A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (21. kötet, 1-4. szám)
Szabó György: A „groteszk" típusai az avantgardizmusban
296 szabó gyöngy hetetlen nyugtalanságot és egyben bódultságot is áraszt: valami végzetes bűn történt itt, amit a pompázatos ragyogás sem képes feledtetni. Joggal áll tehát — „mintegy védekezve a visio ellen" — rettenve Salome, a démoni egyéniség, a bűnös és megejtő végzet alakja. Itt még majdnem hős, bűnösségében fenséges is akár; nem kell hozzá csak néhány esztendő, hogy már csak kiismerhetetlenségében és könyörtelenségében maradjon tiszteletet parancsolónak s hogy minden emberi tulajdonságát elveszítse. Egy 1896-os magyar rímtelen vers — Czóbel Minkáét — a kor Démonát már hideg fenségében mutatja be. Felettünk ül borzalmas nyugalomban Egy rémes Sphinx. Két szárnya széjjelbontva, Elfedi az ég legszélső határát. Nagy zöld szeme oly élesen világít, Hogy elsötétül tőle minden csillag. S zárt, néma, keskeny ajka mintha szólna: „Látjátok, még az eszme is halandó. Csak én vagyok egyedül halhatatlan, Én a rettentő, borzalmas, kegyetlen, Megfejthetetlen örökös Talány." A kor irodalmának jelképei — művek és művészek rangbéli különbségeire való tekintet nélkül — valami szokatlanul erős tragédiát és elbizonytalanodást sejtetnek és jeleznek. A Démon, mely már Zola regényei mögött is ott meredt vésztjósló mosolyával, szinte megdermeszti a századforduló művészeit, egy gyorsan és farkasmohósággal átalakuló világ kegyetlen törvényeit jelképezi. A Talány oka nyilvánvalóan az, hogy a látszat és a valóság közötti távolság egyre növekszik; a felületen változatlannak és változtathatatlannak tetszik a régi értékrend, a mélyben azonban mind jobban érezhető, hogy megindult a föld, s a katasztrófa előbb-utóbb bekövetkezik. Az eluralkodó szorongás, bizonytalanság, az átalakulás okainak „megfejthetetlenségéből" következő nyugtalanság táplálja a kor divatos irracionalista áramlatait és a hatásukra keletkezett groteszk jelkép-rendszert is, melyből már hiányzik az emberi nagyságnak még csak a reminiszcenciája is. A századforduló dekadens művészeinek agyában minden ott kavarog, amit az utóbbi évtizedek kiábrándult és borúlátó gondolkodói kitermeltek: Darwin determinizmusa, Stirner és Nietzsche végletes individualizmusa, Bergson intuitizmusa, James pragmatizmusa, Hartmann monizmusa (mely szerint a világ princípiuma a tudatlan ésszel bíró akarat); elsősorban és mindenekfölött pedig Schopenhauer pesszimizmusa, mely a diszharmóniát, a fejlettséget,és a nyomort az élet legbensőbb sajátosságának tartja s a társadalmi ellentéteket feloldhatatlannak, kozmikus méretűnek véli. ( Czóbel Minka: A győzedelmes. (Ritmikus próza). — A Virradat dalai c. kötetből 1896). — L.: Századvégi költők. I. köt. Bp. Magvető, 1959. 225. l.