Magyarország, 1937. november (44. évfolyam, 249-272. szám)
1937-11-03 / 249. szám
1937 november 3 szerda________ _____________MAGYARORSZÁG_________________________ A MAGYAR NOBEL-DÍJAS TUDÓS PÉLDÁJA Írta: Bajcsy-Zsilinszky Endre " Tényleg fiacskám — egészen megfeledkeztem róla, hogy uj TUNGSRAM duplaspirállámpát csavartunk be... SZENT-GYÖRGYI professzor felé. árad ezekben a napokban az egész magyarság ^büszke ujjongása határokon innen és határokon túl. A nagy tudós elfelejteti velünk kissé e súlyos időikben aggodalmainkat és gondjainkat, melyeket éppen fajtánk és nemzetünk keserves sorsa és bizonytalan jövője támaszt és optimizmusra hangolja a legnagyobb pesszimizmusra hajlamos magyarokat is. Nincs is nagyobb szükségünk másra, mint erős önbizalomra, de nem ám olyanra, amelyet inkább lehetne gondtalanságnak vagy cinizmusnak nevezni, hanem arra a bensőséges önbizalomra, amelyet sem a múlt nagysága és dicsősége nem adhat, seméretlen honfoglalósdi parádék és külsőségek, hanem csak a mai magyarság egyéni és kollektív teljesítményei. Önbizalmunkat csak a magyar lángész, a kiváló embereinkben és nagyszerű népünkben fényes arcát még e törpe korban is minduntalan megmutató magyar géniusz jelentkezése és jelenléte adhatja vissza ... 1920-ban Berlinben, a német külügyi hivatalban beszélgettem — magyarul — egy erdélyi szász úrral, aki ott a magyar ügyek referense volt s alig két évvel a világháború befejezése után szavai úgy hangzottak, mintha úgy beszélne Magyarországról, mint amely már csak volt. De az elismerés hangja mégis kicsendült szavából s többek között ezt mondotta nekem: »A magyar ezeréves történet főleg abban különbözik a tőle keletre és délkeletre fekvő világétól, hogy a magyar nemzetnek mindig voltak és pedig feltűnően bőséges számban igazi nagy emberei, nagytehetségü és nagyvonalú egyéniségei, akik európai méretekben tudták képviselni a magyarság szellemét és ügyét.« Azóta is fülemben csengenek ezek a szép és tiszta magyar nyelven elmondott szavak s minél többet foglalkoztat a magyar história, annál jobban átérzem azok mély igazságát. Egy erdélyi szászból, aki német birodalmi szolgálatban állott,a bizonnyal nem beszélt és nem is beszélhetett semmi elfogultság a mi javunkra, de ez a nyilatkozat mutatja, hogy még összeomlása után is mekkora presztízse élt nemzetünknek a jószemű és jóakaratú, viszonyainkat ismerő és nemcsak bűneinket, mulasztásainkat, de erényeinket is lemérni tudó idegen lelkében. S mindig tagadtam azt a henye, könnyelmű és éretlen felfogást, amely a mi nemzetünket csupa rakoncátlan, semmi kollektív szellemi egységre és munkára nem fogható egyénből állónak hirdeti, amelyet — mint mondani szokás — »nem lehet megszervezni*. Ez vaskos tévedés vagy hazugság, de annyi bizonyos, hogy a mi nemzetünk sokkal inkább él a maga egyéneiben, mint a német s ebben a veleszületett egészen különleges individualizmusában határozottan az angolok és a franciák szellemi rokona. Egy ilyen népnek sohasem volna szabad megfeledkeznie arról, ha csak nem akarja önmagát megtagadni és a maga szellemét teljesen ki akarja bontani, hogy valósággal dédelgetnie kell kiváló egyéniségeit. A magyarság azonban amilyen bőségben ontja a kitűnő, érdekes, erőteljes, eredeti egyéniségeket, annyira csak ritkán tudja meg is becsülni azokat. Holott az ilyen rendkívül sok veszedelmet hordozó átmeneti korszakban, amikor még nem találjuk meg újból igazi helyünket Európában és nem találtunk teljesen vissza a magunk felsőbbrendű dunai hivatásához, sokszoros gonddal kell ápolnunk azokat a kiváló egyéniségeket, akik fajtánk és nemzetünk lelkét és színeit hordozzák magukban, akár a politikában, akár a művészetekben, akár a tudományban. A mi nemzetünk nem tud elviselni semmiféle mechanikus, collstokkal kimért külsőséges egységet, a magyarság nemzeti egységét a múlton kívül elsősorban az élő nagy tehetségek és lángelmék képviselik és sugározzák magukból. Az az ösztönös és természetes öszszedobbanása a magyar szíveknek, amit például Szent-Györgyi Albert óriási és világszerte elismert tudósi teljesítménye, sikere és dicsősége támasztott itt a százfelé húzó és sokszor gyűlölködő magyar lelkekben, többet ér a nemzet belső egysége, öntudata, önbizalma szempontjából, mint minden mesterkélt prokruszteszi szellemű pártpolitikai egységesítés a legutóbbi esztendők receptjei szerint. E Szent-Györgyi professzor Nobel-díja egyéb gondolatokat is ébreszt és egyéb tanulságokat is rejteget magában. Az örömhír vétele után tett valamennyi nyilatkozatai közt azaz őszinte hála fogta meg legjobban a szívemet, amellyel — szinte első szavaiban — a nemzetközi emberi szolidaritást ünnepelte ez a kiváló magyar, aki származásában és nevében is az ezeréves magyarságot képviseli. Nem átallotta megvallani, mennyit köszönhet munkája eredményei tekintetében ennek a magasabb emberi együttérzésnek és összetartásnak. Az a tudós ő, aki otthonosan mozog egész Európában, aki megjárta Amerikát és dolgozott holland meg amerikai laboratóriumokban s aki az első hívásra mégis hazajött, hogy egészen a magyar tudománynak, fajtájának és nemzetének élhessen. Az ő pályája szinte iskolapéldája annak, hogyan kellene nevelni, milyen szellemben kellene továbbfejleszteni a magyar tudomány jövendő bajnokait, akik már nem lehetnek sem ilyen, sem olyan szomszéd nemzet egyoldalú sugallatának és elnyomó számbeli felsőbbségének a megszállottjai és bénultjai. A Szent-Györgyi példájából tanulhatna a hivatalos magyar művelődési és tudománypolitika is: csak még néhány Szent- Györgyi kellene, aki ilyen tökéletesen össze tídja olvasztani magában a maga gyökeres magyarságát, magyar eredetiségét európaiságával, aki ilyen otthonosan mozog Londonban, Párizsban, Rómában, Bécsben és Belgrádban, aki mindig az egész művelt emberiség és főleg Európa szellemi teljesítményeire függeszti tekintetét s ebből az egyetemes fejlődésből meríti mértékét is, szempontjait is: mind márt végképpen elévültnek mondhatnánk Tisza István ama keserű vádját, hogy egyetemeink némileg emlékeztetnek egy-egy duodec német fejedelemség egyetemére. ÖNMAGUNKAT csalnánk, ha tagadnók: a magyar tudománynak az utóbbi félszázadban nem sikerült — természetesen, csak egészben nem sikerült ragyogó kivételektől és egyes tudományágaktól eltekintve — elérni azt a fokát az eredetiségnek és színvonalnak, amelyet a magyar irodalom és művészet, vagy akár csak a magyar politika is a kiegyezési korszakban elért. Mi ennek az oka? Nagy téma ez és nem egy cikk szűk kereteibe való. De úgy érzem, egyik oka mindenesetre az lehetett, hogy túlságosan is a német tudomány hatása alá kerültünk. Lám, Szent- Györgyi Albertnek nem volt szüksége erre a szellemi szerénységre és megokolatlan, a magyarság presztízsét és egyéniségét sértő egyoldalúságra, szellemi alázkodásra, mégis elérte a legnagyobbat, amit magyar tehetség és magyar energia elérhet. Szívből ünnepeljük őt ezért és köszönjük neki e boldog órákat és napokat. E D S Mi az a vitamin? Nagyon jelentős dolog lehet, ha egy kiváló tudósunk vitamin kutatásaiért Nobeldíjat nyert. Tehát hallgasd csak: Az emberi szervezetnek építő- és fűtőanyagokra van szüksége. Ezeket táplálékaink szolgáltatják. Ahoz azonban, hogy a fiatal szervezet növekedjék, fejlődjék, ahoz, hogy Te, kisleányom nagyranőj, betegségektől mentes maradj, felnőtt korodban telve légy életkedvvel, dolgozni tudjál, hogy hosszú éveken át élvezhesd az élet örömeit, ahoz kellenek a vitaminok. A legtöbb táplálékban van vitamin, de azért mégis célszerű, hogy rendes táplálkozásunkat tökéletes és olyan erősítő tápszerrel egészítsük ki, amely töményen tartalmaz nagy táperőt és vitaminokat Ilyen az Ovomaktine, amelyből a reggeli és uzsonnatejhez 2—3 kávéskanálnyi elegendő, hogy a táplálékból esetleg hiányzó vitaminokhoz hozzásegítse az emberi szervezetet. Az Ovomaktine a fejlődésben levő gyermekinek, a dolgozó felnőtteknek és erőtlen öregnek egyaránt erőt, egészséget ad.