartani magát. — Mit csináljak vele? — kérdezte erre a hadnagy. A válasz nagyon világos volt. — Ne csináljon semmit. Gondoskodjék róla, hogy őrizetben maradjon. Egyébként az altiszt — a második szakasz szakaszvezetőjét nevezték meg — tájékoztatást kapott mindenről, ami rá vonatkozik. A szükséges lépéseket majd mi rendeljük el. Punktum.(Folytatása következik.) Ma: Petet* Martin Lampel 1929. november 19. kedd_________ ___________________ MAGYARORSZÁG 11