Mohács és Vidéke, 1885 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1885-10-18 / 42. szám

IV. évfolyam. 42. szám. Mohács, 1885. október 18 án. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi, hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség : Hová a lap szellemi részét illető közlemények hűiden.lök . német-utca 82/ Kéziratok vissza nem küldetnek. / 74 Kiadó hivatal : Hová a lapmegrendelések és hirdetések küldendők: Jilan­c­­ János könyvnyomdájában. Előfizetés: évre 4, félévre 2, negyedévre 1 frt. Egyes szám 1.0 scr. lCgyes példányok l’m­mlt János Icf.jnyvnyomdájában kaphatók. Hirdetések éra ICg­y 3 11mmsír­os petit hot egyszfl­ű­ megjelenéséért 5 kr., három­szori 4, tizszeriért: 3 hu. fizetendő. l­élyegdij külön *30 kr. A nyilttér egy petit sora 10 kr. Szent a törvény. A liptódi vakmerő tett véres áldozata gondolkodóba ejthet mindenkit, a kinek csak halvány sejtelme is van emberszere­­tetről és törvénytiszteletről. Nem egyszerű szenzációs újdonság az, melyet a gyengébb idegzetnek tán ludbőrös borzalommal ol­vasnak végig s aztán napirendre tér fölötte mindenki ; a gondolkozó észreveszi az em­­élet kioltásával végződő eseményben azt a szomorú jelleget, mely a mostani időkre vet vastag árnyat, mely társadalmunkra süt szégyenletes bélyeget. Szent a törvény. Ezt írtuk cikkünk homlokára gondolkozásra hivő címül , és ki tagadná, hogy szentnek is kell lenni a törvénynek... fent és alant egy iránt? Szentnek kell l­enni a törvénynek, nem annak, medel­lyet a zsarnok kénye-kedve erőszakot gyű­lölt hatalmával igában görnyedő rabszol­gákra, hanem annak a törvénynek — és csak ez valóban törvény — melyet a nép­­fenség mond ki akaratának szabad polgá­rok dolgában. Istennek legyen hála, nálunk ,­oly törvényt hoznak, melyet utóbb emlí­tettünk. A nép hozza a törvényt önmaga számára ! És mégis . . . szomorú, de való ... a törvénytisztelet a népnek manap bizony nem képezi az erős oldalát. Va­gyon- és életbiztonság megtámadása nap­jaink legsűrűbb és legmegszokottabb új­donsága. Szomorú tagadása ez az ember igazi tökéletesedésének. A gőzzel járó és villanynyal i­ó kor a műveltség ruhája alatt még mindig durva lelket és kérges szivet hord. A társadalom lelkét, szivét még­ nem hatotta át az igazi műveltség folyama : a társadalom eddig csak esze kiművelésére törekedett, a szivével nem törődött, az még parlagon hever kérges, vastag burká­ban. Társadalmunk nem­ tud még, avagy tán inkább „már“ lelkesülni az eszmé­nyekért, hideg az erkölcscsel szemben és közönyös — mondjuk ki, a­mint van — a vallás iránt. És mi nem habozunk ki­mondani, hogy innét van a sok piszok, a­mit társadalmi életünk felvet magából. Az anyagelv­őség oka sok bajnak. A törvényho­zótól az utolsó napszámosig mindenki lázasan tud a maga haszna után futni , de csak bal­lagva jár, avagy tán vissza is fordul, ha oly nemes célról van szó, melyet az ön­zetlenség tűzött, ki az összesség javára. Anyagi korunk nem tiszteli a jellemet, de meghunyászkodik az anyagi siker előtt ; nem kutatja, vagy ha­ tudja is, igyek­szik elfelejteni azokat írz eszközöket, me­lyekkel az eredmény eléretett. A törvényt segítségül hívja, ha arról van szó, hogy őt az anyagiakban megvédje, de kigúnyolja, fittyet hány annak, ha tőle valamit köve­tel ; de nem csak kigúnyolja, hanem vak­merően ellent is áll a törvénynek, s ha a törvény szigorú kézzel j­yul az anyagi va­gyonhoz, hogy valakit kötelezettségének teljesítésére erővel is kényszerítsen,­­ akkor rá nézve nem létezik többé törvény; megfeledkezik még arról is, hogy minden embernek legfőbb joga: az élet. Vakmerő kézzel kész még az életet, is kioltani, hogy megmentse magának gonoszul .... az anyagot! És a törvény ilyetén megsértései nem ritkák; az ellenállások a törvény végre­hajtásával szemben vidékünkön gyors egy­másutánban ismétlődtek, sőt a néhány nap előtti vérengző, bestiális tett által a tör­vény kigúnyolása legfrappánsabb módon és a legdurvábban nyilvánult. Ily nyomo­rult tettek láttára és hallatára aggodalom, sőt gyötrődés támadja meg úgy a filan­trópnak, mint a szigorú törvényt és igaz­ságot követelő embernek a lelkét. Idáig jutottunk-e hát a fölvilágosodottnak mon­dott tizenkilencedik század utolsó harma­dában ? Az ember megöli embertársát, ha törvényadta jogával él ; vagy talán azért él a zaklatott, mert durva lelke nem is­mer erkölcsöt, igazságot, törvényt — és törvénynek csak azt tartja, a­mit féktelen szenvedélye és az erejeiben szilajon forgó heves vére diktál annak ? ! Avagy talán a törvény rossz, és hiányának rendes módon való orvoslását nem tudja bevárni a türel­metlen butaság? Kihalt hát a jogkeresőből ép úgy, mint a kötelezettből az embersze­retet legszebb erénye?! Egyik képes meg­fosztani embertársát minden vagyonától, a másik kész mindenre, még ölni is, mert előtte legkedvesebb, legdrágább érték . . . a vagyon! Ez a materializmus föltétlen uralmát. "■jelenti. Korunk -csak -az aranyt­ f­­udja imádni. Nem kell-e aggódnunk az ily je­lenségek tapasztalatára? Nem kell-e a tár­sadalomnak a szertelen anyagiság ily bru­tális nyilvánulása után gondoskodni azok­ról a gyógyszerekről, melyek a józan és hasznos anyagi érdekek e fertelmes kinö­véseit kiirthatja ? A társadalom vétkezik önmaga ellen, ha elfordítja tekintetét az idealizmustól, ha az idealista lelkesedését, melylyel a szép, jó és igaz eszményeit di­csőit! — kigunyolja, kineveti vagy csak fel sem veszi. Az élet keserű medicinájá­ban ez az édesítő, nemesítő csepp. Vétke­zik társadalmunk, ha nem képezi az ész­óráira szorítkozik, és most, hat órakor az egész város­részben egyetlen kerék sem mozdul meg. A színház még csak hét órakor kezdődik és a sétakocsizások a bekövetkezett alkonyatkor már véget érnek. Az itt lassanként élénkebb váró...eszekbe vezet engem. Jobbra és balra raktárak és bol­tok tűnnek fel. A gyalogosok száma szaporodik, a főúton a bér- és teherkocsik keresztezik egy­mást. Tíz perc múlva a nagyvárosi forgalomnak közepette vagyok. A fényesen kivilágított kira­katokban Európa összes kincsei tárulnak elém. A szekerek igazi kháosza az utcák egész szélességét és hosszát foglalja el. A gyalogosok csoportjai tarka hemzsegéssel tolongnak egy­másután. Az egész légkör zsong-bong százféle különböző zajtól, melynek összessége oly jóté­konyan hat a nagyvárosi ember idegeire, mint a falusi levegő a falusi lelkész lelkületére. Minden oldalról új, megindító benyomások szállják meg lelkemet. Közel hat hét múlt el, mióta utoljára tettem egy esti sétát e jár­dákon és akkor is csak külső ok, különös cél vezérelt engem ide, mi tudvalevőleg a csatan­­golás tulajdonképeni szellemével teljesen ellenke­zik. Nem, meg nem foghatom, miként állhattam ki hat hétig ott kolostorszerű­ magányomban, míg itt a képek és benyomások oly óceánja hullámzik és torlódik, a­milyent pompásabban és tarkábban kívánni sem lehet. Kalapomat még inkább félrecsapom és ráncba szedem homlokomat, mint egy hetyke dandy, ki egy világot készül meghódítani. Most találkozik velem egy anya két leányá­val. Jóltermett szőkék Veronese Pál stíljében. Valóban, az egyiknek gyönyörű arca van , kissé TÁHOR. Egy férj esti vándorlása. Éppen hatot ütött az óra. . . . Már több, mint egy órája ülök itt e vaskos kötetnél, a­nélkül, hogy az első lapnál tovább jutottam volna. Valóban közrendellenes balgaság tőlem, kényem, kedvem ellenére, komoly tanulmányra adni fejemet, csupán azért, mivel feltettem, hogy bizonyos anyagot, bizonyos idő alatt elvégzek. Ezek az örökös elméletek ! Ezek a szüntelen bölcseleti tételek ! Az ember csupa esztétikai szakképzésből utoljára is elveszti elfogulatlan tekintetét és természetes ízlését. A­kinek nin­csen alkalma a szépséget az élő példányokban csodálhatni, annak nem használ semmiféle szemlélődés és viszgálódás . Ítélete örökké az ő járatlanságát fogja elárulni. Vájjon általában összeegyeztethető-e egy valódi esztétikai te­rmészet és költői lelkidet a házasság igájával ? Én tizenegy hónapja nős va­gyok. Ilkám csupa szeretetreméltóság ... és mégis úgy érzem, mintha egyediségemből vala­­lamit elvesztettem volna. Oly házias, oly filisz­­terszerűen szolid vagyok, hogy a múzsák engem bizonyára félig már az elveszett fiukhoz számí­tanak. Ha előbbi pajkos zabolátlanságomra, vi­lágnézetem elevenségére, a kalandokban való kedvtelésemre gondolok ... és most. ... Is­tenemre, azt hiszem, elmúlik némelykor három, négy hét, a nélkül, hogy egyetlen valamire való mulatságban részt vennék. — És most nem néhány nap óta még magamra is hagy. Születésem évfordulója közeledik és mivel va-- .. .- . .. ----------------:-----------------------------­lami meglepetésről van szó, szobájában marad —­elzárkózva. A jó lélek, ő jót akar és én tu­lajdonképen hálátlan vagyok, midőn ily ember­­gyűlölő hangulatban vagyok, de a tényen nem lehet változtatni és a ragaszkodás összes érzel­mei sem képesek engem attól visszatartani, hogy a nyárspolgári állapot ezen egyhangúságát itt­­ott kissé színtelennek ne találjam. De miért is vagyok oly jószmvű­, hogy ezen kényszer­magányt eltűröm ? Az idő pompás, három fok hideg van. Ki tudja, oda künn nem történik-e velem olyasmi, mi engem hétköznapi érzelmeim köréből kiragad. Apollo a tanúm, hogy tisztán csak művészeti tekintetekből, csu­pán csak azér­t­, hogy ezen egyszerű létet kissé hatásosabban színezzem, csak az esztétikai föl­­gerjedés kedvéért. . . . De én éppen úgy teszek, mintha önmamagam előtt kellene magamat men­tegetnem ! Nevetséges ! Ismerem kötelmeimet, de egyúttal jogaimat is. Lassan fölemelkedem, félre teszem a vaskos kötetet és magamra veszem felöltőmet. Kalapo­mat kissé félre vágom, miáltal hetyke, öntuda­tos kinézést nyerek, mi közvetve a kedély­állapotra is hatással van, így és most a boto­mat ! Rágyújtok szivarra és ruganyos léptekkel kiérek a szabadba. Pompás est! Csendesen bodorodik a füst a házormok felett, mint ezüstös felhőcskék, melyek a hold csókja alatt azúrba olvadnak. Az utca déli oldalán levő házak homlokzatai majdnem nap­pali világításban tűnnek fel. Csendes minden — itt a külvárosban, csendes, mint egy keresztény házas­ember léte. Csak ritkán találkozom egy gondosan fésült szolgálóval vagy inassal. Sőt itt a kintók zörgése is csak a nap bizonyos

Next