Mohács és Vidéke, 1894 (13. évfolyam, 1-53. szám)
1894-11-11 / 46. szám
flícfleÍBvid iöiiJagloseSl ieoidoni s daitaGgxfct I -o in b vsoJ 46. szám. usaiejsvm lUHUJB^iUÄtüüi layauum t Ä ,#!<%<«"* M Mohács, 1894. november ll-én. •44fel—ijio in una —— issnaeq ned»*“' « fii.!' MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség : Ho». H lap szellemi részét illető közlemények kiüitterülők Kossu'hntes Kéziratok Vissza nem küldetnek Kiadó hivatal : Hová a lat megrendelések és hirdetések küldendők: Blandl _________________János könyvnyomdájában. Előfizetés -Egész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 irt Egyes szám 10 kr. Etlyes példányok HlandtJános könyvnyomdájában hajthatók. Hirdetések Ara : Egy H hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 11 kr., három szeri 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő, Bélyegdij külön 30 kr. A nyilt tér egy petit sora 10 kr. Demokrácia helvben. Józan ember csak barátja és lelkes hirdetője lehet az emberi méltóság legragyogóbb jelének, a legdrágább vérben született magasztos eszmének : az egyenlőségnek. Mert kétségtelen, hogy az ismert világi szentháromságnak legfontosabb alkotó ereje: az egyenlőség. E nélkül szabadság és testvériség csak agyrém. Ha elismerjük azt, hogy ember és ember között eredetileg nincs különbség, ezzel egyszersmind kifejeztük azt is, hogy egyformán szabadok és testvérek vagyunk. Az is igaz, hogy az egyenlőség époly kevéssé valósítható meg egyáltalában, mint a másik két társeszméje; de törni, közeledni feléje ignis lehetséges és kötelességünk. E kötelességteljesítésnek azonban — mint sok mindennek — legnagyobb akadálya az ember gyarlósága, mely ront és tép, hogy felépítse, újra alkossa, mit már egykor lerombolt. Kétségtelennek látszik tehát, hogy korunk minden civilizált embere természetesnek tartja az emberek egyenlő voltát. És ez az állítás meg is felel a valóságnak, ha azzal a megszorítással megtoldjuk, hogy: csak elvben , mert hát az elv, a principium, ez a mostani nemzedék legcsábítóbb bálványa, mely minden téren megszámlálhatatlan követőre talál. Azonban egészen más álláspontot foglalnak el a mi modern principistáink a gyakorlatban, az életben. Itt következetesen és határozottan távoznak, futnak az elv érvényesítésétől. Nálunk a törvény már évtizedek óta személy és személy közt különbséget nem ismer és minden honpolgár a politikai jogok gyakorlásában is — bizonyos feltételektől függőleg bár — egyaránt részes. Azt kellene ebből folyólag hinnünk, hogy hazánkban, ahol a sokféle személyes különbséget és kiváltságot a törvény már régen eltörölte, az egyenlőség, a demokrácia eszméje már meggyökeresedett és szinte a nemzet vérébe ment. Pedig bizony e hitünk nem egyéb önámításnál. Nézzük csak társadalmunkat! Mennyi tulajdonság, minőség és külsőség szerint osztályozzák itt az embereket ! Pedig tulajdonképpen csak egyetlen oly tulajdonság létezik, mely a társadalmi egyenlőség megsértése nélkül megkülönböztetést kívánhat és érdemel; de e minőség nem külső, hanem belső, örökbecsű , és ez a műveltség. Igen, egyedül a műveltség, értelmiség az, mely magát jogosan a műveletlen, oktalan tömegnél többre becsülheti, már csak abból az okból is, hogy ez által a műveltségben hátramaradt embertársait az emberi hivatás legjobb betöltésére buzdítsa s a tökélesedés útjára terelje. Sajnos azonban, hogy az egyenlőség megtestesülését akadályozó szeparatizmus épen a művelt társadalmi elem körében uralkodik leginkább, ahol egyre magasabb falakat, emel ember és ember között.Mert legyünk meggyőződve róla, hogy a társadalom alantas köreiben — hol a műveltség igen alacsony fokú — inkább üli diadalát az egyenlőség, a demokrácia, és pedig úgy elvben, mint gyakorlatban (ámbár nem lehet tagadni, hogy vannak a magyar földmívesek közt is olyanok, kik bizonyos arisztokratikus gőggel nézik le szegényebb polgártársaikat). De fent, az u. n. magasabb körökben, hol születés, név, vagyon, vallás, cím, rang, foglalkozás, állás és más attribútum hódolatot és elismerést követel és mindmegannyi demokrácia-ellenes hatását érezteti: ott csak elvben él az egyenlőség eszméje, de megvalósulásától mindenki irtózni látszik. És korántsem a műveltség számos fokozata szüli az intelligencia elkülönítését, hanem okozza azt egyedül az egyenlőség fogalmának félreértése, társadalmunk kiskorú gondolkozása, ferde észjárása. Ilyen felfogás könnyen-könnyen arra a teljes abszurdumra vezetne, hogy az embernek csak teljesen egyenlő műveltségű pályatársával kellene érintkeznie, társalognia és barátkoznia, vagy ami ezzel egyértelmű, elszigetelten, rideg magányban kellene a világban élnie. Csupán előítélet, balfelfogás, részakarat és gőg vakíthatja el az intelligenst társai megítélésekor. Ezek az okok, melyek megérthetővé teszik előttünk azt, hogy a társadalom a kicsapott diákból lett napidíjas írnokot — kinek kezében a favágó fejszéje tollá alakult — többre becsüli az akadémiát végzett kereskedőnél, csak mert amaz nemesi család sarja vagy talán mert atyja ma- ■ állást foglal el ; és hogy az intelligenciához tartozó leány, kinek atyja diplomás ember kereskedő leányával való közlekedést- s bár ez amannál sokkalta műveltető - derogálónak találja; továbbá, farsangi példával élve, hogy a fővárosi jogász ifjúság inkább megelégszik azzal, ha bálján 200 pár helyert csupán 30 táncos — de Csupa gróf, báró, miniszter és más efféle legyen, mintsem hogy bálját tisztességes kereskedő vagygyáros családok meghívásával profánálja. Ily vastag tréfát, ily csúfot űzünk az egyenlőségből és sok más magasztos eszméből ott, hol megvalósitásán kellene buzgólkodnunk, de habozás nélkül védelmezzük és küzdünk érte — elvben. A mohácsi vésznap hősei. — Történeti böngészet. — Közli: dr. TÁRNAI KÁROLY. Baranyavármegye a saját monográfiája megírására fejedelmi összeget szavazott meg Várady Ferenc urnak, a ki — meg vagyok győződve — a belé helyezett bizalomnak derekasan meg is fog felelni és munkája olyan lesz, mely a vármegyének erre a nagy áldozatára teljesen méltó leend. Várady úr vállakozott arra, hogy a nagy munkát létrehozza, ámde azért nagy hiba volna ebben a tekintetben mindent ő tőle várni, vagyis inkább e nagy mű megalkotásánál őt magára hagyni. Baranya vármegye minden igaz fiának különösen erkölcsi kötelessége Várady urat istápolni, minden általa ismert adatot a „szerkesztő“ rendelkezésére adni, szóval teljes erővel azon buzgólkodni, hogy ennek a mi egy darab földünknek a története, rajza, képe, élete mennél teljesebb, igazabb, hűbb legyen. Ennek a mi szülőföldünknek minden köve, bokra nagy múltról regél, mind-mind össze kell a múlt eseményét gyűjteni. Minden írástudó emberünk legyen Baranya vármegye monográfiája megírása körül „munkatárs“, vegye mindenki vállára a maga darab kövét s vigye azt oda az építőmesterhez, ki azokból a jelentéktelennek látszó apró kavicsokból fogja fölépíteni a „mi történetünk“ fényes csarnokát. Elhoztam ime én is a magam kövét. Szent kő ez, mely annyi századon át ott feküdt a mohácsi csatasíkon. Erre a köre írta rá Klró azoknak a dicső hősöknek a neveit, akik azt a csatát vívták, melyben egy kis nemzet maroknyi csapata állt szemben a föld (akkor) leghatalmasabb népének emberóceánjával. Sok jó vitéznek emlékét lehorzsolta már e kőről a hosszú századok folyása: a húszezer magyar hős neve közül alig maradt ránk egynehányé. Mentsük meg azért ennek a néhánynak a nevét a lassú feledéstől, az enyészettől, mivelhogy e nevek igazán rászolgáltak a halhatatlanságra. Aktuálisnak tartom ezen közleményt éppen abból az okból, melyet a cikk elején felhoztam, de még azért is, mert a Mohács és Vidékének múlt számában közölt tárcacikknek ez a mai folytatását is képezi. A múlt számban megemlékeztünk azokról a hősökről, akik hazájukért, hazánkért vértanú halált szenvedtek; a mai cikk pedig azokat a vitézeket sorolja fel, kik a hősi küzdelemben résztvettek ugyan, de a nagy nemzeti katasztrófa áldozataivá nem lettek. Eddig a következőkről sikerül a múlt sötét leplét levonni: Árándy Pál. Ő is tagja volt annak a „Kalandos“ nevű társaságnak, melyet több főúr és nemes Szapolyai János hatalmának ellensúlyozására — II. Lajos király tudtával — alakított. Csak valószínű, hogy Ártándy a mohácsi csatamezőn jelen volt. Bakacs Sándor. A mohácsicsatában török fogságba esett és pedig azon nemes tetténél fogva, hogy a maga lovát Bánffy Jánosnak, a verőcei főispánnak, átadta, kinek lova már teljesen kifáradt volt, Bánffy később kiváltotta Bakácsot a török fogságból. Bakics Pál, Ö bár görög szülőktől származott, de azért igen derék magyar vitéz volt. II. Lajos vitézségéért adta neki Lak várát Somogyban. ő előbb Ferhád török pasa titkára volt, később azonban a király szolgálatába állt. Bánffy János, verőcei főispán. A mohácsi ütközetből csak nehezen sikerült menekülnie a győző ellenség elől. Báthori István, nádor. A királylyal indult a török ellen Budáról. A mohácsi csatában való szerepléséről a következőket írja Budai: „Mikor Tolnán járnának, újra ő rendeltetett arra ki, hogy a törököknek a Dráván való általjövetelét akadályoztassa meg; de midőn a mellérendelt urak csak a magok privilégiumaikat hánytorgatnák, hogy ők csak a király zászlaja alatt tartoznak katonáskodni, ebből semmi sem lett, mivel Báthori ugyan Tolnáról Mohácsig előre ment, de senki őt nem követte. Utána indult tehát maga Lajos király is a mellette levő magyarokkal a mohácsi mezőre, ahol minekutána a törökök ellen a magyar tábor kiállott, hogy senki ne kételkedhessék a király ottléte felől, Báthori a királyt az egész táborban fel s alá hordozta s mutogatta és mindenfelé azt kiáltozta, hogy a király kész a vallásért, hazáért és a magyarok házanépéért életét is feláldozni! — Megesvén a szerencsétlen ütközet, midőn kiki szaladva, a merre lehetett, a rekkenő meleg és sok futás miatt kifáradt Báthori alól a lova, úgy hogy az őt kergető törököknek már mindjárt kezükbe esik, ha egy Kecskés Pál nevű hűséges katonája őt a maga lovára fel nem tolta volna, a mikor aztán Batthyány Ferencre akadván, kövesed magukkal Babócsára mentek.“ Báthori András, Báthori István nádor