A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (28. kötet, 2-4. szám)
Tudományos ülésszak Petőfi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából - Pándi Pál: Petőfi Sándorról
122 TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK PETŐFI SÁNDOR SZÜLETÉSÉNEK 130. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL I. A Petőfi-irodalom összefoglaló értékelésének mégoly vázlatszerű előkészítése helyett (ez a minősítés egyébként is kollektív szellemi munkát kíván) inkább a Petőfi-mű értelmezésének néhány kérdését érinteném itt. Nem Petőfi az egyetlen igazolója annak — csak művészi nagyságával a példák sorából is kiemelkedik —, hogy ami művészileg realizálódik, az van, az jelenlevő a társadalmi-szellemi valóságban. Mindez abból következik, hogy művészet csak a legtágabban értelmezett valóság alapján jöhet létre, s ez a feltétel nem azt jelenti, hogy a művészet csak reprodukálja, lefényképezi a valóságot, hanem azt, hogy a művészi visszatükrözés reprodukciónak, megismerő felfedezésnek s a mindebben megnyilatkozó művészi újat teremtésnek, valóságelmozdításnak az egysége. Amikor azt mondjuk, hogy a művészileg létező valóságosan létező, akkor nem azt állítjuk, hogy mindaz, ami a műalkotásban jelenlevő, az már a műalkotás előtt is ugyanabban a pozícióban volt jelen a valóságban, mint a műalkotásban, hanem azt, hogy a művésznek a valóságot érzékelő teremtő ereje a valóságba beleilleszkedni képes, a valóságot belülről módosító, azaz a valósággal szervülő művészi képződményt eredményezhet. Az igazi művészetnek ez a teremtő kritikai összhangja a valósággal — tehát a harmóniában benne rejlő módosító tendencia, és a módosításban jelenlevő harmónia — ma már bizonyított igazsága a marxista művészetszemléletnek, s kiváltképp LUKÁCS összefoglaló esztétikai művének megjelenése óta mind nagyobb körben elfogadott igazság. Petőfi köztészetében sem a kor „statisztikailag" pontos képe fejeződik ki. Lírai világának kiterjedései, arányai a kor valóságának nem mértanilag pontos ábráját rögzítik. Költőileg tartalmazzák, de nem rögzítik a valóságot. Az a szellemi hatalom, amelyet Petőfi költészete szerez a radikális fiatal magyar értelmiség néppel összekapcsolódó csoportjának, nem tükrözi pontosan a magyar közgondolkodás tág és heterogén mezejének modor- és ízlésbeli, szemléleti és ideológiai viszonyait, arányait, azt is mondhatnánk: erőviszonyait. De egyebet is kimondhatunk: Petőfi költői nyelve nemcsak kötődik a korabeli magyar köznyelv népi, értelmiségi változataihoz, hanem különbözik is tőlük. Nem csupán reprodukálja őket szóhasználatában, stílusfordulataiban, hanem beolvasztja ezt a nyelvi állapotot a maga eredeti, több szálból kialakított, gazdag egyszerűségű nyelvi világába. Témavariációinak hazai közkeletűségéről inkább csak a Petőfi-versek megszületése után, mint azok megszületése előtt beszélhetünk. Az a költői világ, amelynek színtere az Alföld és Pest városa, hősei a szegénylegények, vándorszínészek, diákok és egyéb outsiderei az akkori társadalomnak, s amelynek példaadói Cassius, Dózsa György, Rákóczi, Desmoulins Kamill, Martinovics Ignác, s amelynek programba foglalt vágya — vágya? akarata! — a szellemi és anyagi egyenlőség feltételeit megteremtő társadalmi berendezkedés, ez a költői világ abszolút értelemben MTA I. Oszt. Közl. 28. 1973