Mohács és Vidéke, 1894 (13. évfolyam, 1-53. szám)

1894-11-11 / 46. szám

flícfleÍBvid iöiiJagloseSl ieoidoni s daitaGgxfct I -o in b vsoJ 46. szám. usaiejsvm lUHUJB^iUÄtüüi layauum t Ä ,#!<%<«"* M Mohács, 1894. november ll-én. •44fel—ijio in una —— issnaeq ned»*“' « fii.!' MOHÁCS ÉS VIDÉKE. Társadalmi hetilap. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség : Ho». H lap szellemi részét illető közlemények kiüitterü­lők Kossu'h­ntes Kéziratok Vissza nem küldetnek Kiadó hivatal : Hová a lat megrendelések és hirdetések küldendők: Blandl _________________János könyvnyomdájában. Előfizetés -Egész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 irt Egyes szám 10 kr. Etlyes példányok Hlandt­­János könyvnyomdájában hajthatók. Hirdetések Ara : Egy H hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 11 kr., három szeri 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő, Bélyegdij külön 30 kr. A nyilt tér egy petit sora 10 kr. Demokrácia h­elvben. Józan ember csak barátja és lelkes hir­detője lehet az emberi méltóság legragyo­góbb jelének, a legdrágább vérben született magasztos eszmének : az egyenlőségnek. Mert kétségtelen, hogy az ismert világi szenthá­romságnak legfontosabb alkotó ereje: az egyenlőség. E nélkül szabadság és testvéri­ség csak agyrém. Ha elismerjük azt, hogy ember és em­ber között eredetileg nincs különbség, ezzel egyszersmind kifejeztük azt is, hogy egy­formán szabadok és testvérek vagyunk. Az is igaz, hogy az egyenlőség époly kevéssé valósítható meg egyáltalában, mint a másik két társeszméje; de törni, közeledni feléje ignis lehetséges és kötelességünk. E köteles­ségteljesítésnek azonban — mint sok min­dennek — legnagyobb akadálya az ember gyarlósága, mely ront és tép, hogy felépítse, újra alkossa, mit már egykor lerombolt. Kétségtelennek látszik tehát, hogy korunk minden civilizált embere természetesnek tartja az emberek egyenlő voltát. És ez az állítás meg is felel a valóságnak, ha azzal a megszorítással m­egtoldjuk, hogy: csak elvben , mert hát az elv, a principium, ez a mostani nemzedék legcsábítóbb bálvá­nya, mely minden téren megszámlálhatatlan követőre talál. Azonban egészen más állás­pontot foglalnak el a mi modern principis­­táink a gyakorlatban, az életben. Itt követ­kezetesen és határozottan távoznak, futnak az elv érvényesítésétől. Nálunk a törvény már évtizedek óta személy és személy közt kü­lönbséget nem ismer és minden honpolgár a politikai jogok gyakorlásában is — bizonyos feltételektől függőleg bár — egyaránt részes. Azt kel­lene ebből folyólag­ hinnünk, hogy hazánk­ban, a­hol a sokféle személyes különbséget és kiváltságot a törvény már régen eltörölte, az egyenlőség, a demokrácia eszméje már meggyökeresedett és szinte a nemzet vérébe ment. Pedig bizony e hitünk nem egyéb önámításnál. Nézzük csak társadalmunkat! Mennyi tulajdonság, minőség és külsőség szerint osztályozzák itt az embereket ! Pedig tulajdonképpen csak egyetlen oly tulajdon­ság létezik, mely a társadalmi egyenlőség megsértése nélkül megkülönböztetést kíván­hat és érdemel; de e minőség nem külső, hanem belső, örökbecsű , és ez a műveltség. Igen, egyedül a műveltség, értelmiség az, mely magát jogosan a műveletlen, oktalan tömegnél többre becsülheti, már csak abból az okból is, hogy ez által a műveltségben hátramaradt embertársait az emberi hivatás legjobb betöltésére buzdítsa s a tökélesedés útjára terelje. Sajnos azonban, hogy az egyenlőség megtestesülését akadályozó szeparatizmus épen a művelt társadalmi elem körében ural­kodik leginkább, a­hol egyre magasabb fala­kat, emel ember és ember között.Mert legyünk meggyőződve róla, hogy a társadalom alan­tas köreiben — hol a műveltség igen ala­csony fokú — inkább üli diadalát az egyen­lőség, a demokrácia, és pedig úgy elvben, mint gyakorlatban (ámbár nem lehet ta­gadni, hogy vannak a magyar földmívesek közt is olyanok, kik bizonyos arisztokrati­­kus gőggel nézik le szegényebb polgártár­saikat). De fent, az u. n. magasabb körök­ben, hol születés, név, vagyon, vallás, cím, rang, foglalkozás, állás és más attribú­tum hódolatot és elismerést követel és mind­megannyi demokrácia-ellenes hatását érez­tet­i: ott csak elvben él az egyenlőség esz­méje, de megvalósulásától mindenki irtózni látszik. És korántsem a műveltség számos fokozata szüli az intelligencia elkülönítését, hanem okozza azt egyedül az egyenlőség fogalmának félreértése, társadalmunk kiskorú gondolkozása, ferde észjárása. Ilyen felfogás könnyen-könnyen arra a teljes abszurdumra vezetne, hogy az ember­nek csak teljesen egyenlő műveltségű pá­lyatársával kellene érintkeznie, társalognia és barátkoznia, vagy a­mi ezzel egyértelmű, elszigetelten, rideg magányban kellene a vi­lágban élnie. Csupán előítélet, balfelfogás, részakarat és gőg vakíthatja el az intelligenst társai megítélésekor. Ezek az okok, melyek megérthetővé te­szik előttünk azt, hogy a társadalom a ki­csapott diákból lett napidíjas írnokot — ki­nek kezében a favágó fejszéje tollá alakult — többre becsüli az akadémiát végzett ke­reskedőnél, csak mert amaz nemesi család sarja vagy talán mert atyja ma- ■ állást foglal el ; és hogy az intelligenciához tar­tozó leány, kinek atyja diplomás ember­­ kereskedő leányával való közlekedést­­- s bár ez amannál sokkalta műveltet­ő - de­rogál­ónak találja; továbbá, farsangi példá­val élve, hogy a fővárosi jogász ifjúság in­kább megelégszik azzal, ha bálján 200 pár helyert csupán 30 táncos — de Csupa gróf, báró, miniszter és más efféle legyen, mint­sem hogy bálját tisztességes kereskedő vagy­­gyáros családok meghívásával profánálja. Ily vastag tréfát, ily csúfot űzünk az egyenlőségből és sok más magasztos eszmé­ből ott, hol megvalósitásán kellene buzgól­­kodnunk, de habozás nélkül védelmezzük és küzdünk érte — elvben. A mohácsi vésznap hősei. — Történeti böngészet. — Közli: dr. TÁRNAI KÁROLY. Baranyavármegye a saját monográfiája meg­írására fejedelmi összeget szavazott meg Várady Ferenc urnak, a ki — meg vagyok győződve — a belé helyezett bizalomnak derekasan meg is fog felelni és munkája olyan lesz, mely a vár­megyének erre a nagy áldozatára teljesen méltó leend. Várady úr vállakozott arra, hogy a nagy munkát létrehozza, ámde azért nagy hiba volna ebben a tekintetben mindent ő tőle várni, vagyis inkább e nagy mű megalkotásánál őt magára hagyni. Baranya vármegye minden igaz fiának különösen erkölcsi kötelessége Várady urat istá­polni, minden általa ismert adatot a „szerkesztő“ rendelkezésére adni, szóval teljes erővel azon buz­­gólkodni, hogy ennek a mi egy darab földünk­nek a története, rajza, képe, élete mennél telje­sebb, igazabb, hűbb legyen. Ennek a mi szülőföldünknek minden köve, bokra nagy múltról regél, mind-mind össze kell a múlt eseményét gyűjteni. Minden írástudó em­berünk legyen Baranya vármegye monográfiája megírása körül „munkatárs“, vegye mindenki vál­lára a maga darab kövét s vigye azt oda az építőmesterhez, ki azokból a jelentéktelennek lát­szó apró kavicsokból fogja fölépíteni a „mi tör­ténetünk“ fényes csarnokát. Elhoztam ime én is a magam kövét. Szent kő ez, mely annyi századon át ott feküdt a mo­hácsi csatasíkon. Erre a köre írta rá Klró azok­nak a dicső hősöknek a neveit, a­kik azt a csa­tát vívták, melyben egy kis nemzet maroknyi csapata állt szemben a föld (akkor) leghatalma­sabb népének emberóceánjával. Sok jó vitéznek emlékét lehorzsolta már e kőről a hosszú száza­dok folyása: a húsz­ezer magyar hős neve közül alig maradt ránk egynehányé. Mentsük meg azért ennek a néhánynak a nevét a lassú feledéstől, az enyészettől, mivelhogy e nevek igazán rászol­gáltak a halhatatlanságra. Aktuálisnak tartom ezen közleményt éppen abból az okból, melyet a cikk elején felhoztam, de még azért is, mert a Mohács és Vidékének múlt számában közölt tárcacikknek ez a mai foly­tatását is képezi. A múlt számban megemlékeztünk azokról a hősökről, a­kik hazájukért, hazánkért vértanú halált szenvedtek; a mai cikk pedig azokat a vi­tézeket sorolja fel, kik a hősi küzdelemben részt­­vettek ugyan, de a nagy nemzeti katasztrófa ál­dozataivá nem lettek. Eddig a következőkről si­kerül a múlt sötét leplét levonni: Á­r­­­á­n­d­y Pál. Ő is tagja volt annak a „Kalandos“ nevű társaságnak, melyet több főúr és nemes Szapolyai János hatalmának ellensúlyo­zására — II. Lajos király tudtával — alakított. Csak valószínű, hogy Ártándy a mohácsi­ csata­mezőn jelen volt. B­a­k­a­c­s Sándor. A mohácsi­­csatában tö­rök fogságba esett és pedig azon nemes tetténél fogva, hogy a maga lovát Bánffy Jánosnak, a verőcei főispánnak, átadta, kinek lova már telje­sen kifáradt volt, Bánffy később kiváltotta Ba­kácsot a török fogságból. B­a­k­i­c­s Pál, Ö bár görög szülőktől szár­­mazott, de azért igen derék magyar vitéz volt. II. Lajos vitézségéért adta neki Lak várát So­mogyban. ő előbb Ferhád török pasa titkára volt, később azonban a király szolgálatába állt. Bánffy János, verőcei főispán. A mohácsi ütközetből csak nehezen sikerült menekülnie a győző ellenség elől. B­á­t­h­o­r­i István, nádor. A királylyal indult a török ellen Budáról. A mohácsi csatában való szerepléséről a következőket írja Budai: „Mikor Tolnán járnának, újra ő rendeltetett arra ki, hogy a törököknek a Dráván való általjöve­­telét akadályoztassa meg; de midőn a melléren­delt urak csak a magok privilégiumaikat hány­­torgatnák, hogy ők csak a király zászlaja alatt tartoznak katonáskodni, ebből semmi sem lett, mivel Báthori ugyan Tolnáról Mohácsig előre ment, de senki őt nem követte. Utána indult te­hát maga Lajos király is a mellette levő magya­rokkal a mohácsi mezőre, a­hol minekutána a törökök ellen a magyar tábor kiállott, hogy senki ne kételkedhessék a király ottléte felől, Báthori a királyt az egész táborban fel s alá hordozta s mutogatta és mindenfelé azt kiáltozta, hogy a király kész a vallásért, hazáért és a magyarok házanépéért életét is feláldozni! — Megesvén a szerencsétlen ütközet, midőn kiki szaladva, a merre lehetett, a rekkenő meleg és sok futás miatt kifáradt Báthori alól a lova, úgy hogy az őt kergető törököknek már mindjárt kezükbe esik, ha egy Kecskés Pál nevű hűséges katonája őt a maga lovára fel nem tolta volna, a mikor az­tán Batthyány Ferencre akadván, kövesed ma­gukkal Babócsára mentek.“ Báthori András, Báthori István nádor

Next