Kalauz, 1867. október - 1868. szeptember (4. évfolyam, 1-49. szám)
1867-10-29 / 1. szám
sünk, hogy ez által — mint elleneink indokolatlanul szemünkre lobbantani nem késnek, hanem igen is serények — csak egy tanférfin előtt is az önállóság és sza- had művelődés útját elzárni akarnék, hanem inkább ezekre minden alkalommal még serkenteni is fogjuk őket, szellemi és anyagi érdekeiket előmozdítani,megvédeni, biztosítani tehetségünk szerint. S épen az ő érdekükben pártolni fogjuk a szabad versenyt, a nyilvánosságot, de egyúttal a felelősséget is. Szóval, szakközlönyünk a „Kalauz“ nyitva állandó népnevelés és tanügy minden ágának, melylyel csak hasznára lehetünk a tisztelt olvasóközönségnek, mely napjainkban érdekeltségét tanúsítja a népnevelés és tanügy iránt, eléggé alig dicsérhető s korokra szóló áldozatkészségével gyámolítván azokat. A kor szellemével fogunk haladni; a nevelés és tanügy vívmányai ismertek levélt előttünk, azok vezércsillagával törekvendünk előre s azért a jónak s üdvösnek bizonyultakat nem csak nem késünk elfogadni, hanem sietünk azokat meg is honosítani. Ezen nemes törekvésünkhöz Isten áldását és ügyfeleink s jóakaró barátaink közreműködését, pártfogását kérjük és cldjuk! A szerkesztő: Egyesüljünk. Haladást akarunk mi, mely az isteni hit világosságában járva, s a véghetetlen jóságit isteni gondviselésre építve, kötelességeink iránt bizton oktat és irányt ad, mely a viszontagságok közepett bátorít és megnyugtat, mely kétségbe esni nem hagy az életben, s mennyei reményekkel tölti el a halál órájában a csüggedő lelket. Haynald L. kal. éra. 1. körleveléből. Megszülemlik a szobrász lelkében az eszme, s a képzeletében lelki szemei előtt, lebegő eszményképet megtestesítendő, jól fölszerelt műhelyébe lép : előtte fekszik az érzéketlen anyag, a durva, idomtalan kőtömeg, s e mesterkézzel kezelvén vésőjét, dolgozik, farag hosszan-hoszszan fáradatlanul, műértőleg kezelt vésője alatt lassan-lassan idomul a márványtömeg, egyenként domborulnak ki a tagok, jellemzőleg húzódnak a vonások, s végre sok, igen sok fáradság után a remekmű készen áll. A jellemző vonású arcz, a kissé redőzött homlok, a felnyílt szemek, a szabályos orr, a mosolyra fesott ajak, és a domború mell s végre az idomzatos kezek és lábak bámulásra ragadják a szemlélőt, kinek csak az éltető lelket kell a remekműbe képzelnie, hogy arczát, mint gondolattükrét tekintse, szemeit nézésre, ajkát beszéd- és mosolyra, mellét pihegésre, kezeit munkára, hibáit járásra alkottaknak lenni felismerje. Uraim ! a haza erkölcsi testét ily műegészszé képezni a közoktatás és nevelés nehéz feladata. A közoktatás és nevelés nehéz feladata a haza erkölcsi testét — az összes polgárzatot — oly müegészszé képezni, hogy annak minden egyes tagja— minden osztálya — mint ember és polgár, hivatása kötelmeit szentül teljesíteni képes is legyen, akarja is. Halhatatlan koszorús költőnk — Pétőfy — szoborhoz hasonlítá a hazát, mely fönállott egykor ég és föld között a dicsőség meredek béretének tetőpontján, hová bámulva nézett föl rá Európa, s meghajolt előtte, mert lenyomá a fél tisztelet, fél rettegés; földindulás támadt, mely megingatta a bérczőt, s a szobor le — a gyalázat posványába — zuhant; századokig hevert ott, mig földerült a szép kor, melyen a fertőből ki — a tisztára emeltük s mosogattuk bemocskolt tagjait, a férfi vérrel, az asszony könynyel, s már-már emelni kezdők a nagy béretre. Eddig tart a lángkeblü költő képzőime, ki e nagy munkában azok között küzdött és vérzett el, kiknek kiömlött dicső vére nem egy szennyfoltot mosott le a drága szoborról. A dúló vihar orkánal nőtt, s fél útról zuhinta vissza szobrunkat, mely zuhanás közben ismét elhomályosodott szent koronája, bemocskolódott teste, széttöredeztek, megcsonkultak tagjai, s igy hevert hosszú, hosszú éveken át. — Eljött az idő, ismét megnyilt az alkalom munkához fogni, kiegészíteni, megtisztítani s a dicsőség bérezére fölemelni a drága szobrot; ám nem vérrel és könynyel mint akkor, hanem a tiszta honszeretet fényénél az értelmesség mesi terveséjével idomítva, a nevelés malasztjába mártott finom szövettel mosogatva, s a honfiúi áldozatkészség erős emeltyűjén emelgetve. Igen uraim! a közoktatás és nevelés feladata a haza erkölcsi testét ismét oly nagyszerű szoborrá képezni, melynek koronája a király — a szomszéd csillagok közt tündököljék, feje a független felelős kormány — az erény ез bölcsőség melegítő s világító sugarait lövelje szét, — melles dereka — a főúri és úri osztály — a szeretet árjától duzzadjon, végre kezei, lábai — a kézműves és pórosztály — se legyenek a túlzott munkától elcsigázottak, a nyomortól összezsugorítottak, hanem legyenek e végtagok is ügyesek, izmosak és épek. A szobrásznak, hogy remekművet állíthas-