Pécsi Lapok, 1868. október-december (2. évfolyam, 79-104. szám)
1868-10-22 / 85. szám
Pécs, II. Évfolyam, 85. szám. October 22-én. 1868. Megjelen hetenkint kétszer , vasárnap és csill art (5 k 5 ). Előfizetési ár : helyben házhozhordással és vidékre egész évre 8 frt, fél évre 4 frt,/, évre 2 frt. Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. Szerkesztői szállás Nepomuk utcza 30. sz. LAPOK POLITIKAI, SZÉPIRODALMI, GAZDÁSZATI S TUDOMÁNYOS HETILAP. HIRDETÉSEK ÁRA: Négyhasábos petit betüsfi sorért egyszeri hirdetésnél 10 kr. 2-szerinél 7 kr. 3-mad és minden utóbbinál 4 kr. o. é. „Nyílt tér“ rovatban megjelenő minden petit sorér 14 kr. o. é. Bé ly eg díj külön minden hirdetésért 30 kr. o. é. Kiadó-hivatal Országút 5-dik szám. Előfizetési fölhívás a „PÉCSI LAPOK“ 1868-iki okt. — deczember folyamára. 1868-iki szept. 1-től október 30-ig — 80 kr. október 1-től decz. 31-ig 2 „ Előfizethetni a ,,Pécsi Lapok“ kiadó hivatalában, Pécs, országút 5-ik szám. Az előfizetési pénzeket bérmentesen kérjük beküldetni. Azonfelül a t. ez. előfizetők kényelme tekintetéből előfizethetni: Weidinger és fia, Valentin Károly, Weidinger Nándor könyvkereskedő, valamint Blauhorn Antal, Leelmer testvérek, Obermayer József és Böhm F. C. kereskedő uraknál is. A ,,PÉCSI LAPOK“ kiadóhivatala. ----**-$*------- Eclecticusok. Julius Caesar 45-ben K. e. Romában játékokat rendezett, melyeknél a legjelesebb színészek versenyeztek egymással. Volt akkor egy sarcasticus vén lovag Romában, Laberius, ki mint ügyes színműíró nagy hítre tett szert. Magán körökben színészi tehetségeinek is kitűnő próbáit adta, de nyilvános színpadon, ha lovagi rangját el nem akarta veszteni, nem léphetett fel. Sime, a rangjára féltékeny lovagot öreg napjaiban érte a csapás, hogy a mindenható Caesartól felkéree 1t, lépne fel a 45-iki színészversenyben. „Potestas non solum, si in vitet, sed et si supplicet, cogit“. Laberius fellépett, vonakodva még akkor is, midőn Caesar 500,000 sestertiust és azt ígérte meg neki, hogy előadás után ismét felveendi őt a lovag rendbe, melyből fellépése által kilépettnek volt tekintendő. Caesar beváltotta szavát, de Laberiusnak mégis éreznie kellett a rangján esett csorbát. Lejátszva ugyanis szerepét a nemesek padjaihoz ment helyet foglalni s azt kellett megérnie, hogy a nemes urak már nem voltak hajlandók neki helyet adni, sőt Cicero gúnyosan megjegyezte, hogy maga mellé engedné, „ha szorosan nem ülne!“ Esetleg az talált gúnyolódni, kinek erre kevés joga volt. Meg is kapta nyomban büntetését, mivel a megjegyzést Laberius az egész közönség hallatára s mulatságára e csípős szavakkal viszonozta: „Mi rum, si anguste sedes, qui soles duabus sellis se dere!“ (Csodálatos, hogy szorosan ülsz, ki két széken szokát ülni.) Seneca később így magyarázta e szavakat: „Quia Cicero male audiebat, tamquam nec Pompejo certus amicus, nec Caesari, sed utriusque adulator.“ (Cicero rosz hírben állt, mint sem Pompejusnak megbízható barátja, sem Caesarnak, hanem mindkettőnek hízelgője.) Magyarországon s különösen Baranyában egyhamar nem láttunk annyi „két széken ülő,“ azaz hogy saját kifejezésünk szerint „kétkulacsos“ embert, mint amennyi most látható. Nehéz eltalálni, hogy undor-e vagy szánalom az az érzés, amely támad bennünk, midőn azokat látjuk, kik egyrészt Deák Caesar, másrészt Tisza Pompejus, meg a mokrapárt között megállapodás nélkül lavíroznak! A régi görögök bölcsészetének történelme említ eclecticusokat, azaz olyan bölcsészeket, akik egy bölcsész iskolához sem csatlakoztak, hanem mindegyiknek tanaiból kiválasztották azt, ami ínyükre volt. A mi lavírozóink politikai eclecticusok. De az eclecticismus más tekintet alá esik a bölcsészetben, más alá a politikában. Abban a tudománynak hasznos szolgálatokat tehet; ebben nemcsak politikai, hanem erkölcsi károkat is okoz, mert nem engedi a pártokat megszilárdulni és tág mezőt ad a jellemtelenségnek. (Ilyféle nyilatkozatok: „Én kormánypárti vagyok ugyan, hanem sokban egyetértek az ellenzékkel,“ zavarba hozzák mindkét részt s vagy irigyelőről, vagy nyomorult önzésről tesznek tanúságot; aki így beszél, az rendesen nem óhajt egyebet, mint hogy „lehetséges“ maradjon minden körülmények között s ha jövőre a baloldal győz, azt fogja mondani, hogy baloldali, ha pedig a jobboldal, hogy jobboldali volt mindig!) És azért bármi szép szó a véleményszabadság, melynek czíme alatt követelik az eclecticusok a jogot minden párt elveiből elsajátíthatni, ami előttük jónak látszik: alkotmányos országban, melynek parlamentáris kormánya van, kell, hogy a véleményszabadság, midőn a vélemény nyilváníttatik és hatásra van számítva, ne csak a törvény, hanem a pártfegyelem által is korlátozva legyen. Különben a korlátlan szabadságban felbomlik minden, nincs összeműködés, nincs párt, nincs következetesség, nincs jellem. Egykori ellenségünk, a bécsi „Presse,“ azt írta egyszer rólunk magyarokról, hogy pártfegyelem tekintetében nincs hozzánk hasonló nép a föld hátán bele tudva az angolt is, ürömmel olvastuk a bókot. De nyugodt lelkiismerettel elfogadhatnók-e most, ha áttekintjük az utóbbi időkben oly számos színtelenek és apostaták lajstromát? Vannak megyék, melyekben ujjainkon számíthatjuk meg azon férfiakat, kiknek minden körülmények közti következetességében feltétlenül lehet bízni. A politikai erkölcs érdekében (bizony Baranyában is) valóban érdemes oly eszközökről gondoskodni, melyek alkalmasak arra, hogy az ide-odaszédelgés alól elrántsák a gyékényt, vagy legalább kisebb körre szabják azt. Igénytelen nézetünk szerint legczélszerűbb volna azt minél láthatóbbá tenni s láthatóbbá lesz pártszervezkedés által. A ki valamely párt ivére jegyezte magát s részt vett a párt tanácskozmányaiban, az feltűnés és megrovás nélkül nem hagyhatja cserben a párt állapitmányait. Ámde.........................................?! Ferenczy Pető: Az erdők lakói. — Az „erdők befolyásáról“ e lapok hasábjain közzétett kísérletünkben igyekeztünk elősorolni mindazon számtalan előnyöket és károkat, azon tagadhatatlan jó vagy rosz hatást és következményeket, melyek a viruló erdőségek által, vagy azok hiánya miatt valamely ország légmérsékletére, egészségi állapotára s ennélfogva lakóinak szellemi és anyagi jóllétére vagy elsatnyulására háramlanak. Igyekeztünk figyelmeztetni olvasóinkat, hogy mennyire saját érdekében cselekszik minden ország, minden vidék, sőt minden egyes ember is, ha erdőit védelme alá veszi, s ahol nincs, ott újakat előteremteni minden áron törekszik. Nem is tekintve tehát az erdők nemzetgazdászati fontosságát, melynek méltánylását más alkalomra halasztjuk, már csak a múltkor elmondottakból is eléggé kitetszik, hogy az erdők védelmezése, kímélése mindnyájunknak érdekében áll, hanem e védelem, e kímélet az erdők lakóit, az állatvilágot is méltán magában foglalja. Jelen czikkünkben mely a dolog természeténél fogva az előbbivel összefüggésben áll, az erdők folytonosan zaklatott, üldözött lakóit fogjuk védelmünk alá venni. Nem a természetbúvárhoz vagy szaktudóshoz akarunk mi beszélni, valamint a múltkori czikkünkben sem tevők azt, s kísérletünk nem is akar holmi mély beható tudományos értekezés lenni, hanem tisztán kifejezett czélul azt tűztük ki magunknak, hogy az erdők állatait, épen maguknak az erdőknek s a velők rokon mezei és kerti gazdászainak előnyére, minden ember tudásának védelme alá helyezzük. Fájdalom, nemcsak afféle közönséges indokolatlan szójárás vagy vadászhiedelem az, hogy az erdők mind csöndesebbekké, pusztábbakká, elhagyatottabbakká válnak napjainkban, hogy tollas és bundás lakóinak sorai mind jobban-jobban ritkulnak. Az erdőkerülők, akikkel, oda künn találkozunk, szavak nélkül is elég világosan beszélnek az erdők állatvilágának lassanként való, de biztosan haladó kihalásáról. Még csak 50 évvel is ezelőtt képzelhettünk e volna erdészt az ő hűségesen kipróbált puskája nélkül? — És most? — legfeljebb is csak mérték vagy egy árva fejsze van kezében, mert puskájára többé nincs szüksége. Avagy kérdezzük meg öreg, tapasztalt emberektől, hogy az ő idejükben hogy néztek ki az erdők, ha a lombvilág sürgő-forgó életének valódi becsét kellőleg méltányolni akarjuk. Mindnyájan, kivétel nélkül panaszoskodni fognak az ő kedves erdei barátjaik napról-napra érezhetőbbé váló eltűnése miatt s panaszaik nagyon is indokoltak. Fájdalom, épen maga az ember az, aki az erdők lakói között legborzasztóbb pusztítást visz véghez s szív- és esztelen üldözési dühe gyakran épen az erdők természetes őreit és jóhtevőit éri legsúlyosabban, melyeket voltaképen szövetségeseinkül kellene tekintenünk közös ellenségeink, az erdő- és mezőpusztítók ellen folytatandó harcban. Felette kedvezőtlen jel műveltségi állapotunkra nézve az a körülmény, hogy a számtalan fájdalmas tanulság daczára is még napjainkban sem szűntünk meg félreismerni és megvetni azokat a munkásokat, akik saját javunkra működnek folytonosan. Sok ember előtt egy cziczkány, egy denevér a legutálatosabb teremtésnek tűnik fel, melyet üldözni, pusztítni kell, ahol csak előkapható. Ezen ártatlan, sőt sok tekintetben hasznos állatok éltével a népmonda is a legigazságtalanabb módon foglalkozik, a szóhagyomány pedig hűségesen után mondja ezen igazolatlan vádakat ellenük. Az emberek a legesztelenebb állításokhoz és hiedelmekhez folyamodnak, hogy ellenszenvüket, gyűlöletüket, melyet e hasznos állatok iránt éreznek, némileg indokolják, szépíthessék s az ellenkezőről felette ritkán és nehezen, vagy egyátaljában nem is akarnak meggyőződni. Az illető állatok valódi kímélésére, védelmére vagy ápolására épen senki sem gondol, s ha a természet nem volna barátságosabb, szeretetteljesebb irántok, mint az ember, vagy más állatok, ezóta régen kivesztek volna az általános megvettetés és üldöztetés következtében. Az ilyen eszeveszett pusztítás ellen a tudás legbiztosabb óvszer. Minden vizsgálódásból az a legfőbb nyereség, hogy megbarátkoztatja az embert azzal a tárgygyal, melyre irányulva van. A gondos, figyelmes szemlélődést és észlelést nyomon követi a megismerés, ez pedig azok igazságos méltánylására vezet és ezen igazságérzet szükségképpnt következménye a legbensőbb baráti szövetség, a természet eddig megvetett és üldözött gyermekeivel. S pedig fájdalom ! nagyon kevés emberről mondhatnék el, hogy az erdőket s azok kifogyhatatlan kincstárait ismerik. Ez majd minden nemzetről, de különösen rólunk magyarokról áll. A tudományos vizsgálódások e gazdag tere nálunk még egészen parlagon hever. Mi megelégszünk azon lények felületes ismeretségével, melyek előttünk az„ árnyas erdőt“ különösen vonzóvá, kedvessé teszik; örömest hallgatjuk a „bájos erdei zenét,“ anélkül hogy a dalnokok kilétével s azok életével bajlódnánk;— megelégszünk, ha kimondhatjuk ez ismert, kedves neveket: „énekes madár,“ „fülembe,“ „rigó“ vagy „pacsirta“ s a mellett gyanítjuk, hogy e kedves kis állatkák is részt vesznek az „erdei hangversenyben,“ melyet oly sokan emlegetnek. Hanem az erdei lakosság valódi mibenlétéről nagyon gyarló fogalmunk van. Német szomszédaink e részben is tovább haladtak, mint mi. Két kitűnő természetbúvárjuk: Brehm és Rossmässler, az