Mohács és Vidéke, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906-01-07 / 1. szám

kívánatos, sőt szükséges — a cukorgyárak kivételével nem kötnek le valami igen nagy munkaerőt. Ezek nem is ebből a szempontból bírnak különös jelentőséggel, hanem az ok­szerű gazdálkodás érdekéből. A többi iparokhoz pedig nincs fölös munkaerő. Olyan t. i., mely tavasszal is, nyá­ron is, télen is egyaránt rendelkezésre állhatna. Mert az iparnak állandó munkaerőre van szüksége. Az csak kivételesen, csak időszakos üzemeknél rendezkedhetik be változó üzemekre. Csupán egy iparág volna, mely állandó munkásságra számíthatna itt is: a szövőipar, mely túlnyomólag női munkára van alapítva. Ez a munkaerő pedig fölös számmal áll itt rendelkezésre. Sőt éppen ez egyik nagy baja az Alföldnek, hogy női munkaereje nincs ki­használva, ez nem értékesíttetik. Csakhogy a szövőiparnak meg egyéb föltételei nincsenek meg itt, kivéve a városo­kat, melyek más elbírálás alá esnek. Más megoldást kell tehát itt keresni. Annyival inkább, mert az iparfejlesztés nem olyan mesterség, amelynél sablonokat lehetne alkalmazni. A viszonyok szabják meg ennek alkalmazhatását. Itt pedig a viszonyok — ismét nem a városokat értem — azt írják elő, hogy keresni kell kiegészítő foglalkozásokat, melyek egyrészt leköthetik a női munkaerőt az év minden sza­kában, ha nem is mindig teljes munkaidejében; másrészt kiegészítik a tavaszi, nyári és őszi foglalkozást télen is. Ez nem lehet más, mint egészséges ala­pon szervezett háziipar. De nem magára hagyatva, hanem komo­lyan szervezve. Vállalati alapon, hogy biztos munkát nyújtson és állandó keresetet biztosítson. Nem könnyű feladat, de nem is megold­hatatlan. Nagy áldozatokat igényel, de olyan cél érdekében, melyért még sokkal nagyobb is indokolt volna. Nemcsak a jelen közvetlen ki­hatásáért, hanem közvetve a jövő átalakulásért. Ha az Alföld városaiban sikerülne néhány nagyobb gyárat létesíteni, melyek lekötnék a városi és környékbeli lakosságot, ennek kap­csán pedig sikerülne az Alföld nagyobb terü­leteire kiható állandó háziipari vállalatokat teremteni, melyek arra az időre nyújtanának a családok százainak — mert hisz egyelőre nem lehet még ezrekről szó, ez csak fokozatosan történhetik — rendel keresetet, mikor a mező­­gazdasági munka a lakosság nagy tömegei számára szünetel: gyorsan megváltoznának az aranykalászos rónák népének gazdasági viszo­nyai és ezzel egyúttal hatalmas lépést tehet­nénk előre a nemzeti és kulturális haladás terén. A válság. Kétségtelen, hogy az ország közvéleménye a békét óhajtja s ezért úgy a politikai, mint a tár­sadalmi életben — mert a politikai válság, sajnos, nagyon is nyomasztólag befolyásolja a társadalmi életet — mindenütt az újévi üdvözlések körül cso­portosult az érdeklődés és mindenki a pártvezérek­től kívánt az új esztendőre békehangokat hallani. Történtek is fontos politikai kijelentések, de azok — bár nem nélkülözik a békezsolozsma meg­­csendülését sem — inkább harciasak, mint békések. Megérzik az újévi beszédeken a helyzet bizony­talansága is. Az újév tehát, melynek küszöbét av­val a reménnyel léptük át, hogy az meghozza a várva-várt békés kibontakozást, még homályosabbra varázsolta át a különben is ködös helyzetet. A Lukács László által megindított békeakció nagyon lassan cammog előre, sőt — ha a jelek nem csal­nak — az meghiúsultnak látszik. A helyzetet még inkább bonyolítják azok a dolgok, melyek egyes törvényhatóságokban előfor­dulnak. Az eddigi passzív rezisztencia Debrecenben már valóságos zendüléssé fajult, hol a király által kinevezett új főispánt, aki karhatalom nélkül jelent meg, a fölizgatott tömeg félholtra verte. Ilyen esetek a nemzetnek, az országnak mit sem használnak, sőt határozottan ártanak , mert hátráltatják, megakadályozzák a már annyire óhaj­tott békés kibontakozást. Nem titok ugyanis, hogy a királyt nagyon elkeserítette a törvényhatóságok­nak az az eljárása, mellyel nemcsak az á­tala ki­nevezett főispánok installációját megakadályozzák, de sőt magukat a főispánokat is különféle csúfságok­kal illetik. Ezt az elkeseredést nagyban fo­kozta a debreceni véres eset hite, melyet a király osztrák környezete bizonyára még jobban kiszíne­­zett. Ilyen eljárás aligha alkalmas arra, hogy a koalíció vagy — mondjuk — a nemzet királyaival szemben engedékenyebbé tegye a királyt. A koalíció vezéreinek, ha csakugyan szintén kívánják a békeakció sikerét — és hogy őszintén kívánják, ebben nem kételkedünk — kötelessége befolyásukkal odahatni, hogy ne ismétlődhessenek még tovább azok ,a dolgok, melyek a magyar állam létét veszélyes módon támadják meg. Békés, becsületes kibontakozást akarunk ad­dig a határig, ahol az ország békéjének helyreállí­tása, a parlament munkaképessége s hosszú időre való normális működése biztosítva van. Ennek a kibontakozásnak az eszköze pedig engedékenység úgy a korona, mint a koalíció részéről. De hiába sürgetjük a békülékenyebb hangulatot a királyi hatalomnál is, ha azt a hangulatot megkeseríti a törvényhatóságokban dúló anarkia, meg a debre­ceni véres eset. Ugyanazért sietni kell a béke munkájával, mert késedelem esetében másutt is előfordulhat még a debrecenihez hasonló eset, vagyis az államférfi­ számításokba beleszól a fölizgatott tömegek elemi ereje, mely elronthatja a legtökéletesebb számítást is. Most már tisztában voltam mindennel. A korán­­kelő fiatal leány vidéki tanulónő volt és azért jött, hogy valamely vizsgálaton szerencsét próbáljon. * És visszaemlékeztem a fiatal leányok ama csoportjára, amelyet naponként megfigyelhettem a Tuileriák utcájában, annak a deszkaépületnek a kapujánál, amely fölváltva előadásokra és vizsgá­latokra szolgál. Újra láttam azokat az ag­gasztó fejeket, azokat a 14—20 esztendős leányo­kat, akiknek ujjaik tintafoltosak, az agyuk pedig tömve van tudományos jegyzésekkel és mindenféle sietve elraktározott dolgokkal. Egyesek, akiknek kü­lönben is volna némi szerencséjük, csak azért men­nek oda, hogy bizonyos divathóbortnak engedel­meskedjenek s eleget tegyenek holmi nevetséges „társadalmi kötelességnek“ ; mások meg azért to­longnak ott, hogy oklevelet nyerjenek, amely fáj­dalom bizonytalan reménységét biztosítja számukra a tisztességes kenyérkeresetnek. Szállodában lakó ismeretlenemnek ebbe a második kategóriába kellett tartoznia. És od a részvéttől megilletődve gondoltam azokra a szegény lányokra, akik teljesen el van­nak zárva a külvilágtól, abban a deszkából épült bárakban tollbamondás, történlemi tárgyú fogalma­zás, vagy rajzminta előtt, és azt mondtam ma­gamban, hogy szánalomra méltó dolog ebben a szenegáli hőségben arra kényszeríteni ezeket az ifjú szervezeteket, hogy szellemileg agyon kínozzák magukat és túlfeszítsék az idegeiket azokért a fe­leletekért, melyet a vizsgáló­bizottság ravasz kér­déseire kell adniok. S azt kérdeztem magamtól, hogy eme végzetes problémák legfényesebb ered­ményei hány esetben okoznak agylázat vagy ve­szedelmes idegbajt. És szívem mélyéből sajnáltam főleg azt a feketeruhás növendéket, akit azon nap reggelizés nélkül láttam elmenni a szállodából. * Este, mikor hazajött, ablakom redőnye mögül lestem. Hat óra felé tért vissza nagy rajzkartonjá­val. A napi munkától fáradtnak s a fojtó meleg­ségtől meggyötörtnek látszott. Alig ért szobájába nem is sejtve, hogy figyelem, levetette fekete ru­háját, melyet fehér alsószoknyája helyettesített, haját kibontotta, hogy könyebb legyen, előszedte kartonját, füzeteit, könyveit és az asztalra könyö­kölve hozzáfogott a szerencsétlen a másnapi lecke elvégzéséhez. Hét órakor bevitték sovány vacsoráját, amelyet csak úgy olvasás közben költött el, azután hogy rövid ideig élvezze a friss levegőt, az ablak­hoz gördített fauteuilbe ült és fáradt testtartással hallgatta a morajló utca zaját. Tizenegy óra felé, mikor visszavonultam, láttam, hogy ágyba feküdt, de előbb meggyújtott egy viasz gyertyát és annak gyér világossága mel­lett áttanulmányozta a másnapi vizsgálat anyagát. "Végre elnyugodott, de mily lidérces álmuk lehet azoknak, akik vizsgálatok előtt állnak! . . . Másnap, mikor az angyali üdvözletre fölkel­tem, ő már talpon volt és fésülködött. Majd újra a legnagyobb gonddal fogott hozzá fekete ruhája tisztításához, fejére tette szalmakalapját s kartonját a hóna alá véve, hét óra tájban a tanintézet felé vezető útón volt.* Délután öt órakor tért haza, földult arccal. Ledobta a kartont, letette kalapját s a fauteuilbe vetette magát, könyökét az asztalra támasztva, arcát kezébe temetve és zokogni kezdett. Bánatá­nak oka, fájdalom, kétségtelen volt. A szegény leány az írásbeli vizsgálaton megbukott. Sok nehéz nap keserves munkájának, annyi erőfeszítésnek, az idegek teljes elcsigázásának minden eredménye — ez a kudarc. Szabadon kiöntött fájdalma szivettépő. Elgondolhatjuk, mily szép reményvár omlott össze, mily nagy nyugtalanságot okozhatott a jövő képe, mily megalázó lesz a hazatérés s a vég talán egy siralmas tragédia . . . Egyszerre csak fölállt, megtörülte vörös sze­meit, arcát vízbe mártotta, aztán míg görcsös zo­kogás fojtogatta keblét, összecsomagolta könyveit, bekötötte kartonját, a szögmérőt, a teljesen új vo­nalzót, néhány apró toalett tárgyat és mindent egy kis bőröndbe zárva csengetett a pincérnek, bizonyára azért, hogy a számláját kifizesse és ko­csit hozasson, mert néhány pillanat múltán láttam, hogy elővette pénztárcáját és szomorkodva számol­gatta maradék pénzét. Egy negyedóra múlva föltette kalapját, egy igen egyszerű kis lenkabátot vett fel és anélkül, hogy egy búcsúpillantást vetett volna arra a szo­bára, ahol annyi órát töltött remény és aggodalom között, eltávozott. Egy bérkocsi várta a szálló ka­pujánál, azt elfoglalta csekély úticsomagjával és a kocsis megindította a lovat. Tekintetem meghatva követte a kocsit, amely a nyugati pályaudvar felé vitte a leányt és amely csakhamar eltűnt az utca szürkeségében. Azóta nem nézhetek többé a szemközti szál­loda ablakára anélkül, hogy szorongó szívvel vissza ne emlékezném annak a szegény feketeruhás ta­nulóleánynak fuldokló zokogására. Mohács és Vidéke 2. oldal. : 1906 januárius 6. Ujév után. Uj év beálltával a hitelezők szezonja követ­kezik. Nem kér belőle se a hitelező, se az adós, de szükség szerint bekövetkezik minden új évben, úgy a hitelezők, mint az adósok szezonja. A hitelező boszankodik először is azért, mert hiteleznie kell. Vannak vevők, akik egész éven át hozamra rendelnek. Nem szereti őket a hitelező, mert a kereskedő csak akkor csinál jó üzleteket, ha pénzét forgathatja, kamatoztatja. De hiteleznie kell, mert készpénzen vásárolt vevőitől nagyon ke­veset kap, ilyenek kevesen vannak s ha vannak is, akkor is nem tud konkurrálni, vagy éppenség­gel nincsenek készpénzfizetői, amikor tehát hitelezni kell, mert különben becsukhatná egészen a boltot. Szükségképpen aztán beáll a hitelezők sze­zonja. Az adós rettenetes lelki harcon megy ke­resztül ilyenkor. Mert vagy fizet, ilyen esetben a legtöbbször új adósságot csinál, vagy nem fizet, ilyenkor aztán perelnek, ami újból nagy kiadás. Sehol ilyen kicsiny országban nincs annyi sommás­per, mint Magyarországon és alig van kulturállam, ahol az árverési hirdetmények egész raja van ki­függesztve a bírósági hivatalok ajtain. E bajt a fentebbiekkel konstatáltuk. Most csak annak a kifejtése tartozik a lapra, hogy ta­láljunk modus vivendit, valamely speciális gyógy­szert a hitelező­k adós bajainak orvoslására. Megvalljuk, hogy nekünk magunknak nincs valami megváltó eszménk, mert az adott körülmé­nyek között az volna az ideális állapot, ha valaki financírozná a hitelezők költségeit, kiadásait, ha tudnék előteremteni azt a sok pénzt, mely eltün­tetné az emberek arcáról a sok felhőt. No de hol van az a kincsesbánya, amely a teremtés e nagy molochjának kívánságait ki tudná elégíteni ? Mesébe se illik ilyen eszme, mert hazug volna minden betűje. A gondolkozás ereje azonban a pénznél is erősebb. Nagy baj az, hogy az emberek keresetü­kön fölül költekeznek, de talán az is baj, hogy vannak talán olyan kereskedők bőséges számban is, akik könnyelműen hiteleznek, ugrasztják a ve­vőket, rábeszélik a közönséget, csakhogy üzletet köthessenek. Főleg piszkos konkurenciával dolgozó kereskedők házalják be az emberek házát, hogy csak vegyenek, nem törődve hitelképességgel vagy szavahihetőséggel, ők csak árulnak. Ezzel tönkre teszik a tisztességes kereskedők hírnevét, de egy­ben a fizetni szerető, fizetni tudó közönség hitel­­képességét is. Az orvoslás tehát ezen a téren keresendő. Ez a gyógyszer biztosan ható, mindenki előtt világos. Az, hogy a kereskedő megvárhassa adott portéká­jáért a pénzét, az jog ; az, hogy az adós fizessen, az kötelesség; de viszont, hogy a vevő­közönség meg legyen kimérve a könnyelmű hitelezéstől, szin­tén jog, az pedig, hogy a kereskedő tisztelje a vevőközönség pénztárcáját és jövedelmi forrását, szintén kötelesség. Természetesen nem azt mond­juk ezzel, hogy a jó kereskedő jó áruit ne ajánl­hassa tisztességes fizetségért, olcsó pénzért. A kül­földi kereskedelem is csak úgy lett híressé oda­haza is, nálunk is, mert széles körben hirdették az áruk jóságát. Mi csak azt célozzuk, hogy a könnyelmű hi­telezésnek és a könnyelmű vásárlásnak a kellemet­len szezonja mind elmaradhat, ha vásárló és áru­sító egymás érdekeit tiszteletben tartja. Fontos kereskedelmi érdek ez mindenképpen, mert a kényelmű hitelezés termeli a csődöket, a

Next