A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (23. kötet, 1-4. szám)
Rigó László: A Petőfi-értelmezések történetéből
RIGÓ LÁSZLÓ János elemzése a 'szerepjátszó' Petőfiről gyökeresen eredeti felfogást mutat. Nála a 'szerepjátszás'gondolata nem puszta ötlet, mely elő-előbukkan a költőről rajzolt pályaképen, hanem alapvető tétel, amely meghatározza az egész Petőfiarcot. Horváth Jánosnál már olyan koncepcióval találkozunk, amely együtt látja, egységes jelenségnek tünteti fel a lírai alkotás folyamatában észrevett színészi beidegződéseket, a 'szerepjátszást' mint a költő egyéniségének eredendő vonását és a tulajdonság jellegadónak vélt szerepét Petőfi politikai tevékenységében. Nála tehát a 'szerepjátszás' pszichikai, esztétikai és politikai megnyilatkozásai egy erős logikával megrajzolt pályakép azonos gyökerű, jellemző vonásai".44 (Pándi Pál a továbbiakban részletesen jellemzi és bírálja Horváth János elméletét — egész könyvének tengelyében az e koncepcióval való vita áll. Ezek a kérdések azonban már jelen tanulmányunk témáján kívül esnek, bár meg kell jegyeznünk, hogy a további kutatás szerintünk jelentősen módosítani fogja Pándinak a Horváth János Petőfi-képére vonatkozó megállapításait.) Horváth János szerepjátszás-elméletének genezisét illetően felfogásunk eltér Pándi Pál fentiekben vázolt és idézett fejtegetéseitől. Abban igaza van Pándinak, hogy Horváth elméletének első csírái Gyulai Pál tanulmányában fedezhetők fel. A Gyulai által hangoztatott „feltűnési, szereplési vágy, utánzási hajlam", „színészkedő képesség" valóban Horváth Jánosnál is kiindulási alap. Petőfi egyéniségének tulajdonságai ezek, amelyekre a szerepjátszás, mint a valódi élmények hiányát pótló lírai, alkotástechnikai jelenség épül. A „segédlés" (e fogalom jelentése szerintünk: képzelt élmények valódiakként való elfogadtatása, avagy igazi egyéni vonások, valódi élmények célzatos válogatással, színezéssel való összeállítása) — ez az a többször használt szó, amely persze még igen távolról, csak éppen fel-felbukkanva, (ám nem ötletszerűen !), bizonyos rokonságot jelez Gyulai, illetve Horváth János szerepjátszás-koncepciója között. Sőt! E rokon jelleget még egy eddig figyelembe nem vett mozzanat is nyomatékosítja: Gyulai egy helyütt megjegyzi, mint idéztük, hogy Petőfinek a közönség, a nyilvánosság hatására „segédleni is kellett" — ez a gondolat Horváth János felfogásának is egyik pillére. Horváth ti. úgy látja, hogy a Petőfiben meglevő szerepjátszási hajlam kifejezetten a nyilvánosság visszahatásaként kezdett felfedezni.45 Abban viszont már nem értünk egyet Pándival, hogy Salamon Ferenc az, aki az 1850-es években ad abszurdum viszi, „továbbfejleszti" Gyulainak a Petőfi szerepjátszására vonatkozó megjegyzéseit. Ez azért téves felfogás, mert Salamonnál „segédlésről, affektációról", Petőfiről szólva (s ekkor!) szó sincs. Igen ám, de hiszen idéz Pándi két olyan mondatot, amely vitathatatlanná tenné Salamon 1858-i tanulmányában a szerepjátszás-koncepció csírájának jelenlétét. 44 PÁNDI PÁL: Petőfi. Bp. 1961. 11 — 14. 45 HORVÁTH JÁNOS: Petőfi Sándor. Bp. 1922. 43. MTA I. Osztályának Közleményei 23. 1966