Pécsi Lapok, 1868. október-december (2. évfolyam, 79-104. szám)

1868-10-22 / 85. szám

Pécs, II. Évfolyam, 85. szám. October 22-én. 1868. Megjelen hetenkint két­szer , vasárnap és csil­­l a­r­t (5 k 5 ). Előfizetési ár : helyben házhozhordással és vidékre egész évre 8 frt, fél évre 4 frt,­­/, évre 2 frt. Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. Szerkesztői szállás Nepomuk utcza 30. sz. LAPOK POLITIKAI, SZÉPIRODALMI, GAZDÁSZATI S TUDOMÁNYOS H­ETILAP. HIRDETÉSEK ÁRA: Négyhasábos petit betüsfi sorért egyszeri hirdetésnél 10 kr. 2-szerinél 7 kr. 3-mad és minden utóbbinál 4 kr. o. é. „Nyílt tér“ rovatban meg­jelenő minden petit sorér 14 kr. o. é. B­é l­y e­g d­í­j külön minden hirdetésért 30 kr. o. é. Kiad­ó-h­i­v­a­t­a­l Országút 5-dik szám. Előfizetési fölhívás a „PÉCSI LAPOK“ 1868-iki okt. — deczember folyamára. 1868-iki szept. 1-től október 30-ig — 80 kr. október 1-től decz. 31-ig 2 „ Előfizethetni a ,,Pécsi Lapok“ kiadó hi­vatalában, Pécs, országút 5-ik szám. Az elő­fizetési pénzeket bérmentesen kérjük bekül­detni. Azonfelül a t. ez. előfizetők kényelme te­kintetéből előfizethetni: Weidinger és fia, Valentin Károly, Weidinger Nándor könyvkereskedő, valamint Blauhorn An­tal, Le­elmer testvérek, Ob­er­may­er József és Bö­h­m F. C. kereskedő uraknál is. A ,,PÉCSI LAPOK“ kiadóhivatala. ----**-$*-------­ Eclecticusok. Julius Caesar 45-ben K. e. Romában já­tékokat rendezett, melyeknél a legjelesebb színészek versenyeztek egymással. Volt akkor egy sarcasticus vén lovag Romában, Labe­­rius, ki mint ügyes színműíró nagy hítre tett szert. Magán körökben színészi tehetsé­geinek is kitűnő próbáit adta, de nyilvános színpadon, ha lovagi rangját el nem akarta veszteni, nem léphetett fel. S­ime, a rangjára féltékeny lovagot öreg napjaiban érte a csa­pás, hogy a mindenható Caesartól felké­­r­e­­­e 1t, lépne fel a 45-iki színészversenyben. „Potestas non solum, si in vitet, sed et si sup­­plicet, cogit“. Laberius fellépett, vonakodva még akkor is, midőn Caesar 500,000 sester­­tiust és azt ígérte meg neki, hogy előadás után ismét felveendi őt a lovag rendbe, mely­ből fellépése által kilépettnek volt tekintendő. Caesar beváltotta szavát, de Laberiusnak mégis éreznie kellett a rangján esett csorbát. Lejátszva ugyanis szerepét a nemesek pad­jaihoz ment helyet foglalni s azt kellett meg­érnie, hogy a nemes urak már nem voltak hajlandók neki helyet adni, sőt Cicero gú­nyosan megjegyezte, hogy maga mellé en­gedné, „ha szorosan nem ülne!“ Esetleg az talált gúnyolódni, kinek erre kevés joga volt. Meg is kapta nyomban büntetését, mivel a megjegyzést Laberius az egész közönség hal­latára s mulatságára e csípős szavakkal vi­szonozta: „Mi rum, si anguste sedes, qui soles duabus sellis se dere!“ (Csodálatos, hogy szorosan ülsz, ki két széken szokát ülni.) Seneca később így magyarázta e szavakat: „Quia Cicero male audiebat, tamquam nec Pompejo certus amicus, nec Caesari, sed utriusque adulator.“ (Cicero rosz hírben állt, mint sem Pompejusnak megbíz­ható barátja, sem Caesarnak, hanem mind­kettőnek hízelgője.) Magyarországon s különösen Baranyában egyhamar nem láttunk annyi „két széken ülő,“ azaz hogy saját kifejezésünk szerint „kétkulacsos“ embert, mint a­mennyi most látható. Nehéz eltalálni, hogy undor-e vagy szánalom az az érzés, a­mely támad bennünk, midőn azokat látjuk, kik egyrészt Deák Cae­sar, másrészt Tisza Pompejus, meg a mokra­­párt között megállapodás nélkül lavíroznak! A régi görögök bölcsészetének történelme említ eclecticusokat, azaz olyan bölcsészeket, a­kik egy bölcsész iskolához sem csatlakoztak, hanem mindegyiknek tanaiból kiválasztot­ták azt, a­mi ínyükre volt. A mi lavírozóink politikai eclecticusok. De az eclecticismus más tekintet alá esik a bölcsészetben, más alá a politikában. Abban a tudománynak hasznos szolgálatokat tehet; ebben nemcsak politikai, hanem erkölcsi ká­rokat is okoz, mert nem engedi a pártokat megszilárdulni és tág mezőt ad a jellemte­­lenségnek. (Ilyféle nyilatkozatok: „Én kor­mánypárti vagyok ugyan, hanem sok­ban egyetértek az ellenzékkel,“ zavarba hoz­zák mindkét részt s vagy irig­yelőről, vagy nyomorult önzésről tesznek tanúságot; a­ki így beszél, az rendesen nem óhajt egyebet, mint hogy „lehetséges“ maradjon minden körülmények között s ha jövőre a baloldal győz, azt fogja mondani, hogy baloldali, ha pedig a jobboldal, hogy jobboldali volt min­dig!) És azért bármi szép szó a vélemény­­szabadság, melynek czíme alatt követelik az eclecticusok a jogot minden párt elveiből el­sajátíthatni, a­mi előttük jónak látszik: al­kotmányos országban, melynek parlamentá­ris kormánya van, kell, hogy a véleménysza­badság, midőn a vélemény nyilvá­­níttatik és hatásra van számítva, ne csak a törvény, hanem a pártfegyelem ál­tal is korlátozva legyen. Különben a korlát­lan szabadságban felbomlik minden, nincs összeműködés, nincs párt, nincs következe­tesség, nincs jellem. Egykori ellenségünk, a bécsi „Presse,“ azt írta egyszer rólunk magyarokról, hogy párt­fegyelem tekintetében nincs hozzánk hasonló nép a föld hátán bele tudva az angolt is, ürömmel olvastuk a bókot. De nyugodt lelki­ismerettel elfogadhatnók-e most, ha áttekint­jük az utóbbi időkben oly számos színtelenek és apostaták lajstromát? Vannak megyék, melyekben ujjainkon számíthatjuk meg azon férfiakat, kiknek minden körülmények közti következetességében feltétlenül lehet bízni. A politikai erkölcs érdekében (bizony Baranyában is) valóban érdemes oly eszkö­zökről gondoskodni, melyek alkalmasak arra, hogy az ide-odaszédelgés alól elrántsák a gyékényt, vagy legalább kisebb körre szab­ják azt. Igénytelen nézetünk szerint legczél­­szerűbb volna azt minél láthatóbbá tenni s láthatóbbá lesz pártszervezkedés által. A ki valamely párt ivére jegyezte magát s részt vett a párt tanácskozmányaiban, az feltűnés és megrovás nélkül nem hagyhatja cserben a párt állapitmányait. Ámde.........................................?! Ferenczy Pető: Az erdők lakói. — Az „erdők befolyásáról“ e lapok hasábjain közzétett kísérletünkben igyekeztünk elősorolni mind­azon számtalan előnyöket és károkat, azon tagadha­tatlan jó vagy rosz hatást és következményeket, me­lyek a viruló erdőségek által, vagy azok hiánya mi­att valamely ország légmérsékletére, egészségi álla­potára s ennélfogva lakóinak szellemi és anyagi jól­létére vagy elsatnyulására háramlanak. Igyekeztünk figyelmeztetni olvasóinkat, hogy mennyire saját ér­dekében cselekszik minden ország, minden vidék, sőt minden egyes ember is, ha erdőit védelme alá ve­szi, s a­hol nincs, ott újakat előteremteni minden áron törekszik. Nem is tekintve tehát az erdők nemzet­­gazdászati fontosságát, melynek méltánylását más al­kalomra halasztjuk, már csak a múltkor elmondot­takból is eléggé kitetszik, hogy az erdők védelm­e­­zése, kímélése mindnyájunknak érdekében áll, ha­nem e védelem, e kímélet az erdők lakóit, az állatvi­lágot is méltán magában foglalja. Jelen czikkünkben mely a dolog természeténél fogva az előbbivel össze­függésben áll, az erdők folytonosan zaklatott, üldö­zött lakóit fogjuk védelmünk alá venni. Nem a ter­mészetbúvárhoz vagy szaktudóshoz akarunk mi be­szélni, valamint a múltkori czikkünkben sem tevők azt, s kísérletünk nem is akar holmi mély beható tu­dományos értekezés lenni, hanem tisztán kifejezett czélul azt tűztük ki magunknak, hogy az erdők álla­tait, épen maguknak az erdőknek s a velők rokon mezei és kerti gazdászainak előnyére, minden ember tudásának védelme alá helyezzük. Fájdalom, nemcsak afféle közönséges indokolat­lan szójárás vagy vadászhiedelem az, hogy az erdők mind csöndesebbekké, pusztábbakká, el­hagyato­ttab­­bakká válnak napjainkban, hogy tollas és bundás lakóinak sorai mind jobban-jobban ritkulnak. Az er­dőkerülők, akikkel, oda künn találkozunk, szavak nélkül is elég világosan beszélnek az erdők állatvilá­gának lassanként való, de biztosan haladó kihalásá­ról. Még csak 50 évvel is ezelőtt képzelhettünk e volna erdészt az ő hűségesen kipróbált puskája nél­kül? — És most? — legfeljebb is csak mérték vagy egy árva fejsze van kezében, mert puskájára többé nincs szüksége. Avagy kérdezzük meg öreg, tapasz­talt emberektől, hogy az ő idejükben hogy néztek ki az erdők, ha a lombvilág sürgő-forgó életének valódi becsét kellőleg méltányolni akarjuk. Mindnyájan, ki­vétel nélkül panaszoskodni fognak az ő kedves erdei barátjaik napról-napra érezhetőbbé váló eltűnése mi­att s panaszaik nagyon is indokoltak. Fájdalom, épen maga az ember az, a­ki az erdők lakói között legborzasztóbb pusztítást visz véghez s szív- és eszte­len üldözési dühe gyakran épen az erdők természetes őreit és jóhtevőit éri legsúlyosabban, melyeket volta­­képen szövetségeseinkül kellene tekintenünk közös ellenségeink, az erdő- és mezőpusztítók ellen folyta­tandó h­arc­ban. Felette kedvezőtlen jel műveltségi állapotunkra nézve az a körülmény, hogy a számtalan fájdalmas tanulság daczára is még napjainkban sem szűntünk meg félreismerni és megvetni azokat a munkásokat, a­kik saját javunkra működnek folytonosan. Sok ember előtt egy cziczkány, egy denevér a legutálato­sabb teremtésnek tűnik fel, melyet üldözni, pusztítni kell, a­hol csak előkapható. Ezen ártatlan, sőt sok tekintetben hasznos állatok éltével a népmonda is a legigazságtalanabb módon foglalkozik, a szóhagyo­mány pedig hűségesen után mondja ezen igazolatlan vádakat ellenük. Az emberek a legesztelenebb állítá­sokhoz és hiedelmekhez folyamodnak, hogy ellen­szenvüket, gyűlöletüket, melyet e hasznos állatok iránt éreznek, némileg indokolják, szépíthessék s az ellenkezőről felette ritkán és nehezen, vagy egyátal­­jában nem is akarnak meggyőződni. Az illető állatok valódi kímélésére, védelmére vagy ápolására épen senki sem gondol, s ha a természet nem volna barát­ságosabb, szeretetteljesebb irántok, mint az ember, vagy más állatok, ezóta régen kivesztek volna az ál­talános megvettetés és üldöztetés következtében. Az ilyen eszeveszett pusztítás ellen a tudás leg­biztosabb óvszer. Minden vizsgálódásból az a legfőbb nyereség, hogy megbarátkoztatja az embert azzal a tárgygyal, melyre irányulva van. A gondos, figyel­mes szemlélődést és észlelést nyomon követi a megis­merés, ez pedig azok igazságos méltánylására vezet és ezen igazságérzet szükségképpnt következménye a­­ legbensőbb baráti szövetség, a természet eddig meg­vetett és üldözött gyermekeivel. S pedig fájdalom ! nagyon kevés emberről mondhatnék el, hogy az erdőket s azok kifogyhatatlan kincstárait ismerik. Ez majd minden nemzetről, de különösen rólunk magyarokról áll. A tudományos vizsgálódások e gazdag tere nálunk még egészen parlagon hever. Mi megelégszünk azon lények felületes ismeretségé­vel, melyek előttünk az„ árnyas erdőt“ különösen vonzóvá, kedvessé teszik; örömest hallgatjuk a „bá­jos erdei zenét,“ anélkül hogy a dalnokok kilétével s azok életével bajlódnánk;— megelégszünk, ha ki­mondhatjuk ez ismert, kedves neveket: „énekes ma­dár,“ „fülembe,“ „rigó“ vagy „pacsirta“ s a mellett gyanítjuk, hogy e kedves kis állatkák is részt vesz­nek az „erdei hangversenyben,“ melyet oly sokan emlegetnek. Hanem az erdei lakosság valódi miben­létéről nagyon gyarló fogalmunk van. Német szom­szédaink e részben is tovább haladtak, mint mi. Két kitűnő természetbúvárjuk: Brehm és Rossmässler, az

Next