Magyarország, 1937. november (44. évfolyam, 249-272. szám)

1937-11-03 / 249. szám

1937 november 3 szerda________ _____________MAGYARORSZÁG_________________________ A MAGYAR NOBEL-DÍ­JAS TUDÓS PÉLDÁJA Írta: Bajcsy-Zsilinszky Endre " Tényleg fiacskám — egészen megfeledkeztem róla, hogy uj TUNGSRAM duplaspirállámpát csavartunk be... S­ZENT-GYÖRGYI professzor felé. árad ezekben a napok­ban az egész magyarság ^büszke ujjongása határokon innen és határokon túl. A nagy tu­dós elfelejteti velünk kissé e sú­lyos időikben aggodalmainkat és gondjainkat, melyeket éppen faj­tánk és nemzetünk keserves sorsa és bizonytalan jövője támaszt és optimizmusra hangolja a legna­gyobb pesszimizmusra hajlamos magyarokat is. Nincs is nagyobb szükségünk másra, mint erős ön­bizalomra, de nem ám olyanra, amelyet inkább lehetne gondtalan­ságnak vagy cinizmusnak nevezni, hanem arra a bensőséges önbiza­lomra, amelyet sem a múlt nagy­sága és dicsősége nem adhat, sem­­éretlen honfoglalósdi parádék és külsőségek, hanem csak a mai magyarság egyéni és kollektív tel­jesítményei. Önbizalmunkat csak a magyar lángész, a kiváló embe­reinkben és nagyszerű népünkben fényes arcát még e törpe korban is minduntalan megmutató ma­gyar géniusz jelentkezése és jelen­léte adhatja vissza ... 1920-ban Berlinben, a német külügyi hivatalban beszélgettem — magyarul — egy erdélyi szász úrral, aki ott a magyar ügyek re­ferense volt s alig két évvel a vi­lágháború befejezése után szavai úgy hangzottak, mintha úgy beszél­ne Magyarországról, mint amely már csak volt. De az elismerés hangja mégis kicsendült szavából s többek között ezt mondotta ne­kem: »A magyar ezeréves történet főleg abban különbözik a tőle ke­letre és délkeletre fekvő világétól, hogy a magyar nemzetnek mindig voltak és pedig feltűnően bőséges számban igazi nagy emberei, nagytehetségü és nagyvonalú egyéniségei, akik európai méretek­ben tudták képviselni a magyar­ság szellemét és ügyét.« Azóta is fülemben csengenek ezek a szép és tiszta magyar nyelven elmon­dott szavak s minél többet foglal­koztat a magyar história, annál jobban átérzem azok mély igazsá­gát. Egy erdélyi szászból, aki né­met birodalmi szolgálatban állott,a bizonnyal nem beszélt és nem is beszélhetett semmi elfogultság a mi javunkra, de ez a nyilatkozat mutatja, hogy még összeomlása után is mekkora presztízse élt nemzetünknek a jószemű és jóaka­­ratú, viszonyainkat ismerő és nemcsak bűneinket, mulasztásain­kat, de erényeinket is lemérni tudó idegen lelkében. S mindig tagadtam azt a he­nye, könnyelmű és éretlen felfogást, amely a mi nem­zetünket csupa rakoncátlan, semmi kollektív szellemi egységre és munkára nem­ fogható egyénből állónak hirdeti, amelyet — mint mondani szokás — »nem lehet meg­szervezni*. Ez vaskos tévedés vagy hazugság, de annyi bizonyos, hogy a mi nemzetünk sokkal in­kább él a maga egyéneiben, mint a német s ebben a veleszületett egészen különleges individualiz­musában határozottan az angolok és a franciák szellemi rokona. Egy ilyen népnek sohasem volna sza­bad megfeledkeznie arról, ha csak nem akarja önmagát megtagadni és a maga szellemét teljesen ki akarja bontani, hogy valósággal dédelgetnie kell kiváló egyénisé­geit. A magyarság azonban ami­lyen bőségben ontja a kitűnő, ér­dekes, erőteljes, eredeti egyénisé­geket, annyira csak ritkán tudja meg is becsülni azokat. Holott az ilyen rendkívül sok veszedelmet hordozó átmeneti korszakban, ami­kor még nem találjuk meg újból igazi helyünket Európában és nem találtunk teljesen vissza a magunk felsőbbrendű dunai hivatásához, sokszoros gonddal kell ápolnunk azokat a kiváló egyéniségeket, akik fajtánk és nemzetünk lelkét és színeit hordozzák magukban, akár a politikában, akár a művé­szetekben, akár a tudományban. A mi nemzetünk nem tud elvi­selni semmiféle mechanikus, coll­­stokkal kimért külsőséges egysé­get, a magyarság nemzeti egységét a múlton kívül elsősorban az élő nagy tehetségek és lángelmék kép­viselik és sugározzák magukból. Az az ösztönös és természetes ösz­­szedobbanása a magyar szíveknek, amit például Szent-Györgyi Al­bert óriási és világszerte elismert tudósi teljesítménye, sikere és di­csősége támasztott itt a százfelé húzó és sokszor gyűlölködő ma­gyar lelkekben, többet ér a nem­zet belső egysége, öntudata, önbi­zalma szempontjából, mint min­den mesterkélt prokruszteszi szel­lemű pártpolitikai egységesítés a legutóbbi esztendők receptjei sze­rint. E Szent-Györgyi professzor Nobel-díja egyéb gondolato­kat is ébreszt és egyéb tanul­ságokat is rejteget magában. Az örömhír vétele után tett valamennyi nyilatkozatai közt azaz őszinte hála fogta meg legjobban a szívemet, amellyel — szinte első szavaiban — a nemzetközi emberi szolidaritást ünnepelte ez a kiváló magyar, aki származásában és nevében is az ezeréves magyarsá­got képviseli. Nem átallotta meg­­vallani, mennyit köszönhet mun­kája eredményei tekintetében en­nek a magasabb emberi együttér­zésnek és összetartásnak. Az a tu­dós ő, aki otthonosan mozog egész Európában, aki megjárta Ameri­kát és dolgozott holland meg ame­rikai laboratóriumokban s aki az első hívásra mégis hazajött, hogy egészen a magyar tudománynak, fajtájának és nemzetének élhes­sen. Az ő pályája szinte iskolapél­dája annak, hogyan kellene nevel­ni, milyen szellemben kellene to­vábbfejleszteni a magyar tudomány jövendő bajnokait, akik már nem lehetnek sem ilyen, sem olyan szomszéd nemzet egyoldalú sugal­latának és elnyomó számbeli fel­­sőbbségének a megszállottjai és bénultjai. A Szent-Györgyi példá­jából tanulhatna a hivatalos ma­gyar művelődési és tudomány­­politika is: csak még néhány Szent- Györgyi kellene, aki ilyen tökéle­tesen össze tídja olvasztani magá­ban a maga gyökeres magyarsá­gát, magyar eredetiségét európai­ságával, aki ilyen otthonosan mo­zog Londonban, Párizsban, Rómá­ban, Bécsben és Belgrádban, aki mindig az egész művelt emberiség és főleg Európa szellemi teljesít­ményeire függeszti tekintetét s ebből az egyetemes fejlődésből me­ríti mértékét is, szempontjait is: mind márt végképpen elévültnek mondhatnánk Tisza István ama keserű vádját, hogy egyetemeink némileg emlékeztetnek egy-egy duodec német fejedelemség egye­temére. Ö­­­N­MAGUNKAT csalnánk, ha tagadnók: a magyar tudománynak az utóbbi félszázadban nem sikerült — természetesen, csak egészben nem sikerült ragyogó kivételektől és egyes tudományágaktól elte­kintve — elérni azt a fokát az ere­detiségnek és színvonalnak, ame­lyet a magyar irodalom és művé­szet, vagy akár csak a magyar po­litika is a kiegyezési korszakban elért. Mi ennek az oka? Nagy té­ma ez és nem egy cikk szűk kere­teibe való. De úgy érzem, egyik oka mindenesetre az lehetett, hogy túlságosan is a német tudomány hatása alá kerültünk. Lám, Szent- Györgyi Albertnek nem volt szük­sége erre a szellemi szerénységre és megokolatlan, a magyarság presztízsét és egyéniségét sértő egyoldalúságra, szellemi alázko­­dásra, mégis elérte a legnagyob­bat, amit magyar tehetség és ma­gyar energia elérhet. Szívből ünne­peljük őt ezért és köszönjük neki e boldog órákat és napokat. E D S Mi az a vitamin? Nagyon jelentős dolog lehet, ha egy ki­váló tudósunk vitamin kutatásaiért Nobel­­díjat nyert. Tehát hallgasd csak: Az emberi szervezetnek építő- és fűtő­anyagokra van szüksége. Ezeket táplálé­kaink szolgáltatják. Ahoz azonban, hogy a fiatal szervezet növekedjék, fejlődjék, ahoz, hogy Te, kis­leányom nagyranőj, betegségektől mentes maradj, felnőtt korodban telve légy élet­kedvvel, dolgozni tudjál, hogy hosszú éve­ken át élvezhesd az élet örömeit, ahoz kel­lenek a vitaminok. A legtöbb táplálékban van vitamin, de azért mégis célszerű, hogy ren­des táplálkozásunkat tökéletes és olyan erősítő tápszerrel egészítsük ki, amely töményen tartalmaz nagy táperőt és vitaminokat Ilyen az Ovo­­maktine, amelyből a reggeli és uzsonnatejhez 2—3 kávéskanálnyi ele­gendő,­­ hogy a táplálékból esetleg hiányzó vitaminokhoz hozzásegítse az emberi szervezetet. Az Ovomaktine a fejlődésben levő gyer­­mekine­k, a dolgozó felnőtteknek és erőtlen öregnek egyaránt erőt, egészséget ad.

Next