Magyarország, 1936. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1936-01-03 / 2. szám
1936 január 3 péntek Szombattól szombatig minden héten új kis heti regény! BOZZAI PÁL Írta: Szalai Imre .) Mikor 1852 tavaszának végén betoppantál régi barátodhoz, Lévay Józsefhez, nem ismer rád. Huszonhárom éves aggastyán vagy, szánandó képe nyomornak, szenvedésnek. Ott állsz előtte a viszontlátás örömében, halvány arccal, könnytől borított szemmel, hófehér hajjal, szóhoz nem jutva a megindultságtól, hitvány katonaköpenyben, rongyos bakanccsal. — Nem, — kiáltottad csüggedt reménnyel — a katonai pálya nem filozófusnak való! Aztán csak utaztál tovább, a nagybátyádhoz, Zánkára, a Balaton mellé. [Pihenni, gyógyulni, — feledni, meghalni ... VI. Túlestél mindenen. A nénéd megöregedett, de a hajába nem keveredett ősz szál, s úgy fogadott, mintha az apja lettél volna. A hugocskád nagy lány lett és úgy fogadott, mintha a vőlegénye lettél volna. Hogy féltél ezektől az első találkozásoktól. De olyan csöndesen és szelíden folyt le minden. A bátyád tudta, hogy jó helyre hoz a családjához. S meghalt atyád, a szeretett testvér emlékének tartozott azzal, hogy maga mellé vesz. Aggódó szemük kísért mindenüvé. De nem kérdeztek semmit és ezért mérhetetlenül hálás voltál. Szeretted őket. Este friss, tiszta parasztlány hozta a tejet. Utána néztél. A sokrétű szoknya jobbra-balra billent, ahogy lépett. A vakablakból friss sütemény került elő, a tej mellé. Aztán jó éjszakát kívántál. Lefeküdtél. A lámpást eloltottad. Sötét lett. Kutyaugatás hallatszott a lepihenő faluból. Szívedben vadul földobogott minden gyötrődésed. Percekig, órákig feküdtél nyitott szemmel? Az arcodon egyszer csak két kezet éreztél: a kiskuzinod kezét. A homlokodon az ajkát. — Jaj, ne mondd azt, hogy kisfiam! — rémültél föl a szíveddel, hangtalan. A szemedről egypár könnycsepp gurult le, végigfolyt az arcodon. Nem tudtad, a te könnyeid, vagy a húgodé... Nem szóltatok egy szót sem. Csak érezted a húgod testének zokogó vonaglását. Mit sirat rajtad? És érezted, hogy élni kell... VII. Lejársz a Balaton partjára. Nézed a vizet. Még hűvöskés az idő. A hullámok mérges tarajokkal szaladnak a szárazföld felé, ott elsimulnak és göndörré fésülik a parti fövenyt. Órákig el tudod nézni. Oly jól esik a végtelennek e könnyed játéka, oly nyugtató a hullámoknak e kiengesztelt megcsendülése. Oly jó mindent felejteni s a végtelennek lenni része, boldog szabad természet boldog szabad kis része... Sokszor itt várod be az éjszakát. Mennyit ültél valamikor, gondtalan, boldog gyerekember, a víz mellett, amott a fülöpi hegyek alatt. Nappal a fényben mennyit és mennyit éjszaka, szökve hazulról, titokban. A jövő sejtelme csábított tán, ez éjszakai fájdalmas örömökre? A Balaton minden kincse ott feküdt előtted e lopott éjszakákon. Mint egy holdról lelógó óriási nyelv, ezüst penészekkel, amik eltűntek és megújultak: egyre, millió nyüzsgő hernyó, amik kikelnek a hullámok gubóiból s eltűnnek megint a láthatatlan mélységekben- Az aranyrűd! Átvetve a két part között, ahányszor kellett küzdeni a nehéz kísértéssel: elindulni rajta a messzeségek felé . .. És odafönn a nyárfák fölkiáltójelei sötét csíkokat vágnak ki a fénylő háttérből, nincs bennük semmi plasztika, csak egyetlen nagy érzés, rajongani az éjszakában, a vizek fénye fölött. Előttük pedig a szőlőtőkék rejtett hadserege, feltövedő mámorok katonái, egyenes sorokban, a levelek alá bújt bogyókkal, csupa gyilkos ital hüvelye! Ott szundikál, közel a parthoz, az éjszakától halvány arccal a szőlőpincétek, előtte egyetlen diófa álmodik, fiatal óriás! És a túlsó part olvadó homály az egek alján, túl a vizeken, részeg vonalai ,szeszélyeiben! ... Ott ülsz a Balaton fölött, hunyt szemed mögött is látod a napnak és holdnak minden csillogását s ahogy meredten a múltra érzel, összenőttem és mozdulatlan hozzájuk tartozol te is: a szemed, a víz s csillag egyetlen opálos test, csodálatos sugarakkal összekötve ... Lassan ballagsz hazafelé. Valaki jön feléd a parton. A holdfény elmossa arcát. Egy pillanatra megáll előtted. — Nos? — kérded. — Itt van az este... — feleli. — Valami újság van? — A Balaton apadt. — S a parton? — Virágoznak a fák. Megbillenti a fejét és megy. Te a fejeddel bólintasz. Nézel utána. Nem tudod .. Nem is kell tudni. Ember. Tovább mész. A földön papírlap hever. Fölemeled, olvasni kezded. Vándor vagyok... A többit magad írod hozzá: »...idegen, Sivatag pusztában, Kebelemben kenyerem. Hátamon a házam!« ... Különös este... Éjszaka a kutyák ugatnak őrzőn és örökké vészt gyanítva. És a szíved is, a szíved jajveszékel, üvöltőn házát és gazdáját féltve... Heggel a nagybátyáddal leballagsz a Balatonhoz. Aztán tovább mentek, az erdőn és a hegyen át. A bátyád puskával kezében kémlel, de vad sehol sem mutatkozik. Bosszús, célozni, lőni éhes. Egyszer csak fölemeli a fegyvert és lő. Ragyogó tarka harkály bukik le az ág tetejéről az avarba. Szaladsz a fa alá, szíved egészen gyermeki, kimeríthetetlen fájdalomban zsugorodik össze. Tenyeredbe szeded gyönge testét. A melle véres, de a szeme nyitva él. Menekülni szeretne. Elengeded. Megtépett, véres, gyönge testét mindennél erősebb élniakarással cibálja fölfelé egy hatalmas tölgyfa kétfőn, legyűgözve csodálod. Nagyszerű állat, önmagát fölülmúló, lelkesen és végtelen együttérzéssel figyeled, remegve sikeréért. Akkor hirtelen észbekapsz. Elszégyelled magad. De a madár már fönn van a lombok között, meg van mentve... Derűs nap indult, de egyszerre borulni kezd. A somogyi parton minden fa külön látszik. Rossz jel, eső lesz Leértek a szőlőpincéhez. A húgod ott vár már benneteket az ebéddel. Kiültök a pince elé. A vizet nézitek. Hirtelen támadt szél szakít ki a merengésből. Végigszalad a hegyeken, az erdők fölött s a vízen, utána dühtől zöldül el a Balaton. Éles világosság lobban, dörgés zúg. Még sötétebb lesz. A túlsó part elolvad a horizonton. Aztán megújuló vöröses hasadások rohannak a szürkeségből. A fák rémülten bókolnak a szélben, leveleik egymásba verődnek, mint ijedt nyáj. Fehér rózsa villan valahol, mélabús a szőlősor, diófa megvonja vállát. A bátyád egyre borúsabb lesz. — Siessetek haza, — sürget komoran — tán előbb értek az esőnél. Ő maga marad, fojtott aggodalommal , összeszedelőzködtök. Futva indulnátok, de már csapkod a zápor. Bebújtok a födél alá, összebújva, nézdeltek kifelé. A sürgönypóznák sötéten és közömbösen állnak az út szélén, összetette fejét pár álmos parti virtyiló. S mindent végtelen hulló fátyolsor takar el, esik. S megint egy tűzvörös hasadás, utána féktelen, hegyeket reszkettető robaj, aztán egyre hevesebben esik, csak esik, — egyre furcsábban, már kopog félholtan, — ez már a jég! Uraan irgalmazz!... A móló felől hangokat cihált a szél, — a hajósok, a halászok, akiket kinn ért a vihar, mi lesz_ velük? A Balaton csapzott és megtépett, a móló büszkén előrenyúlik: hozzám! A viharban, száz hullámnyira a parttól, egy lehorganyzott vitorlás gazdái küszködnek. A révhalász rémülten ordít a csónak felé, szava elvesz a viharban. Megbújva itt a villámok s hullámok, szél és jeges eső harcától védetten, bámultok ki az elenetivő s megint fölálló csónakra. De itt a pince előtt teljes erejével tombol a jég, szőlőlevelek kettévagdosva röpködnek, agyoncsa-pott szőlőszemek gurulnak erre-arra is a puszta földnek jégtakarója nő. Kiáll a pince elé öreg bátyád, hajadonfővel, keserűség vihara kergeti arcába a vért: — Nocsak, Uramisten, teríts takarót a lábam elé szőnyegnek, legalább nem megyek gyalog! — De még csöndes. Aztán még veszettebben ,pánkol a jég, már nincs izgalom semminek. Ott áll az öreg mozdulatlan és rendíthetetlen, de már végzett mindennel. Ordítva felesel a jégeső szavával: — No, Atyaisten, most aztán szüretelj magad!... Minden elpusztult. Elcsöndesült minden. Némán peregnek a percek. Szeretnél szólni, — minek? Az öreg ott ül már a pincében s szótlan iszik, egymagában. Nincs itt mit beszélni. Az öreg csak int: menjetek. Nincs ellenvetés, itt hagyjátok magára. Indultok. Az erdőben megállsz, nekitámasztod a fának a hátad s onnan nézed az elcsöndesült víz egy kicsillanó fényes sávját... Hogy ott ülsz egy csöndes családi kör ölében: hazugság. Hogy a Balaton fényeiben fürdeted szemed: hazugság. Nem igaz itt a melletted reszkető hugocskád érő, ébredő szerelme, nem igaz a szülőfalud templomának tornya a messzeségben, diófa álma nem igaz, világító fehér rózsa az éjszakában, — a valóság csak a végtelen, hideg éjszakák, vizes árkokban hálás, véres embercsonkok, valóság csak a gyermekgyilkos anya, csak a szenvedés, csak az az élet. Borzalmas mélység nyílik meg előtted, elrémülsz magadtól, újba mennél ölni és megöletni, a pusztulás pusztító vágya támadt itt föl a viharban. — Segítség! — Kézen kapod a lánykát, rohanni kezdel, cibálod magad után. Újra esni kezd, még jobban szaladsz, bukdácsolva követ a lány, szegényke. Futsz a víz felé. — Nem arra kell! — sikongat féltében. Botladozik. Átöleled, úgy szaladtok együtt. Kis topánkái lemaradnak lábáról, ölbekapod. Halászkunyhó ásít üresen. Bedobod szalmájára. Lerántod sáros, nedves harisnyáját, meztőláb szégyenkezik. Kezed az öve csattjában. Letépni! — gondolod, — pusztulás, élet! — Rádnéz, vár, egy kicsit fél. Nagyon kicsit. Az eső eláll. Kibámulsz hidegen. Fölállsz. Kilépsz a kunyhó elé. A lány hív: — Pál, félek... — Odabújsz hozzá. Átforrósodtok egymáson. Most nincs már semmi hirtelenség, olyan egyszerű és természetes volna, hogy egymáséi lesztek. Sápadtak vagytok. Odakünn a mezők fölött varjak röpködnek. A sziveden érzed a háború pusztítását. — Egyetlenegyszer, aztán soha többé nem leszen a tiéd ... s még gyermek . .. Élesen érzed a szívedben a fájást. — Hát megvagy, rejtett emlék, háború ajándéka? Hát nem tudom elűzni neved és eredeted? Ne kísérj csak, meglátjuk, ki lesz erősebb? Ne hidd, hogy elbizakodott vagyok! Már nem vagyok a régi... — És lehajtod a fejed, a lány ölébe. Aztán kigombolod az inged, nézed a melled emelkedését, alatta ott dobog ez a rossz szív. A lezárt kapu ez, ahol a halál már elindult s békésen ballag odabenn tovább, hogy még egy ideig megférj vele. A lány odahajtja a fejét fölé és hallgatja beteg dobogását. Azt mondja: szeretlek édes. De te is épúgy mondhattad volna. Aztán békésen ballagtok hazafelé ... Nem tartod számon a napokat. Künn jársz, járod az erdőt és mezőket, könyvet szorongatsz a hónod alatt, de nem olvasod. Madárijesztők beszélgetnek a szőlőben. Madaraik szállnak rájuk, illegetiik magukat é s otthagyják nekik megmaradt morzsáikat. Te is ilyen madárijesztő vagy! Rádszáll a gyönge kis madár, nem fél tőled. Legyintesz- Vége. Hegyek hullámvonalai hajtják egymást, más-más színárnyalatokban. Zöld hegyoldalak szőlőmámora. Sárgás-zöldes mezők búzaálma. S az álmatag jó, csöndesen úszkáló libákkal. Míg egy vezér furcsa kiáltozásokba fog, vad szárnycsapásokkal kievickél a vízből az egész raj és ijedt repülésbe kap esetlen mozdulatokkal, hogy szinte félő, egyszerre lezuhan mind, mint zsinórra fűzött papírsárkány, ha eláll a szél. Színes papírsárkány, szegény sárba zuhant fakó papírsárkány... Ahol leülsz, már árnyék van. A nap a Vörös domb mögé bukott, de még teli arccal ragyog a víz színén. S a szerény höld fölötte, szelíden a nap győztes fényében még kopott átlátszó ezüst papír, szemben a nap arany ércével. De vár enyhe mosollyal. Tudja, most eljön az ő ideje. Ám a nap, az erősek hitével, nem adja meg magát, ragyogva hisz az utolsó percig, hogy ő az úr a világ fölött. Míg vére ki nem ömlik a földre. Akkor följebb indul a hold és békésen kormányoz a világ fölött. Otthon megállsz az asztal előtt. A kis sárga lámpa ernyő ünnepi fényt vet rá. Ketyeg az apró ébresztőóra, ferdén félredült, mintha pihenne ő is, de dolgos kerekei serényen illeszkednek a végtelenhez s együtt tartanak az elmúlással. Lelkiismeretesen mérik az időt. Belekapcsolódnak az életbe. Csak a szíved üteme, csak az nem... ■Ott mind gyakoribb a zavar. Nappal sokszor hallgatod eltűnődve, éjjel sokszor riadsz a szívem. Hajnalfelé... hajnalfelé fáradtan jön a pihenés lehúnyt szemed árnyékában. Elsimult ráncok dicsérik az álom sugárzását, — minden jó! Egyszer, egy esős hajnalon eléri álmatlanságod a harangozás, megöleli és magával viszi az álom adján, ami az élet fölött ível át, ami az élet és a halál útjait karolja öszsze. A harangszó végigrezg a szíveden... ...Sár van. Nagy csizmában ballagsz a templom felé. Nincs semmi törődésed, a kezed a bundád zsebében és fütyörészel. A főutv a szélén árok vízzel, azon átugrasz és nem kerülsz a fahíd felé, mely szemben van a templom bejárójával. A templomtoronyba keskeny csigalépcső vezet, odafönn erős deszkapalló, azon padka, a harangkötél elkötve rajta. Fölmászol, fölnézel a harangra: — szép, nagy, jó harang, — mondod. Csak úgy. Az néma. A nyelve bénultan lóg le, mint egy fejjel lefelé akasztott ember. A kötelet kioldod, pár rántás után szabályosan, tisztán zeng a harang lelke. Kiing, klang! Odafönn egy darab ég látszik, a harang zeng, te meg boldog vagy. Érzed. Ünnep délelőtt lehet. Lenézel a kis ablakon, a főutcára látni. Parasztlegények álldogálnak a községháza, meg a kocsma előtt, elszórva és kis csoportokba verődve, kerek kalappal. Ez a kerek kalap a legfontosabb rajtuk, minden gondolatuk és mozdulatuk e kalappal fejeződik ki, amint följebb, meg lejjebb rántják, előre vagy hátra tolják. A kocsmából cigányzene üt ki, búcsú van talán, táncolnak is. Fehérruhás lányok szoknyája emelkedik, lebben, amint viháncolva jönnek. Odább meg az idősebbek jönnek egymásba karolva, a fejükön színes kendő. Mindegyik szív áhítatos készenlétben, a hivő hit neszével... Te húzod a harang kötelét és mérhetetlen boldogságodban tiszta szívvel nevetni kezdesz. De egyszerre mintha elmúltak volna mind az ünnep délelőttök, sötétben áll a templom, a nyitott ajtón fáradt világosság bukdácsolt ki a térre, a száraz fák lábára. Valaki volt a templomban. Tán a pap, tán a templomszolga. Mentél föl a haranghoz. Lenéztél. A fák, a kiszáradt fák a szomorú világításból elindultak, meghúzódtak a templomfal mellett az árnyékban és karjaikat sóhajtva összeölelték. —, Mi ez?! — kérdezted ijedten s megszédülten a harangkötélbe kapaszkodtál. A harang megkondult. A szívedre vágott hirtelen ijedt hangja, egyszerre ráncos lett a homlokod, hosszú, terhes hónapok, nagy-nagy évek emléke szaladt rá, kigyulladt izzó eszméleted, a homályos, fájó, engesztelhetetlen képek szikráitól. Ágyúval vert árkok és piros sugáros kályhafény sötét szobában. Barna szem szemed sugarán, barna haj kezed érintésén... A kemény harangkötélre körömmel hajolt ökölbe szorított kezed, a rendetlenül rángatott kötél vadul kongatta az ijedt harangot. — Mégegyszer simogatni haját, — sírtad, a kongó harangszót túlkiabálva, — egyszer hallani még, amint azt mondja: kisfiam, szelíden és csöndesen, egyetlen szót csak, akármit, mégegyszer szólni hozzá, csak mégegyszer venni vele lélekzetet egy szobában!... (Vége következik.) 15