Magyarország, 1936. január (43. évfolyam, 1-25. szám)

1936-01-03 / 2. szám

1936 január 3 péntek S­zomb­attól szombatig minden héten új kis heti regény! BOZZAI PÁL Írta: Szalai Imre .) Mikor 1852 tavaszának végén be­toppantál régi barátodhoz, Lévay Jó­zsefhez,­­ nem ismer rád. Huszonhá­rom éves aggastyán vagy, szánandó képe nyomornak, szenvedésnek. Ott állsz előtte a viszontlátás örömében, halvány arccal, könnytől borított szemmel, hófehér hajjal, szóhoz nem jutva a megindultságtól, hitvány ka­tonaköpenyben, rongyos bakanccsal. — Nem, — kiáltottad csüggedt re­ménnyel — a katonai pálya nem filo­zófusnak való! Aztán csak utaztál tovább, a nagy­bátyádhoz, Zá­nkára, a Balaton mellé. [Pihenni, gyógyulni, — feledni, meg­halni ... VI. Túlestél mindenen. A nénéd megöregedett, de a hajába nem keveredett ősz szál, s úgy foga­dott, mintha az apja lettél volna. A hugocskád nagy lány lett és úgy fogadott, mintha a vőlegénye lettél volna. Hogy féltél ezektől az első találko­zásoktól. De olyan csöndesen és szelí­den folyt le minden. A bátyád tudta, hogy jó helyre hoz a családjához. S meghalt atyád, a szeretett testvér em­lékének tartozott azzal, hogy maga mellé vesz. Aggódó szemük kísért mindenüvé. De nem kérdeztek semmit és ezért mérhetetlenül hálás voltál. Szeretted őket. Este friss, tiszta parasztlány hozta a tejet. Utána néztél. A sokrétű szok­nya jobbra-balra billent, ahogy lépett. A vakablakból friss sütemény ke­rült elő, a tej mellé. Aztán jó éjszakát kívántál. Lefe­küdtél. A lámpást eloltottad. Sötét lett. Kutyaugatás hallatszott a lepihenő faluból. Szívedben vadul földobogott minden gyötrődésed. Percekig, órákig feküdtél nyitott szemmel? Az arcodon egyszer csak két kezet éreztél: a kiskuzinod kezét.­ A homlokodon az ajkát. — Jaj, ne mondd azt, hogy kis­fiam! — rémültél föl a szíveddel, hangtalan. A szemedről egypár könnycsepp gurult le, végigfolyt az arcodon. Nem tudtad, a te könnyeid, vagy a húgodé... Nem szóltatok egy szót sem. Csak érezted a húgod testének zokogó vo­­naglását. Mit sirat rajtad? És érezted, hogy élni kell... VII. Lejársz a Balaton partjára. Nézed a vizet. Még hűvöskés az idő. A hullámok mérges tarajokkal sza­ladnak a szárazföld felé, ott elsimul­nak és göndörré fésülik a parti fö­venyt. Órákig el tudod nézni. Oly jól esik a végtelennek e könnyed játéka, oly nyugtató a hullámoknak e ki­engesztelt megcsendülése. Oly jó min­dent felejteni s a végtelennek lenni része, boldog szabad természet boldog szabad kis része... Sokszor itt várod be az éjszakát. Mennyit ültél valamikor, gondtalan, boldog gyerekember, a víz mellett, amott a fülöpi hegyek alatt. Nappal a fényben mennyit és mennyit éjsza­ka, szökve hazulról, titokban. A jövő sejtelme csábított tán, ez éjszakai fájdalmas örömökre? A Balaton minden kincse ott feküdt előtted e lopott éjszakákon. Mint egy holdról lelógó óriási nyelv, ezüst penészek­kel, amik eltűntek és megújultak: egyre, millió nyüzsgő hernyó, amik kikelnek a hullámok gubóiból s el­tűnnek megint a láthatatlan mélysé­­­gekben- Az aranyrűd! Átvetve a két part között, a­hányszor kellett küz­deni a nehéz kísértéssel: elindulni rajta a messzeségek felé . .. És oda­fönn a nyárfák fölkiáltójelei sötét csíkokat vágnak ki a fénylő háttér­ből, nincs bennük semmi plasztika, csak egyetlen nagy érzés, rajongani az éjszakában, a vizek fénye fölött. Előttük pedig a szőlőtőkék rejtett hadserege, f­eltövedő mámorok ka­tonái, egyenes sorokban, a levelek alá bújt bogyókkal, csupa gyilkos ital hüvelye! Ott szundikál, közel a parthoz, az éjszakától halvány arc­cal a szőlőpincétek, előtte egyetlen diófa álmodik, fiatal óriás! És a túlsó part olvadó homály az egek alján, túl a vizeken, részeg vonalai ,szeszélyeiben! ... Ott ülsz a Balaton fölött, hunyt szemed mögött is látod a napnak és holdnak minden csillo­gását s ahogy meredten a múltra ér­zel, összenőttem és mozdulatlan hoz­zájuk tartozol te is: a szemed, a víz s csillag egyetlen opálos test, csodá­latos sugarakkal összekötve ... Lassan ballagsz hazafelé. Valaki jön feléd a parton. A holdfény el­mossa arcát. Egy pillanatra megáll előtted. — Nos? — kérded. — Itt van az este... — feleli. — Valami újság van? — A Balaton apadt. — S a parton? — Virágoznak a fák. Megbillenti a fejét és megy. Te a fejeddel bólintasz. Nézel utána. Nem tudod .. Nem is kell tudni. Ember. Tovább mész. A földön papírlap he­ver. Fölemeled, olvasni kezded. Ván­dor vagyok... A többit magad írod hozzá: »...idegen, Sivatag pusztában, Kebelemben kenyerem. Hátamon a házam!« ... Különös este... Éjszaka a kutyák ugatnak őrzőn és örökké vészt gyanítva. És a szíved is, a szíved jajveszékel, üvöltőn há­zát és gazdáját féltve... Heggel a nagybátyáddal leballagsz a Balatonhoz. Aztán tovább mentek, az erdőn és a hegyen át. A bátyád puskával kezében kémlel, de vad se­­hol sem mutatkozik. Bosszús, célozni, lőni éhes. Egyszer csak fölemeli a fegyvert és lő. Ragyogó tarka har­kály bukik le az ág tetejéről az avarba. Szaladsz a fa alá, szíved egé­szen gyermeki, kimeríthetetlen fájda­lomban zsugorodik össze. Tenyeredbe szeded gyönge testét. A melle véres, de a szeme nyitva­ él. Menekülni sze­retne. Elengeded. Megtépett, véres, gyönge testét mindennél erősebb élni­­akarással cibálja fölfelé egy hatalmas tölgyfa kétfőn, legyűgözve csodálod. Nagyszerű állat, önmagát fölülmúló, lelkesen és végtelen együttérzéssel fi­gyeled, remegve sikeréért. Akkor hir­telen észbekapsz. Elszégyelled magad. De a madár már fönn van a lombok között, meg van mentve... Derűs nap indult, de egyszerre bo­rulni kezd. A somogyi parton min­den fa külön látszik. Rossz jel, eső lesz Leértek a szőlőpincéhez. A húgod ott vár már benneteket az ebéddel. Kiültök a pince elé. A vizet nézitek. Hirtelen támadt szél szakít ki a merengésből. Végigszalad a hegye­ken, az erdők fölött s a vízen, utána dühtől zöldül el a Balaton. Éles vi­lágosság lobban, dörgés zúg. Még sötétebb lesz. A túlsó part elolvad a horizonton. Aztán megújuló vöröses hasadások rohannak a szürkeségből. A fák rémülten bókolnak a szélben, leveleik egymásba verődnek, mint ijedt nyáj. Fehér rózsa villan vala­hol, mélabús a szőlősor, diófa meg­vonja vállát. A bátyád egyre ború­­sabb lesz. — Siessetek haza, — sür­get komoran — tán előbb értek az esőnél. Ő maga marad, fojtott aggodalom­mal­ , összeszedelőzködtök. Futva indul­nátok, de már csapkod a zápor. Be­bújtok a födél alá, összebújva, néz­­deltek kifelé. A sürgönypóznák söté­ten és közömbösen állnak az út szé­lén, összetette fejét pár álmos parti virtyiló. S mindent végtelen hulló fátyolsor takar el, esik. S megint egy tűzvörös hasadás, utána féktelen, hegyeket reszkettető robaj, aztán egyre hevesebben esik, csak esik, — egyre furcsábban, már kopog félhol­­tan, — ez már a jég! Uraan irgal­­mazz!... A móló felől hangokat ci­hált a szél, — a hajósok, a halászok, akiket kinn ért a vihar, mi lesz_ ve­lük? A Balaton csapzot­t és megtépett, a móló büszkén előrenyúlik: hozzám! A viharban, száz hullámnyira a part­tól, egy lehorganyzott vitorlás gazdái küszködnek. A révhalász rémülten ordít a csónak felé, szava elvesz a viharban. Meg­bújva itt a villámok s hullámok, szél és jeges eső harcától védetten, bámul­tok ki az el­en­etivő s megint fölálló csónakra. De itt a pince előtt teljes­ erejével tombol a jég, szőlőlevelek kettévagdosva röpködnek, agyoncsa-­­pott szőlőszemek gurulnak erre-arra i­s a puszta földnek jégtakarója nő. Kiáll a pince elé öreg bátyád, haja­donfővel, keserűség vihara kergeti­ arcába a vért: — Nocsak, Uramisten, teríts takarót a lábam elé szőnyegnek, legalább nem megyek gyalog! — De még csöndes. Aztán még veszettebben ,pánkol a jég, már nincs izgalom semminek. Ott áll az öreg mozdulat­lan és rendíthetetlen, de már­ végzett mindennel. Ordítva felesel a jégeső szavával: — No, Atyaisten, most az­tán szüretelj magad!... Minden elpusztult. Elcsöndesült minden. Némán peregnek a percek. Szeretnél szólni, — minek? Az öreg ott ül már a pincében s szótlan iszik, egymagában. Nincs itt mit beszélni. Az öreg csak int: menjetek. Nincs ellenvetés, itt hagyjátok magára. In­dultok. Az erdőben megállsz, nekitá­­masztod a fának a hátad s onnan né­zed az elcsöndesült víz egy kicsillanó fényes sávját... Hogy ott ülsz egy csöndes családi kör ölében: hazugság. Hogy a Bala­ton fényeiben fürdeted szemed: ha­zugság. Nem igaz itt a melletted resz­kető hugocskád érő, ébredő szerelme, nem igaz a szülőfalud templomának tornya a messzeségben, diófa álma nem igaz, világító fehér rózsa az éj­szakában, — a valóság csak a végte­len, hideg éjszakák, vizes árkokban hálás, véres embercsonkok, valóság csak a gyermekgyilkos anya, csak a szenvedés, csak az az élet. Borzalmas mélység nyílik meg előtted, elrémülsz magadtól, újb­a mennél ölni és megöletni, a pusztu­lás pusztító vágya támadt itt föl a viharban. — Segítség! — Kézen ka­pod a lánykát, rohanni kezdel, cibá­­lod magad után. Újra esni kezd, még jobban szaladsz, bukdácsolva követ a lány, szegényke. Futsz a víz felé. — Nem arra kell! — sikongat félté­ben. Botladozik. Átöleled, úgy sza­ladtok együtt. Kis topánkái lem­arad­nak lábáról, ölbekapod. Halászkuny­hó ásít üresen. Bedobod szalmájára. Lerántod sáros, nedves harisnyáját, meztőláb szégyenkezik. Kezed az öve csattjában. Letépni! — gondolod, — pusztulás, élet! — Rádnéz, vár, egy kicsit fél. Nagyon kicsit. Az eső el­áll. Kibámulsz hidegen. Fölállsz. Ki­lépsz a kunyhó elé. A lány hív: — Pál, félek... — Oda­bújsz hozzá. Átforrósodtok egymáson. Most nincs már semmi hirtelenség, olyan egyszerű és természetes volna, hogy egymáséi lesztek. Sápadtak vagytok. Odakünn a mezők fölött var­jak röpködnek. A sziveden érzed a háború pusztítását. — Egyetlenegy­szer, aztán soha többé nem leszen a tiéd .­­.. s még gyermek . .. Élesen érzed a szívedben a fájást. — Hát megvagy, rejtett emlék, háború aján­déka? Hát nem tudom elűzni neved és eredeted? Ne kísérj csak, meglát­juk, ki lesz erősebb? Ne hidd, hogy elbizakodott vagyok! Már nem va­gyok a régi... — És lehajtod a fejed, a lány ölébe. Aztán kigombolod az inged, nézed a melled emelkedését, alatta ott dobog ez a rossz szív. A lezárt kapu ez, ahol a halál már el­indult s békésen ballag odabenn to­vább, hogy még egy ideig megférj vele. A lány odahajtja a fejét fölé és hallgatja beteg dobogását. Azt mond­ja: szeretlek édes. De te is épúgy mondhattad volna. Aztán békésen ballagtok hazafelé ... Nem tartod számon a napokat. Künn jársz, járod az erdőt és mezőket, könyvet szorongatsz a hónod alatt, de nem olvasod. Madárijesztők beszélget­nek a szőlőben. Madaraik szállnak rá­juk, illegetiik magukat é s otthagyják nekik megmaradt morzsáikat. Te is ilyen madárijesztő vagy! Rád­­száll a gyönge kis madár, nem fél tő­led. Legyintesz- Vége. Hegyek hullámvonalai hajtják egy­mást, más-más színárnyalatokban. Zöld hegyoldalak szőlőmámora. Sár­gás-zöldes mezők búzaálma. S az ál­matag jó, csöndesen úszkáló libákkal. Míg egy vezér furcsa kiáltozásokba fog, vad szárnycsapásokkal kievickél a vízből az egész raj és ijedt repü­lésbe kap esetlen mozdulatokkal, hogy szinte félő, egyszerre lezuhan mind, mint zsinórra fűzött papírsárkány, ha eláll a szél. Színes papírsárkány, szegény sárba zuhant fakó papírsárkány... Ahol leülsz, már árnyék van. A nap a Vörös domb mögé bukott, de még teli arccal ragyog a víz színén. S a szerény höld fölötte, szelíden a n­ap győztes­ fényében még­ kopott átlátszó ezüst papír, szemben a nap arany ér­cével. De vár enyhe mosollyal. Tudja, most eljön az ő ideje. Ám a nap, az erősek hitével, nem adja meg magát, ragyogva hisz az utolsó percig, hogy ő az úr a világ­ fölött. Míg vére ki nem ömlik a földre. Akkor följebb in­dul a hold és békésen kormányoz a világ fölött. Otthon megállsz az asztal előtt. A kis sárga lámpa ernyő ünnepi fényt vet rá. Ketyeg az apró ébresztőóra, ferdén félredült, mintha pihenne ő is, de dolgos kerekei serényen illeszked­nek a végtelenhez s együtt tartanak az elmúlással. Lelkiismeretesen mérik az időt. Belekapcsolódnak az életbe. Csak a szíved üteme, csak az nem... ■Ott mind gyakoribb a zavar. Nap­pal sokszor hallgatod eltűnődve, éjjel sokszor riadsz a szívem. Hajnalfelé... hajnalfelé fáradtan jön a pihenés le­­húnyt szemed árnyékában. Elsimult ráncok dicsérik az álom sugárzását, — minden jó! Egyszer, egy esős hajna­lon eléri álmatlanságod a harangozás, megöleli és magával viszi az álom adján, ami az élet fölött ível át, ami az élet és a halál útjait karolja ösz­­sze. A harangszó végigrezg a szíve­den...­­ ...Sár van. Nagy csizmában bal­lagsz a templom felé. Nincs semmi törődésed, a kezed a bundád zsebében és fütyörészel. A főutv a szélén árok vízzel, azon átugrasz és nem kerülsz a fahíd felé, mely szemben van a templom bejárójával. A templomto­ronyba keskeny csigalépcső vezet, odafönn erős deszkapalló, azon padka, a harangkötél elkötve rajta. Fölmá­szol, fölnézel a harangra: — szép, nagy, jó harang, — mondod. Csak úgy. Az néma. A nyelve bénultan lóg le, mint egy fejjel lefelé akasztott ember. A kötelet kioldod, pár rántás után szabályosan, tisztán zeng a ha­rang lelke. Kiing, klang! Odafönn egy darab ég látszik, a harang zeng, te meg boldog vagy. Érzed. Ünnep délelőtt lehet. Lenézel a kis ablakon, a főutcára látni. Pa­rasztlegények álldogálnak a község­háza, meg a kocsma előtt, elszórva és kis csoportokba verődve, kerek kalappal. Ez a kerek kalap a leg­fontosabb rajtuk, minden gondola­tuk és mozdulatuk e kalappal feje­ződik ki, amint följebb, meg lejjebb rántják, előre vagy hátra tolják. A­ kocsmából cigányzene üt ki, búcsú van talán, táncolnak is. Fehérruhás lányok szoknyája emelkedik, lebben, amint viháncolva jönnek. Odább meg az idősebbek jönnek egymásba karolva, a fejükön színes kendő. Mindegyik szív áhítatos készenlét­ben, a hivő hit neszével... Te hú­zod a harang kötelét és mérhetetlen boldogságodban tiszta szívvel nevet­ni kezdesz. De egyszerre mintha el­múltak volna mind az ünnep dél­­előttök, sötétben áll a templom, a nyitott ajtón fáradt világosság bukdácsolt ki a térre, a száraz fák lábára. Valaki volt a templomban. Tán a pap, tán a templomszolga. Mentél föl a haranghoz. Lenéztél. A fák, a kiszáradt fák a szomorú világításból elindultak, meghúzódtak a templomfal mellett az árnyékban és karjaikat sóhajtva összeölelték. —, Mi ez?! — kérdezted ijedten s meg­szédülten a harangkötélbe kapasz­kodtál. A harang megkondult. A szí­vedre vágott hirtelen­ ijedt hangja, egyszerre ráncos lett a homlokod, hosszú, terhes hónapok, nagy-nagy évek emléke szaladt rá, kigyulladt izzó eszméleted, a homályos, fájó, en­gesztelhetetlen képek szikráitól. Ágyúval vert árkok és piros sugáros kályhafény sötét szobában. Barna szem szemed sugarán, barna haj ke­zed érintésén... A kemény harangkötélre körömmel hajolt ökölbe szorított kezed, a ren­detlenül rángatott kötél vadul kon­gatta az ijedt harangot. — Mégegy­­szer simogatni haját, — sírtad, a kongó harangszót túlkiabálva, — egy­szer hallani még, amint azt mondja: kisfiam, szelíden és csöndesen, egyet­len szót csak, akármit, mégegyszer szólni hozzá, csak mégegyszer venni vele lélekzetet egy szobában!... (Vége következik.) 15

Next