Mohács és Vidéke, 1882 (1. évfolyam, 1-53. szám)

1882-12-03 / 49. szám

. évfolyam. 49. szám Mohács, 1882. december 3-án. Társadalmai hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség: Hová a lap szellemi részit illet.Ő közlemények intézendő!« : német utca 80. — Kéziratok tiszzt nem küldetnek. Kiadó hivatal: Hová a lapmegrendelések hirdetések küldendők: német utca 44. Előfizetés: Egész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 flt. Egyes szám 10 kr. Egyes példányok Hlandl János könyvnyomdájában kaphatók. Hirdetések ára : Egy 3 hasábos petit sor egy*z*m megjelenése«!* 5 kr., három»kori 4, ti/szekért 3 kr. fizetendő. Jiólyogdij külön 30 kr. A nyílttér egy petitióra 10 kr. A zsidó kérdés. I. Egyike azon dolgoknak, melyek napjainkban, akarva nem akarva, napirenden vannak és mely minden rendű osztály elméjét foglalkoztatja, — a zsidó kérdés. — Sajnos ugyan, nagyon sajnos, hogy a XIX. században még ilyen kérdés is felmerülhet, mert ez még az egészséges közműveltség hiányát bizonyítja; de hogy az tényleg mégis fenáll, ezt többé tagadni nem lehet! S miután most már nemcsak hogy a kérdés létezését tagadni nem lehet, hanem a legnagyobb valószínűséggel számíthatunk arra is, hogy ezen kérdés le sem fog többé a napirendről kerülni, míg csak az meg nem oldatik, legokosabb, ha a dologgal minél általánosabban, higgadtan és komolyan foglalkozunk. Sokan azt tartják ugyan, hogy zsidó kérdés nálunk nincs is, vagy ha van is jelenleg, az csak olyan, mely, ha azt agyonhallgatjuk: nem sokára magától is megszűnik. Ez nem igaz. Zsidó kérdés éppen úgy van, mint van nemzetiségi, szocialisztikus és több más kérdés, mely a társadalom testén annak kóros állapota jeleként több vagy kevesebb fekély alakjában mutatkozik ugyan, de melyek azonban egészen meg nem szűnnek, míg csak azon test kóros anyagokat termelő vére meg nem tisztul. Jaj azon országnak, mely majd a szocializmusnak most mesterségesen körülbástyázott tengerét kiönteni látja! Már előre el lehet képzelni azon rettenetes forradalmat, mely dúlni fog, ha majd a szegény proletárizmusnak a nagy tőke elleni dühét a rendben tartói többé nem fékezhetvén, az kitörésre jut! . . . . Pedig ezt is szeretnék agyonhallgatni, ahelyett, hogy azt mérsékelni és megoldani igyekeznének. Hogy zsidó kérdés csakugyan van, nem is új. Új csak az, hogy az egy idő óta élére állíttatott, hogy egy s más helyen, egy s más okból a zsidókat nálunk is bántalmazni kezdték, és hogy azok ellen szövetkeznek. Nálunk az előtt zsidó üldözések és ellenük való szövetkezések nem voltak ugyan (bár most is kevés akad), de hogy a zsidó kfzűlés — ha nem is beszéltek róla — az emancipáció dacára is mindig fenállott: ezt — ha őszinték akarunk lenni — egyáltalában nem tagadhatjuk. Vagy ki tagadhatná, hogy, míg a többi felekezetibe nézve alig tettünk és teszünk egymásközt különbséget, a zsidó iránt egy bizonyos fokig már előre bizalmatlanok voltunk és vagyunk?! Ki tagadhatná, hogy — ha egymással viszonyban állunk és társalgunk is, és ha megszíveljük is egymást, köztünk és a zsidók közt bizonyos feszültség és idegenkedés uralkodik, — hogy egymást (úgy, miként ők külön és mi is külön egymást) nem szeretjük?! Ezek tények, miket eltagadni nem lehet, oly tények, melyeknek következménye az, hogy, ha újabb időben (az emancipáció óta) némi közeledés történt is egymáshoz , a nem zsidó és zsidó családok ma sem társalognak egymással, és hogy a keresztények és zsidók közti válaszfal még ma is jó magas! . . . Hogy ez nálunk általában, tehát nemcsak a túlzók, hanem a mérsékeltek, nemcsak a műveletlenek, hanem a műveltek között is így van, ez oly ismert nyilvános dolog, hogy azt bizonyítani felesleges is lenne. Hogy e tekintetben egyes kivételes esetek is vannak, ez természetes. Kivételek mindenben vannak. De hogy a keresztény a zsidóval (nálunk legalább) nem rokonszenvez, ez eddig elismert általános szabály. Hogy ennek ki az oka és mennyiben, ezt nem tartván célomhoz szükségesnek, nem részletezem, s csakis annyit jegyzek meg, hogy: egyik is hibás, a másik is. Elég, hogy így van. Márpedig elég baj, ha ez így van, mert mi egymásra vagyunk utalva, és hogy nekünk eggyütt kell élnünk és halnunk, az bizonyos, az is bizonyos tehát, hogy ezt, mi nekünk kellemetlenséget éskárt okoz, meg kell szüntetnünk. Zsidó kérdés tehát csakugyan létezik, és miután az azt előidéző ok, mely a kereszténység és zsidóság egészen elütő jellegében fekszik, az eddigi úton haladva, ez után is fen fog maradni: a zsidó kérdés ezentúl sem fog megszűnni... A zaj le fog ugyan egyszer másszor csillapodni, de az említett ok fenálltával a kérdés nemcsak hogy megszűnni nem fog, hanem az ellentétek élesbülésével, minek nagy valószínűségét a következő alkalommal ki fogom mutatni, az csak súlyosabbá válhatik. Zsidó kérdés tehát nemcsak hogy van, hanem mindinkább és komolyabb lesz is, míg csak az meg nem oldatik. Ezen körülményt tekintetbe véve, és azt,, hogy a túlzók sokszor erőszakhoz nyúlva, nemcsak hogy a dolgot soha meg nem oldják, hanem azt még inkább elmérgesítik, szükségesnek tartom, hogy a higgadtabbak és elfogulatlanabbak azzal általában és kimerítően foglalkozzanak. Mert csak igy lehet remélni, hogy a nézetek e tekintetben is tisztulván, végre is magunk előtt látjuk azon utat, melyen haladva már előre is a legtöbb kilátás kecsegtet. Míg másrészt a hivatlanok és túlzók oly eszközöket választanak, melyek nemcsak hogy részint embertelenségüknél, részint alkotmányellenes voltuknál fogva elvetendők, hanem amelyek bajainkat még súlyosbítanák is. A hazai sajtó legnagyobb része e tekintetben is megteszi ugyan némileg kötelességét, csillapítja a kedélyeket és egymás iránti türelemre vita nélkül azonban, hogy a baj teljes megszüntetésének gyógyszerével is érdeme szerint foglalkoznék . . Pedig szerintem a sajtónak ez lenne a legfőbb hivatása, mert a bajt nem elég elodázni, azt meg is kell szüntetni! Itt egész munkára van szükség! Megvallom: nem szívesen fogtam magam T ÍRO&. \ _ T á r c a -t e v é 1. (Humorizált csevegés.) (Folyt.) S átalában módos nép lakja e községet. Jó karban levő tornácos házak, — tőrös udvar — s nagy, holdakra menő kerttel, telvék széna- s szalma-kazalokkal, gyümölcsfákkal s ménessel bennük. A falu lakossága 1500 lélekszámból áll. Evangélikus, református, katholikus s héber vallásnak. Ad vocem : „héber.“ — „Csibeúsz ! báúsz ! váúsz !“ a falun végig a „tikász“-ok — összeszedvén-vevén az eladó baromfiakat, — s „tálat! tálát!“ szintén sajátságos vonító hangon kiabálják — hát ki más, mint a mi kedves zsidó polgártársaink s az a másik élelmes nációbeli német „sógor“ a vidékről. A társaskört illetőleg, az inteligencia (értelmiség) is képviselve lévén, itt van a tudományosan művelt s barátságos lelkű, az. evangélikus lelkész ur derék kántortanitójával s továbbá a helység nevelt s szakértő ifjú jegyzője (álász: „fala kalamárisa“) s az iskolázott izraelita tanító s két, szintén iskolázott, művelt és nemes érzelmű földbirtokos ur, s egyiknek két jóravaló fija s az élénk, fiatal segédjegyző, — szóval mindnyájan a kor színvonalán álló férfiak. Van itt 4—5 földmives, kiknek egyenként 100 és 150 s 200 és 250 s 300 hold földbirtokuk van. E módosok mind „lóvéim“ s átalában nemes fajú, magas lovaik, barmaik, birkanyájuk s sertvéseik vannak. Igazán kedves kis falu! . . . kel szeretem! . . . „Hazám hazáriban aranyos falucskák, Hogy szeretlek, már a madarak is tudják, Tudják a madarak, ti madaraitok. (Ezek által majd tán szivetekbe nyitok? . .) — Fecskéktől s gólyáktul ahhányszor szentem ! Nem t’om, átadták-e : elküldeni a szivem’ . . Házatoknál fészket rakván a kis fecske, Kértem, rakja bele szivem’ az ereszbe, — Vagy a jámbor gólya: a falu címere, Fészke közé, fehér kémény tetejére . . . — Szám, vagy hát egy falu határán van régen, — Fecske ott elejté , s most virág a réten . . Ráismerni könnyű: a „hivek” virága! S voltakép a templom az ő virág-ágya . . . — Mi tagadás ! én az „Ur szolgája“ vagyok . . — Falu meg pap: édes jó testvérek azok ! — Kis falucska tudod, az én vágyam mi hát? Éltem hátralevő részét ott élni át, Ott, hol a dal terem . . . s hol annyi a költő ! („Poétává“ rengvén a „kicsit“ a bölcső . . ) Hol az ima kél . . . s hol „tiszteletes“ a pap ! Hol a nagy természet: dal- és imádság-lap!“ (Se. N.) Szép tiszta templomocskánk van, hová az udvaromról mehetek be. Olyan közel van hozzám lám a jó Isten is, e szerető atya, az én „uram,a ki e csinos kis házában lakik, kit imádó gyermkei naponként meglátogatnak . . . Én meg „kiszolgálom“ az egészet — lelki eledellel, melyhez a szükséges anyagot a szent könyvből s úszta szivemből veszem . . . Földi meny országom s költészetem világa e — falu ! „Falu . . kedves falu ! költészet világa ! Te, síron inneni élet menyországa ! Kérdezd a hü fecskét s kérdd a jámbor gólyát, Ki s mi vagyok, ők majd bővebben elmondják . . S engem szerénység tilt magam ajánlani . . He annyit oh ! tán csak szabad lesz mondani : Megöl a bánat, ha nem teljesül vágyam : Oh! hogy én az „Urat“ faluban „szolgáljam!“ (Sz. ) . Istennek hála ! beteljesedett! . . .