Mohács és Vidéke, 1885 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1885-11-08 / 45. szám

Mohács, 1885. november 8-án. IV. évfolyam. 45. szám. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társad­almi életl­­­ap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség : Hová­ a lap szellemi részét, illető közlemények külfltru­suk : német-utca 82/ .Kéziratok vissza nem küldetnek. / 74 Kiadó hivatal : Hová a lapmegrendelések és hirdetések küldendők: Blandl János könyvnyomdájában. Előfizetés: Egész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 fit. Egyes szám 10 kV. lÜgyes példányok Blandl János könyv?*)omdájában kaphatók. Hirdetések ára : I0gy 3 tiMHithoN petit sor egyszeri megjelenéséért 5 kr., három­szori 4, tizszeriért 30 kr. fizetendő. Bélyegdij külön 30 kr. A nyiltsér egy petit sora 10 kr. Egy biró észrevételei igazságügyi cikkeinkre. Miava 1885. november 4. Tekintetes Szerkesztő u­r! Ép e pillanatban vettem kezemhez be­cses lapját, a mely szülőföldem igazságszol­gáltatásának szomorú állapota felett kesereg. Hát biz az nem is valami kellemes állapot a jogkereső felekre, ha ügyeik elintézésére bizonytalanságban kell élniük, akkor, a­mi­dőn a gyors igazságszolgáltatásra a legna­gyobb szükség. A mohácsi ügyvédi kar bizonyára a jogkereső felek védőjéül lépett fel, a midőn az abnormis állapot javítását vette célba és okadatolt memorandumot nyújtott be az illetékes fórumh­oz. De ki teh­ét arról, hogy a pécsi törvény­szék területéhez tartozó járásbíróságok,­­— ép úgy mint az ország többi kir. járásbí­róságai — ez időtájt nem nélkülözhetik az erőket és ez okból a kir. törvényszék nincs azon helyzetben, hogy egy albirót, saját státusából r­­endeljen. Azonban uraim, — lehet ám a bajon másként is segíteni. Az igaz, hogy egy ön­álló független biró kirendelése a legjobb segítség, — de ha ez a viszonyokra való tekintettel nem vihető keresztül, akkor se­gíteni kell a bajon úgy , mint lehet. Saját törvényszékem területén évek előtt szintén előfordult ily abnormis helyzet, és a n­yitrai kir. törvényszék szintén nem volt abban a helyzetben, hogy egy albírót ren­delhessen ki helyettesítésre. Akit tett tehát ? Kirendelt kebeléből egy már hosszabb gyakorlattal és képességgel bíró tszéki jegyzőt, a kisiek hiányát, a tszéki személyzet különben is nagyobb szá­mánál és a munka­felosztás elvénél fogva, nem igen érezte annyira, hogy ezzel az igazságszolgáltatás kereke megakadt volna, bár számot­tevő erőt volt kénytelen nél­külözni. Szerény, véleményem­ 1-1­­át az, hogy a mohácsi járásbíróságnál is lehetne ily mó­don némileg segíteni a helyzeten. Kérel­mezze az ügyvédi kar égi­­­széki jegyző kiküldetését s azután alkalmazzanak helyes és a nyomasztó helyzetnek megfelelő beosz­tást, é­s annyira mennyire segítve lesz a bajon. A kirendelendő tszéki jegyzőnek osz­­szák b­e a vizsgálatokat és a tkvi ügyek megfelelő részét, s azután a járásbiró úr és részben az aljárásbiró úgy, a polgári mint fenyítő perek elintézését sem­ főleg meggyőzi, s a többi esetekre, nevezetesen a tkvi ügyekre fenmarad még mint­ig egy aljegyző és joggyakornok munkássága, tsem illúziók ezek, hag­­stt gyakorlatiul,­ beszélek. Igaz, hogy a folytonos tárgyalás kime­rítik a bírót, de ez egyszer egy kis önfel­áldozás, még nem túlterhelés. Saját járásbíróságomnál már eddig 3300 fenyitő szám van 480 fenyitő ügy és 60 darab vizsgálattal s mindennek dacára di­csekvés nélkül mondhatom: az egyik nap bejött darabok általam már másnap elintéz­­tetnek és hetenkint 3 napi tárgyalással már eddig 150 fenyitó ügyet ítélettel és 270 ügyet beszüntetéssel befejeztem, melyhez hozzá­számítva az elutasított és más ható­ságokhoz áttett ügyeket, az ügyek tekinte­tében ép úgy mint a vizsgálatoknál hátra­lék nincs. Ha tehát az eljárásbíró úr, akinek ké­pességét személyesen ismerem, hetenkint 3 nap­ fenyitő ügyet, 2 nap pedig polgári pereket tárgyal, a fenmaradó napokon és néha a szabad délutánokon a folyó ügyeket és beadványokat intézi el s az íté­leteket fogalmazza s ehhez még a járásbiró ur polgári pereket tárgyal és a tkvi ügye­ket vezeti, — a szomorú állapotokon le­hetőleg segitve lesz. Ez az én nézetem. — Polgár József, kir. aljárásbiró. TÁBQA. A becsület bolondja. (Rajz.) Még kis deák koromban, midőn egy szép éjen, az én kenyöres pajtásom és egyetlen ba­rátom, Baka Tóni mint egy falánk farkas fel­­lakmározta, a mi kenyér és szalonna volt a sá­jámban, — keserű páthoszszal kiáltják fel: „ha még Tóni is képes volt erre, akkor nincs becsü­letes ember a­ világon. Merész mondat­: Hisz ugyan bizony ki nem tartja magát „becsületes embernek?“ . . . Hát sem vinne törvényre a csirkefogó, ha gazember­nek titulázod ? . . . Bizony visz az, egészt a királyig. Bocsássák meg kérem, nézzék el e meggon­­dolatlan kifakadását a kenyerétől és szalonnájá­tól megrabolt kis deáknak. Íme most elégtételt szolgáltatok önöknek, mint közönségesen s bo­toló tisztelettel beismerem hogy : „van becsüle­tes ember a világon“, sőt tovább megyek s ki­jelentem — hiszik önök vagy nem — hogy olyan is van, ki a becsületességnek non plusz ultrája, igazi „becsület bolondja“. Önök persze kétkedő mosolygással rázzák fej őket. Ne tessék azt hinni, hogy majd én erre ilyenformán fogok argumen­tálni­: „ha van becsület szegénye“ miért ne volna „becsület bolondja“ is, vagyis olyan, a­ki gaz­­dag — a becsületben­­ . . . „Példa világosit.“ Tehát van szerencsém önöknek bemutatni kakasfalvi Kakas Áron urat. Önöket persze — ne vegyék rossz néven, de ismét fel kell világosítani, mert egyre százat, ha az a fránya predikátum (hogy a kakas csípje in. . '■"■SBBl L”A”1 J­'-Ji.1.1111 AJJL'lEg!?—­meg !) félre nem vezeti. Azt hiszik, ugy­e kérem, hogy holmi hecke-ficki parlagi gavallérhoz lesz szerencséjük, a­kinek minden isten­adta nap van valami becsületbeli elintézni valója, kinek egész élete a duellumok szakadatlan láncolata? Nem, instálom. Kakasfalvi Kakas Áron úr nem e mindennapi emberek közül való. Jámbor, leányképü , theologus diák. Nem vét még a madárnak se ; mortifikálhatja a legutolsó gyer­ek is, azzal sem érezteti hatalmát. Pedig — tetszik tudni — theologus diáknak lenni, nem épen utolsó dolog. Nagyobb ár az a püspöknél magánál, kivált ha úgy üres óráiban egy ingre vetkőzve, szájában hosszú szárú pipával végig sétál a kollégium udvarán. Olyan szent félelem­mel néznek fel reá azok a kis nebulók ilyenkor. Tudja Isten némely embernek arcáról mintegy ránk kiált az egész embert jellemző tulajdonsága. Az egyikéről a tenyerünket visz­ketésbe hozó szemtelenség, a másikéról a szána­lomra méltó gyávaság, amazéról gazság, emezéröl túlságos becsületesség. S ki tudna elősorolni még az a­zok ismertető jegyet, melyeknek mindenike „ság“ vagy „jég“-ben leli végét ? Én nem állí­tom — isten mentsen ! — hogy a becsületesség­gel kivétel nélkül karöltve jár a — butaság. Pedig tessék elhinni, vannak elég vakmerő em­berek, kik köröm szakadtáig képesek állítani s állításaikat véget nem érő élő és holt példák­kal támogatni, hogy: csak „buta“ ember lehet „becsületes“. Ezeknek az embereknek nincs iga­zuk, elfogultak. Hanem ha már én azt mondom és pedig szemébe mondom az egész világ előtt Kakasfalvi Kakas Gábor úrnak, hogy : hallja Ön Kakas­ úr! Ön szánalomra méltó becsületes em­ber, valóságos bolond, s ön még a tetejébe „buta“ rá (jaj de gyöngédtelen vagyok), én nem- csak Kakas úrtól, de mindenkitől, a­ki csak ta­nítja az én őszinteségemnek, elvárom, hogy ne­kem­­ igazat adjon. Mindenek előtt pedig Kakas úrtól várom el. De én tudom, hogy semmi szük­ség az „elválásra“. Kakas úr nekem igazat ad, — már —­­ becsületből is. — De hát mondja csak Kakas úr, nem önt hívták egész életében „hájfejünek“ pajtásai, mint tanárai? — Ulitim­. — No látja maga derék ember, maghajtja fejét az igazság szava előtt. — Üliü­m. — Hát emlékszik arra, midőn legátus korá­ban zsebre pakolta volt a szervétát, melyet a kalács mellé adott volt a tiszteletes ur leánya. — Ühiüm. — Alit is gondolt volt akkor maga. Ah igen, hogy az egy sz­ép cifra zsebkendő, s a kisasz­­szony úgy sulyomban akarja magának átadni. . . — Ühüm. — De hogy is olyan maga ? Hisz tudja már nagy ember, oszt hát surlódhatott volna is egy kicsit. — Ühüm­. — Bizony bizony sok minden megesett ma­gán barátom. S mi a kútfeje? A maga buta hát­­feje, a maga túlságos becsületessége. — U­­ltim. — Borzasztó ! Aztán ne legyen idegessé az ember ! Beszélj a világ végéig neki, beszéded legyen merő gúny, ostorozása az ő faragatlan­­ságának, nevezd hájfejü butának s kifizet egy „ühümmel“, nem lehet megsérteni. S mi halálra boszantja az embert, nem azért, mert szemtelen, de mert becsületes, mert buta. Az országos kiállítás bezárása. Midőn félévvel ezelőtt a koronás király fényes ünnepélyességek közt megnyitotta országos kiállításunkat, a nemzet minden fiában azon kérdés támadt: várjon a léte­sített mű meg fog-e felelni a hozzá kötött várakozásnál Mert habár ezt a megnyílt­ 5 kiállítás láttára mindnyájan reméltük is, mégis jól tudtuk, hogy a mívelt külföld bírálatától, ítéletétől függ annak eldöntése: a nagy mű sikerült-e? És most, a kiállítás bezárásánál meg­elégedés- és nemzeti büszkeséggel tekint­hetünk vissza az elmúlt, félévre. Koronás fők, magas állású férfiak, tudósok és mű­vészek, a nagy- és kisipar s a mezei gaz­daság első rangú kapacitásai, a nemzetek különféle rangú és rendű férfiai, sőt egész karavánok jöttek el hozzánk a külföldről — látni a mi kiállításunkat; szakértők és laikusok egyaránt dicsérettel, sőt csodálat­

Next