Medvetánc, 1987/2

Körkérdés a posztmodemről

MEDVETÁNC­ ionulási mód egyetemesnek látszó érvényét, a műértelmezésben a strukturaliz­must dekonstrukcióval cserélte föl, az irodalomban önéletrajz­i regény kevere­dését, valamint a célelvű történetmondás szabályainak megtagadását idézte elő, körkörösséget, nyitott befejezést, a szövegrészek véletlenszerű elrendezését, hamis, megcáfolt teológiát, jellem, nézőpont s beszédhelyzet folytonosságá­nak hiányát hozta magával, s talán még a történetírásban is érezhető a kisugár­zása azoknak a munkáiban, akik nem látnak alapvető különbséget „fiction és­­nonfiction között — csak néhányat említve azoknak a változásoknak a sorá­ból, amelyek természetesen korántsem előzmény nélküliek, hiszen a posztmo­dernizmus voltaképp csak átcsoportosít és előtérbe helyez korábban már hasz­nált eljárásokat, és más irányzatokhoz hasonlóan neki is voltak előkészítői, így a manierizmus, a XIX. századi eklektika, az első világháborút követő újklasz­­szicizmus, a művészet és a hétköznapiság ellentétét föloldó szecesszió­s dadaiz­mus, Nietzsche ellenvetései a történetiséggel szemben, Peirce pragmatizmusa, vagy akár Heidegger és Wittgenstein későbbi művei, melyek nélkül sem Hayden White nem állíthatná történetírás és fikció szoros összefonódását, sem Derrida a bölcselet végét, sőt Nelson Goodman sem beszélhetne arról, hogy a lehetséges világok mind a ténylegesen létezőn belül helyezkednek el, de talán még Pyn­­chon vagy Barth, sőt akár Robbe-Grillet, Calvino és Handke elbeszélő mun­kássága, Phil Glass zenéje, Larry Rivers parodisztikus festészete, Godard jó néhány filmje, a torontói Eaton Centre s a Beaubourg épülete sem jöhetett volna létre, és semmiképpen nem vált volna a posztmodern a kultúra egészét átható irányzattá az USA-ban, ahonnét természetesen nem puszta behozatal­ként került más országokba, hiszen Vidovszky TV-operája, az Idő van vagy Makovecz épületei belső fejlődés eredményeinek is tekinthetők, Weöres Psyché­­je éppoly joggal előzmény, akár Nabokov vagy Gombrowicz regényei, mint ahogyan Esti Kornél viszonylagosságot hirdető szózata s nyelvjátékai nélkül talán még Esterházy látszólag összebarkácsolt („bricolés ), valójában mélyen megszenvedett könyvei is kevésbé feltűnően magasodnának ki azoknak a mű­veknek a köréből, amelyek nem annyira végigolvasásra, mint inkább véget alig érő, töprengéssel teli bíbelődésre ösztönzik a közönséget - persze itt nem „pusztán irodalmi előzményekről van szó, de arról is, hogy a „kelet-francia írónak úgyszólván nincs módja némely „nyugat-francia” szerzők önfeledt játékosságára, hiszen ő „érdesebb díszletek közt mozog”, s ennek — ha nem is mindig, de legalább olykor - „megvan az etikai hozadéka”.

Next