Mohács és Vidéke, 1885 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1885-11-08 / 45. szám
Mohács, 1885. november 8-án. IV. évfolyam. 45. szám. MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi életlap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség : Hová a lap szellemi részét, illető közlemények külfltrusuk : német-utca 82/ .Kéziratok vissza nem küldetnek. / 74 Kiadó hivatal : Hová a lapmegrendelések és hirdetések küldendők: Blandl János könyvnyomdájában. Előfizetés: Egész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 fit. Egyes szám 10 kV. lÜgyes példányok Blandl János könyv?*)omdájában kaphatók. Hirdetések ára : I0gy 3 tiMHithoN petit sor egyszeri megjelenéséért 5 kr., háromszori 4, tizszeriért 30 kr. fizetendő. Bélyegdij külön 30 kr. A nyiltsér egy petit sora 10 kr. Egy biró észrevételei igazságügyi cikkeinkre. Miava 1885. november 4. Tekintetes Szerkesztő ur! Ép e pillanatban vettem kezemhez becses lapját, a mely szülőföldem igazságszolgáltatásának szomorú állapota felett kesereg. Hát biz az nem is valami kellemes állapot a jogkereső felekre, ha ügyeik elintézésére bizonytalanságban kell élniük, akkor, amidőn a gyors igazságszolgáltatásra a legnagyobb szükség. A mohácsi ügyvédi kar bizonyára a jogkereső felek védőjéül lépett fel, a midőn az abnormis állapot javítását vette célba és okadatolt memorandumot nyújtott be az illetékes fórumhoz. De ki tehét arról, hogy a pécsi törvényszék területéhez tartozó járásbíróságok,— ép úgy mint az ország többi kir. járásbíróságai — ez időtájt nem nélkülözhetik az erőket és ez okból a kir. törvényszék nincs azon helyzetben, hogy egy albirót, saját státusából rendeljen. Azonban uraim, — lehet ám a bajon másként is segíteni. Az igaz, hogy egy önálló független biró kirendelése a legjobb segítség, — de ha ez a viszonyokra való tekintettel nem vihető keresztül, akkor segíteni kell a bajon úgy , mint lehet. Saját törvényszékem területén évek előtt szintén előfordult ily abnormis helyzet, és a nyitrai kir. törvényszék szintén nem volt abban a helyzetben, hogy egy albírót rendelhessen ki helyettesítésre. Akit tett tehát ? Kirendelt kebeléből egy már hosszabb gyakorlattal és képességgel bíró tszéki jegyzőt, a kisiek hiányát, a tszéki személyzet különben is nagyobb számánál és a munkafelosztás elvénél fogva, nem igen érezte annyira, hogy ezzel az igazságszolgáltatás kereke megakadt volna, bár számottevő erőt volt kénytelen nélkülözni. Szerény, véleményem 1-1át az, hogy a mohácsi járásbíróságnál is lehetne ily módon némileg segíteni a helyzeten. Kérelmezze az ügyvédi kar égiszéki jegyző kiküldetését s azután alkalmazzanak helyes és a nyomasztó helyzetnek megfelelő beosztást, és annyira mennyire segítve lesz a bajon. A kirendelendő tszéki jegyzőnek oszszák be a vizsgálatokat és a tkvi ügyek megfelelő részét, s azután a járásbiró úr és részben az aljárásbiró úgy, a polgári mint fenyítő perek elintézését sem főleg meggyőzi, s a többi esetekre, nevezetesen a tkvi ügyekre fenmarad még mintig egy aljegyző és joggyakornok munkássága, tsem illúziók ezek, hagstt gyakorlatiul, beszélek. Igaz, hogy a folytonos tárgyalás kimerítik a bírót, de ez egyszer egy kis önfeláldozás, még nem túlterhelés. Saját járásbíróságomnál már eddig 3300 fenyitő szám van 480 fenyitő ügy és 60 darab vizsgálattal s mindennek dacára dicsekvés nélkül mondhatom: az egyik nap bejött darabok általam már másnap elintéztetnek és hetenkint 3 napi tárgyalással már eddig 150 fenyitó ügyet ítélettel és 270 ügyet beszüntetéssel befejeztem, melyhez hozzászámítva az elutasított és más hatóságokhoz áttett ügyeket, az ügyek tekintetében ép úgy mint a vizsgálatoknál hátralék nincs. Ha tehát az eljárásbíró úr, akinek képességét személyesen ismerem, hetenkint 3 nap fenyitő ügyet, 2 nap pedig polgári pereket tárgyal, a fenmaradó napokon és néha a szabad délutánokon a folyó ügyeket és beadványokat intézi el s az ítéleteket fogalmazza s ehhez még a járásbiró ur polgári pereket tárgyal és a tkvi ügyeket vezeti, — a szomorú állapotokon lehetőleg segitve lesz. Ez az én nézetem. — Polgár József, kir. aljárásbiró. TÁBQA. A becsület bolondja. (Rajz.) Még kis deák koromban, midőn egy szép éjen, az én kenyöres pajtásom és egyetlen barátom, Baka Tóni mint egy falánk farkas fellakmározta, a mi kenyér és szalonna volt a sájámban, — keserű páthoszszal kiáltják fel: „ha még Tóni is képes volt erre, akkor nincs becsületes ember a világon. Merész mondat: Hisz ugyan bizony ki nem tartja magát „becsületes embernek?“ . . . Hát sem vinne törvényre a csirkefogó, ha gazembernek titulázod ? . . . Bizony visz az, egészt a királyig. Bocsássák meg kérem, nézzék el e meggondolatlan kifakadását a kenyerétől és szalonnájától megrabolt kis deáknak. Íme most elégtételt szolgáltatok önöknek, mint közönségesen s botoló tisztelettel beismerem hogy : „van becsületes ember a világon“, sőt tovább megyek s kijelentem — hiszik önök vagy nem — hogy olyan is van, ki a becsületességnek non plusz ultrája, igazi „becsület bolondja“. Önök persze kétkedő mosolygással rázzák fej őket. Ne tessék azt hinni, hogy majd én erre ilyenformán fogok argumentálni: „ha van becsület szegénye“ miért ne volna „becsület bolondja“ is, vagyis olyan, aki gazdag — a becsületben . . . „Példa világosit.“ Tehát van szerencsém önöknek bemutatni kakasfalvi Kakas Áron urat. Önöket persze — ne vegyék rossz néven, de ismét fel kell világosítani, mert egyre százat, ha az a fránya predikátum (hogy a kakas csípje in. . '■"■SBBl L”A”1 J'-Ji.1.1111 AJJL'lEg!?—meg !) félre nem vezeti. Azt hiszik, ugye kérem, hogy holmi hecke-ficki parlagi gavallérhoz lesz szerencséjük, akinek minden istenadta nap van valami becsületbeli elintézni valója, kinek egész élete a duellumok szakadatlan láncolata? Nem, instálom. Kakasfalvi Kakas Áron úr nem e mindennapi emberek közül való. Jámbor, leányképü , theologus diák. Nem vét még a madárnak se ; mortifikálhatja a legutolsó gyerek is, azzal sem érezteti hatalmát. Pedig — tetszik tudni — theologus diáknak lenni, nem épen utolsó dolog. Nagyobb ár az a püspöknél magánál, kivált ha úgy üres óráiban egy ingre vetkőzve, szájában hosszú szárú pipával végig sétál a kollégium udvarán. Olyan szent félelemmel néznek fel reá azok a kis nebulók ilyenkor. Tudja Isten némely embernek arcáról mintegy ránk kiált az egész embert jellemző tulajdonsága. Az egyikéről a tenyerünket viszketésbe hozó szemtelenség, a másikéról a szánalomra méltó gyávaság, amazéról gazság, emezéröl túlságos becsületesség. S ki tudna elősorolni még az azok ismertető jegyet, melyeknek mindenike „ság“ vagy „jég“-ben leli végét ? Én nem állítom — isten mentsen ! — hogy a becsületességgel kivétel nélkül karöltve jár a — butaság. Pedig tessék elhinni, vannak elég vakmerő emberek, kik köröm szakadtáig képesek állítani s állításaikat véget nem érő élő és holt példákkal támogatni, hogy: csak „buta“ ember lehet „becsületes“. Ezeknek az embereknek nincs igazuk, elfogultak. Hanem ha már én azt mondom és pedig szemébe mondom az egész világ előtt Kakasfalvi Kakas Gábor úrnak, hogy : hallja Ön Kakas úr! Ön szánalomra méltó becsületes ember, valóságos bolond, s ön még a tetejébe „buta“ rá (jaj de gyöngédtelen vagyok), én nem- csak Kakas úrtól, de mindenkitől, aki csak tanítja az én őszinteségemnek, elvárom, hogy nekem igazat adjon. Mindenek előtt pedig Kakas úrtól várom el. De én tudom, hogy semmi szükség az „elválásra“. Kakas úr nekem igazat ad, — már — becsületből is. — De hát mondja csak Kakas úr, nem önt hívták egész életében „hájfejünek“ pajtásai, mint tanárai? — Ulitim. — No látja maga derék ember, maghajtja fejét az igazság szava előtt. — Üliüm. — Hát emlékszik arra, midőn legátus korában zsebre pakolta volt a szervétát, melyet a kalács mellé adott volt a tiszteletes ur leánya. — Ühiüm. — Alit is gondolt volt akkor maga. Ah igen, hogy az egy szép cifra zsebkendő, s a kisaszszony úgy sulyomban akarja magának átadni. . . — Ühüm. — De hogy is olyan maga ? Hisz tudja már nagy ember, oszt hát surlódhatott volna is egy kicsit. — Ühüm. — Bizony bizony sok minden megesett magán barátom. S mi a kútfeje? A maga buta hátfeje, a maga túlságos becsületessége. — Ultim. — Borzasztó ! Aztán ne legyen idegessé az ember ! Beszélj a világ végéig neki, beszéded legyen merő gúny, ostorozása az ő faragatlanságának, nevezd hájfejü butának s kifizet egy „ühümmel“, nem lehet megsérteni. S mi halálra boszantja az embert, nem azért, mert szemtelen, de mert becsületes, mert buta. Az országos kiállítás bezárása. Midőn félévvel ezelőtt a koronás király fényes ünnepélyességek közt megnyitotta országos kiállításunkat, a nemzet minden fiában azon kérdés támadt: várjon a létesített mű meg fog-e felelni a hozzá kötött várakozásnál Mert habár ezt a megnyílt 5 kiállítás láttára mindnyájan reméltük is, mégis jól tudtuk, hogy a mívelt külföld bírálatától, ítéletétől függ annak eldöntése: a nagy mű sikerült-e? És most, a kiállítás bezárásánál megelégedés- és nemzeti büszkeséggel tekinthetünk vissza az elmúlt, félévre. Koronás fők, magas állású férfiak, tudósok és művészek, a nagy- és kisipar s a mezei gazdaság első rangú kapacitásai, a nemzetek különféle rangú és rendű férfiai, sőt egész karavánok jöttek el hozzánk a külföldről — látni a mi kiállításunkat; szakértők és laikusok egyaránt dicsérettel, sőt csodálat