Mohács és Vidéke, 1885 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1885-10-18 / 42. szám
IV. évfolyam. 42. szám. Mohács, 1885. október 18 án. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi, hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség : Hová a lap szellemi részét illető közlemények hűiden.lök . német-utca 82/ Kéziratok vissza nem küldetnek. / 74 Kiadó hivatal : Hová a lapmegrendelések és hirdetések küldendők: Jilanc János könyvnyomdájában. Előfizetés: évre 4, félévre 2, negyedévre 1 frt. Egyes szám 1.0 scr. lCgyes példányok l’mmlt János Icf.jnyvnyomdájában kaphatók. Hirdetések éra ICgy 3 11mmsíros petit hot egyszflű megjelenéséért 5 kr., háromszori 4, tizszeriért: 3 hu. fizetendő. lélyegdij külön *30 kr. A nyilttér egy petit sora 10 kr. Szent a törvény. A liptódi vakmerő tett véres áldozata gondolkodóba ejthet mindenkit, a kinek csak halvány sejtelme is van emberszeretetről és törvénytiszteletről. Nem egyszerű szenzációs újdonság az, melyet a gyengébb idegzetnek tán ludbőrös borzalommal olvasnak végig s aztán napirendre tér fölötte mindenki ; a gondolkozó észreveszi az emélet kioltásával végződő eseményben azt a szomorú jelleget, mely a mostani időkre vet vastag árnyat, mely társadalmunkra süt szégyenletes bélyeget. Szent a törvény. Ezt írtuk cikkünk homlokára gondolkozásra hivő címül , és ki tagadná, hogy szentnek is kell lenni a törvénynek... fent és alant egy iránt? Szentnek kell lenni a törvénynek, nem annak, medellyet a zsarnok kénye-kedve erőszakot gyűlölt hatalmával igában görnyedő rabszolgákra, hanem annak a törvénynek — és csak ez valóban törvény — melyet a népfenség mond ki akaratának szabad polgárok dolgában. Istennek legyen hála, nálunk ,oly törvényt hoznak, melyet utóbb említettünk. A nép hozza a törvényt önmaga számára ! És mégis . . . szomorú, de való ... a törvénytisztelet a népnek manap bizony nem képezi az erős oldalát. Vagyon- és életbiztonság megtámadása napjaink legsűrűbb és legmegszokottabb újdonsága. Szomorú tagadása ez az ember igazi tökéletesedésének. A gőzzel járó és villanynyal ió kor a műveltség ruhája alatt még mindig durva lelket és kérges szivet hord. A társadalom lelkét, szivét még nem hatotta át az igazi műveltség folyama : a társadalom eddig csak esze kiművelésére törekedett, a szivével nem törődött, az még parlagon hever kérges, vastag burkában. Társadalmunk nem tud még, avagy tán inkább „már“ lelkesülni az eszményekért, hideg az erkölcscsel szemben és közönyös — mondjuk ki, amint van — a vallás iránt. És mi nem habozunk kimondani, hogy innét van a sok piszok, amit társadalmi életünk felvet magából. Az anyagelvőség oka sok bajnak. A törvényhozótól az utolsó napszámosig mindenki lázasan tud a maga haszna után futni , de csak ballagva jár, avagy tán vissza is fordul, ha oly nemes célról van szó, melyet az önzetlenség tűzött, ki az összesség javára. Anyagi korunk nem tiszteli a jellemet, de meghunyászkodik az anyagi siker előtt ; nem kutatja, vagy ha tudja is, igyekszik elfelejteni azokat írz eszközöket, melyekkel az eredmény eléretett. A törvényt segítségül hívja, ha arról van szó, hogy őt az anyagiakban megvédje, de kigúnyolja, fittyet hány annak, ha tőle valamit követel ; de nem csak kigúnyolja, hanem vakmerően ellent is áll a törvénynek, s ha a törvény szigorú kézzel jyul az anyagi vagyonhoz, hogy valakit kötelezettségének teljesítésére erővel is kényszerítsen, akkor rá nézve nem létezik többé törvény; megfeledkezik még arról is, hogy minden embernek legfőbb joga: az élet. Vakmerő kézzel kész még az életet, is kioltani, hogy megmentse magának gonoszul .... az anyagot! És a törvény ilyetén megsértései nem ritkák; az ellenállások a törvény végrehajtásával szemben vidékünkön gyors egymásutánban ismétlődtek, sőt a néhány nap előtti vérengző, bestiális tett által a törvény kigúnyolása legfrappánsabb módon és a legdurvábban nyilvánult. Ily nyomorult tettek láttára és hallatára aggodalom, sőt gyötrődés támadja meg úgy a filantrópnak, mint a szigorú törvényt és igazságot követelő embernek a lelkét. Idáig jutottunk-e hát a fölvilágosodottnak mondott tizenkilencedik század utolsó harmadában ? Az ember megöli embertársát, ha törvényadta jogával él ; vagy talán azért él a zaklatott, mert durva lelke nem ismer erkölcsöt, igazságot, törvényt — és törvénynek csak azt tartja, amit féktelen szenvedélye és az erejeiben szilajon forgó heves vére diktál annak ? ! Avagy talán a törvény rossz, és hiányának rendes módon való orvoslását nem tudja bevárni a türelmetlen butaság? Kihalt hát a jogkeresőből ép úgy, mint a kötelezettből az emberszeretet legszebb erénye?! Egyik képes megfosztani embertársát minden vagyonától, a másik kész mindenre, még ölni is, mert előtte legkedvesebb, legdrágább érték . . . a vagyon! Ez a materializmus föltétlen uralmát. "■jelenti. Korunk -csak -az aranyt fudja imádni. Nem kell-e aggódnunk az ily jelenségek tapasztalatára? Nem kell-e a társadalomnak a szertelen anyagiság ily brutális nyilvánulása után gondoskodni azokról a gyógyszerekről, melyek a józan és hasznos anyagi érdekek e fertelmes kinövéseit kiirthatja ? A társadalom vétkezik önmaga ellen, ha elfordítja tekintetét az idealizmustól, ha az idealista lelkesedését, melylyel a szép, jó és igaz eszményeit dicsőit! — kigunyolja, kineveti vagy csak fel sem veszi. Az élet keserű medicinájában ez az édesítő, nemesítő csepp. Vétkezik társadalmunk, ha nem képezi az észóráira szorítkozik, és most, hat órakor az egész városrészben egyetlen kerék sem mozdul meg. A színház még csak hét órakor kezdődik és a sétakocsizások a bekövetkezett alkonyatkor már véget érnek. Az itt lassanként élénkebb váró...eszekbe vezet engem. Jobbra és balra raktárak és boltok tűnnek fel. A gyalogosok száma szaporodik, a főúton a bér- és teherkocsik keresztezik egymást. Tíz perc múlva a nagyvárosi forgalomnak közepette vagyok. A fényesen kivilágított kirakatokban Európa összes kincsei tárulnak elém. A szekerek igazi kháosza az utcák egész szélességét és hosszát foglalja el. A gyalogosok csoportjai tarka hemzsegéssel tolongnak egymásután. Az egész légkör zsong-bong százféle különböző zajtól, melynek összessége oly jótékonyan hat a nagyvárosi ember idegeire, mint a falusi levegő a falusi lelkész lelkületére. Minden oldalról új, megindító benyomások szállják meg lelkemet. Közel hat hét múlt el, mióta utoljára tettem egy esti sétát e járdákon és akkor is csak külső ok, különös cél vezérelt engem ide, mi tudvalevőleg a csatangolás tulajdonképeni szellemével teljesen ellenkezik. Nem, meg nem foghatom, miként állhattam ki hat hétig ott kolostorszerű magányomban, míg itt a képek és benyomások oly óceánja hullámzik és torlódik, amilyent pompásabban és tarkábban kívánni sem lehet. Kalapomat még inkább félrecsapom és ráncba szedem homlokomat, mint egy hetyke dandy, ki egy világot készül meghódítani. Most találkozik velem egy anya két leányával. Jóltermett szőkék Veronese Pál stíljében. Valóban, az egyiknek gyönyörű arca van , kissé TÁHOR. Egy férj esti vándorlása. Éppen hatot ütött az óra. . . . Már több, mint egy órája ülök itt e vaskos kötetnél, anélkül, hogy az első lapnál tovább jutottam volna. Valóban közrendellenes balgaság tőlem, kényem, kedvem ellenére, komoly tanulmányra adni fejemet, csupán azért, mivel feltettem, hogy bizonyos anyagot, bizonyos idő alatt elvégzek. Ezek az örökös elméletek ! Ezek a szüntelen bölcseleti tételek ! Az ember csupa esztétikai szakképzésből utoljára is elveszti elfogulatlan tekintetét és természetes ízlését. Akinek nincsen alkalma a szépséget az élő példányokban csodálhatni, annak nem használ semmiféle szemlélődés és viszgálódás . Ítélete örökké az ő járatlanságát fogja elárulni. Vájjon általában összeegyeztethető-e egy valódi esztétikai természet és költői lelkidet a házasság igájával ? Én tizenegy hónapja nős vagyok. Ilkám csupa szeretetreméltóság ... és mégis úgy érzem, mintha egyediségemből valalamit elvesztettem volna. Oly házias, oly filiszterszerűen szolid vagyok, hogy a múzsák engem bizonyára félig már az elveszett fiukhoz számítanak. Ha előbbi pajkos zabolátlanságomra, világnézetem elevenségére, a kalandokban való kedvtelésemre gondolok ... és most. ... Istenemre, azt hiszem, elmúlik némelykor három, négy hét, a nélkül, hogy egyetlen valamire való mulatságban részt vennék. — És most nem néhány nap óta még magamra is hagy. Születésem évfordulója közeledik és mivel va-- .. .- . .. ----------------:-----------------------------lami meglepetésről van szó, szobájában marad —elzárkózva. A jó lélek, ő jót akar és én tulajdonképen hálátlan vagyok, midőn ily embergyűlölő hangulatban vagyok, de a tényen nem lehet változtatni és a ragaszkodás összes érzelmei sem képesek engem attól visszatartani, hogy a nyárspolgári állapot ezen egyhangúságát ittott kissé színtelennek ne találjam. De miért is vagyok oly jószmvű, hogy ezen kényszermagányt eltűröm ? Az idő pompás, három fok hideg van. Ki tudja, oda künn nem történik-e velem olyasmi, mi engem hétköznapi érzelmeim köréből kiragad. Apollo a tanúm, hogy tisztán csak művészeti tekintetekből, csupán csak azért, hogy ezen egyszerű létet kissé hatásosabban színezzem, csak az esztétikai fölgerjedés kedvéért. . . . De én éppen úgy teszek, mintha önmamagam előtt kellene magamat mentegetnem ! Nevetséges ! Ismerem kötelmeimet, de egyúttal jogaimat is. Lassan fölemelkedem, félre teszem a vaskos kötetet és magamra veszem felöltőmet. Kalapomat kissé félre vágom, miáltal hetyke, öntudatos kinézést nyerek, mi közvetve a kedélyállapotra is hatással van, így és most a botomat ! Rágyújtok szivarra és ruganyos léptekkel kiérek a szabadba. Pompás est! Csendesen bodorodik a füst a házormok felett, mint ezüstös felhőcskék, melyek a hold csókja alatt azúrba olvadnak. Az utca déli oldalán levő házak homlokzatai majdnem nappali világításban tűnnek fel. Csendes minden — itt a külvárosban, csendes, mint egy keresztény házasember léte. Csak ritkán találkozom egy gondosan fésült szolgálóval vagy inassal. Sőt itt a kintók zörgése is csak a nap bizonyos