Magyarország, 1932. november (39. évfolyam, 246-269. szám)

1932-11-25 / 265. szám

6 MAGYARORSZÁG 1932. november 25. péntek A keresége­t adta el (26) A Regényhős velük megy. Dani elragad­tatott előadásba kezd az új építészetről. — Csöpike észreveszi, hogy a mondatai tapoga­tóznak: vájjon mit épít, hol épít Huber épí­tész úr, akit odaültettek az asztalához a zsú­folt kávéházban. Végre megszólal: — Igen, érdekes kísérletek. De ami engem illet, én kicsit kötve vagyok a múlthoz. — Csö­pike megrezzent. — Én Velencében dolgozom. — A. — mondta Dani érdeklődve. Neve­tett. — Szóval önnek egyenesen el van tiltva a modern építkezés... — Ügy van. El vagyok tiltva a jelentől. Úszza vagyok kötve a múlthoz. Ezerkilencszáz­­harminckettőben gótikus házat, reneszánsz házat építeni... és restaurálni egyetlen házat, egyetlen templomot annyi idő alatt, amennyi idő alatt Amerikában egy város épül fel... Furcsa, ugy-e? Mindenütt új világot építe­nek ... én meg restaurálom a régit. — Hogy került ki Velencébe? Egy magyar építész! Valamit mozgott magában, talán egészen más volt, mint amit Csöpike hallott. Szamár­ság, — gondolta, — lánykorában sokszor for­dul elő ilyesmi az emberrel, hogy bemutatnak valakit és Akkor azt játssza, hogy biztosan ez lesz Az. Emlékszik, egyszer Kelemen Paliról is ezt érezte, másnap kiderült, hogy egy hülye és nem lehet beszélni vele. Egyébként erről nem is érzi, szamárság. Semmit se érez, tulaj­donképpen unatkozik is, ha meggondolja. Dani Európáról beszél, kedvencéről. Minden szó, minden Dani-tétel ismerős, felvonulnak a Dani-Gondolatvilág ismert alakjai, műsoron: a magyar alacsonyrendűségi érzés külföldön. Ázsia, — hallja, Csöpike, — az ember már az­zal a gondolattal néz egy európaira, hogy ázsiainak tartja, ha megfeszül is... A Regény­hős azt mondja... — A vonaton, ahogy jöttem .. * IWU kJ «UVWU.ptH!JMJ« Ida:B&edfy JUH Vonat­történet következik, kár. Vonat­történet, színhely az étkezőkocsi, egy angol úr információi a kanadai termésről, biztos. Vagy egy párizsi nő, aki pipázott. Vagy egyéb. Mondén, vagy közgazdaság-mag, első beszélgetés, tengerparton ez így szokás. — A vonaton, ahogy jöttem... — Ber­linből jöttem most — egy arab fiú utazott ve­lünk, orvosnövendék, Berlinből jött ő is, ment haza Ázsiába. Nagy, feketeszemű, naivarcú fiú... de alacsonyrendűségi érzése nem lehe­tett ... ő nem... — kis rövid nevetés. — Egy német úr tartott neki félórás előadásokat mindenről, ami a szemünk elé került. Valahol a szász Svájcban kezdődött a beszélgetés, az arab rajongott: ó de szép ez a kis almazöld folyó itt! A né­met magyarázni kezdte a fo­lyót, mint egy lexikon. Az arab rajongott: ó de szép ez a szikla! A német magyarázni kezdte a sziklát. Így ment órákig. Aztán az arab kinézett az ablakon, visszanézett a ku­péba ránk és angyalian naív arcával fel­rajongott: — mily szép az élet, nemde?... Az egész kocsi felnevetett. Nem, ennek nem volt alacsonyrendűségi érzése, — ez olyan végtelen fölényben volt minden európai tu­dás és lexikon és műveltség fölött! Ázsia ... Higgye el, jó ez a kis Ázsia bennünk. Csöpike mélyet lélegzik a fenyőillati­ szerpentin-úton. Dani a vállára teszi a kezét egy kicsit, egészen könnyedén és gyöngéden átöleli így, amit sose csinál, ha idegen van köztük, ha társaságban vannak. Dani utálja a nyilvánosság előtti gyöngédségeket, mint a gyerek, aki restelkedve húzódik el, ha az anyja az iskola előtt csókolgatja, ahol látják a többi gyerekek. Most átöleli... mitől fél? Anyák és gyerekek mennek mellettük az olajos barna szerpentin úton, fel a hegyoldali szállodáig, ahol a gyerekbált tartják. A nagy teraszról lelátni a délutáni tengerre, vitorlá­sok repülnek lent és fehér mennyezetes csóna­kok, az egész egy fenyőfa ágain keresztig mint valami színes metszet, kerettelen kép... és mintha ez is lett volna már egyszer. A szí­nes szerpentinekkel felszalagozott lugasban zenekar játszik­­ a kis aszfalt négyszögön, ahol este a fekete csipkék és szmokingok kí­gyóznak, most egy szemüveges úr kiabálja össze három nyelven a gyerekeket. Tomi is odaballag a rózsaszínű kislányok és ijedt kis­fiúk közé, a szemüveges tánctanár elvezényli őket innen, be a szálloda földszinti termébe. Egy perc múlva dobogás, kiabálás, nevetés, vezényszavak hallatszanak ki a bezárt ablako­kon, a tánctanár odabent előkészíti a gyere­keket. Ki hallatszik a vezényszó: — Eins­zwei — körbejárunk — eins­­zwei — most megállunk... A zenekar valami régi operettbe kezd. Van valami furcsán régi ebben az egész délután­ban ... önkénytelenebbül és igazabban béke­beli, mint a Bella Szilveszterében. Itt magá­tól jön minden, amit ott megrendeztek... itt magától jó minden és nem történik semmi olyan, amin elméletekkel kellene segíteni. Erős és édes illatok jönnek az erdő felől, zöld és kék színek sugárzanak az erdőből és az égből, ép­pen úgy, mint akkor... mikor? Hol? Miért olyan ismerős minden? — »Mily szép az élet, nemde?« — A Regényhősre nézett. Most nézte meg harmadszor, először az ebédnél, másodszor a kávéházban, amikor azt mondta, hogy erüge Sachlichkeit, fiatalember, és harmadszor most, amikor elmosolyodva, fétiy magának idézte az arabot. Most megint más volt. Az idegen em­berek mind ilyenek, — gondolta erőszakolt­­objektíven — külön meg kell ismerkedni az összes arcukkal. De ennek az arca mindig is­merős volt, most is, ahogy elnézett az erdő felé, valami csöndes derűvel... Lehet, hogy ötvenöt, — rémlett fel benne a Dani hangja. A gyerekek színes papírcsákókban vo­nultak ki, tarka kis zászlókat tartottak a ke­zükben és körbemasíroztak a táncaszfalton. Tomi mellé egy kacér kis szőke került, rózsa­színruhás, égszínkékszemű apró hölgy, aki féltékenyen kapkodott a Tomi keze után, de elengedte egy pillanatra. Tomi odanevetett feléjük és táncoltatta a kis rózsaszínt. — Nézd, hogy csalja a Marikát, — mondta Dani — nézd csak... Micsoda nyári flörtökbe kezd a fiatalúr... (Folytatása következik.) Jtefí’Aty Egy alkalmi hamiskártyás naplója A jövedelmező hazárdjáték—­Bűvös kártyasorok (10) — Hát kérem, biztosabb... ke­vésbé feltűnő. Hiszen már tudom, ön a keverésés fogott gyanút, igazgató úr. — Eltalálta. Az előadás tárgya különben most már az volt, hgoy miképpen kell ki­aknázni az összeállított kártyák is­meretét. Az érdekelt, hogyan tudják intézni, hogy az összeállított résznél az a játékos, akinek javára szolgál az összeállítás, a­z összeállításnak megfelelő helyen legyen. Tehát ban­kot adjon, ha bank coup-kat állítot­tak össze és poentőr legyen, ha az összeállítás a bank ellen irányult. Ennek négyféle módja is van. 1. A hamiskártyás már előbb beül a bankba, amivel némi veszteséget kockáztat, de nyugodtan teheti, mert később majd behozza. Csak kis be­fektetés kell hozzá. 2. Ha új csomag következik, "új bank is jön, erre licitálnak és akkor ő mindenkit túllicitál. 3. Ha mégsem sikerül megszereznie a bankot az előre ismert bankcoup­­h­oz, akkor vagy ő maga, vagy ba­rátja­ útján betársul a bankba, eset­­leg bizonyos arányban beveteti ma­gát. 4. Ha minden kötél szakad, ha semmiképpen sem sikerül a bankba, betársulni, akkor is marad egy mód: a bankcoup-k közé a feltűnés elke­rülése végett elhelyezett poentőr­­coupokat kell csak­­ megjátszani Ha a kártyák összeállítása, a »flótázás«, úgy történt, hogy az ösz­­szeállított részben a poentőr nyerjen, akkor nincs semmi probléma. Ennek a rendszernek az a hibája, hogy nem lehet vele sokat nyerni, mert sok­szor az a baleset érheti a hamiskár­tyást, hogy más tartja az egész ban­kot, aki a »pakliról« természetesen nem is sejt semmit és aki tényleg csak szerencséje folytán nyer. Azt persze nem is gondolja, hogy milyen tényezők­ játszottak közre a szerencse alakulásában. Még egy eshetőségre gondoltam. — Mi történik akkor, ha nem előre összeállított csomaggal játszanak, hanem a krupié a pánikból kivett lapokból keverés közben állítja össze a­z »okos« részt? Honnan tudják ilyen esetben játékos társai, hogy mikor kezdődik és hol végződik a javukra szolgáló rész? A válasz egyszerű, szinte gyanúsan egyszerű volt: — Jelet adunk. Nem nehéz olyan jeladást megbeszélni, amely nem kelthet­i feltűnést. Fülvakarás, szem­­dörzsölés, krákogás, más tucatnyi jel van, amely igazán nem tűnhet fel senkinek, aki nincs beavatva.. A leg­gyakoribb fogás, hogy az összeállí­tott rész kezdeténél a balfülemet vagy balszememet piszkálom, s az ellen­kezőt, ha ellenkező coup következik és ugyanezzel jelzem az összeállított rész végét is. Hát ez csakugyan egyszerű. — Mindent kimerítettünk? — Mindent. Most elővettünk régi számsorokat. Összeállítottam a lapot és eljátszot­­tuk őket, közben vizsgáztattam a krupiét és megállapítottam, hogy csakugyan nem is olyan ördöngős dolog kívülről tudni harminc-negy­ven lap sorrendjét. Nemcsak a szá­mokat tudta, de a színeket is. Mikor kifejeztem csodálkozásomat, meg is jegyezte: — Igazgató úr, aki horoszkópot akar felállítani, annak ismernie kell a csillagokat! XVIII. Vasúton megyünk tovább Most már nem volt nyugtom. A kö­vetkező napon megint csak elővettem a »tanárunkat«. Kis tárgyra voltam kíváncsi. A tantárgy neve: chemin de fer. A baccarat test­vér játéka. A különbség: 1. A kártyacsomagot tartalmazó koporsót itt vonatnak hívják és in­nen a játék neve, amely franciául vasutat jelent. Ezt a nevet viszont onnan kapta, hogy a koporsó, illetve a »vasút«, nem marad középen, a ban­kár helyén, mint a baccaratnál, ha­nem játékostól játékoshoz vándorol, mert a bank mindannyiszor gazdát cserél, valahányszor a játékos nyer. Mindenki csak addig adhat bankot, amíg nyer, egyetlen coup elvesztése után köteles a koporsót tovább adni. Éppen ezért a bankárnak két. Vagy három ütés után joga van a bankban felgyülemlett összeget megfelezni, vagy a bankot tovább adni. 2. A hamiskártyázás lehetőségét különösen megnehezítő másik különb­ség: a faux tirage (fol­rázs), vagy ahogy budapesti sportemberek tréfá­san elnevezték: a foci. Nagyon találó a magyar név: focizni ugyanis any­­nyit jelent, mint felrúgni a valószínű­ség-számítást, felrúgni a szezonra­ való játékot, mint egy labdát és sza­bályellenesen játszani. A chemin de fer-nél nincs kötelező szabály, a ban­kár és a játékos ott áll meg, ahol akar,­­ annyira vág be, amennyire akar és még azt is megteheti, hogy slágerrel_a kezében pászt mond, eltit­kolja győzelmét és megengedi, hogy az ellenfél még egy lanot vegyen. Amivel azután esetleg oda a győze­lem. Mindezt az teszi lehetségessé, hogy a cheminnél nem nyílt lappal játszanak, mint a baccaratnál, hanem a lapot csak akkor kell megmutatni, amikor a kártyák ismerete a játékot már nem befolyásolhatja. i­k XIX. A vonat kisiklik Kérdés tehát, lehet-e a francia talont alkalmazni a chemin-nél, ami­kor ott »foci« folytán teljesen fel­borulhat a lapok sorrendje. Mint például a következő esetnél látni fogjuk. Copyright by Magyarország (Folytatjuk.)

Next