Pécsi Lapok, 1868. október-december (2. évfolyam, 79-104. szám)

1868-11-08 / 90. szám

Pécs, II. Évfolyam, 90. szám November 8-án. 1868. Megjelen hetenkint két­szer , vasárnap és csü­törtökön. Előfizetési ár : helyben házhozhordással és vidékre egész évre 8 frt, fél évre 4 frt, V. évre 2 frt. Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. Szerkesztői szállás Nepomuk utcza 30. sz.PÉCSI 19 POLITIKAI, SZÉPIRODALMI, GAZDÁSZATI S TUDOMÁNYOS HETILAP. HIRDETÉSEK ÁRA : Négyhasábos petit betüsít sorért egyszeri hirdetésnél 10 kr. 2-szerinél 7 kr. 3-mad és minden utóbbinál 4 kr. o. é. „Nyílt tér“ rovatban meg­jelenő minden petit sorét 14 kr. o. é. B é l­y e g d­í­j külön minden hirdetésért 30 kr. e. é. Kiad­ó-h­i­v­a­t­a­l Országút 5-dik szám. Egy hang a vidékről. (?) Nyájas olvasóm, ismered-e XIV. Lajos ama hires, de zsarnok mondatát: „l’état c’est moi“ — „az állam én vagyok!“ Mióta ez egyéni szenvedély­, személyes és családi ér­­dek-szülte szó-rajgó a világba röpült: millió­kat emelt föl és vetett le a legszeszélyesebb asszony — Fortuna szekere. A világtörténe­lem halad — föltarthatlanul, és ha áll is ama hypothesis, hogy mi sem ül a nap alatt, de vannak különböző érdek- és elvből szárma­zott, lényegre hasonló indokú ismétlések. Történelmünk közelmúltjából merül föl egy, a nemzeti kegyelet által fénysugarakkal övedzett alak. Nagy volt tettei és emelkedé­sében, bukását az egész nemzet könyezte meg, képét szivébe rejte, szóval néma imádá­­sának tárgyává vált. A félre vezetettek, leg­­többnyire az értelmiség színvonalán alul állók, a még mindig handabandázó, de tehetetlen rajongók, ma prófétájuknak nevezik. E fér­fiúnak csak egy párttöredék által imádott politikájában vannak meg azon alkatrészek, melyekből bálványozói, tán akaratukon kí­­vül, világtörténelmi ismétlést sajtoltak ki. Midőn a múltra fátyolt vetettünk, akkor lé­pett ki ő merev magatartásából, s míg mi, a nemzet legnagyobb része a szenvedésekre, ő kárhoztató közbevetésével önmagára és tet­teire vont, soha el nem oszlatható homályt. Elitélte a nemzet legnagyobb részének világ­szerte helyeselt akaratát, el a megváltozhatlan kötés alapján végrehajtott cselekedetet, el a koronázott főt, a haza legbölcsebb emberét, szóval mindent, csak egyéni boszuját nem, mely őt, a bálványt, leszállitá­salapjáról, hogy szóljon és a menekvés révébe való vezetés helyett, a menthetlenség tengerébe sülyesz­­sze a nemzetet. Az egyéni boszu e politikája teremtett proselytákat, ezek pedig a józan ész szavára nem hajtó, hanem a haszonlesés az osztako­­zás örve alatt hazafiasságot kürtölő csőcselé­ket. E rajongók tömjénezésétől, vagy a bál­vány maga, önszámkivetése keservében, elhi­­teté önmagával, és nem lehetetlen, miként azon időben így kiáltott föl: a haza meg­váltója én vagyok! Megvalljuk, sok történt az ő czége alatt; tán tudtán kívül követtek el oly dolgokat is, tanának hirdetői, mely dolgok kivitelének eszközeitől ő viszszarettent volna; de ha már behajtja az üszköt, lassan emelkedő békeépít­­ményünk közepébe, nem az apróbb tovater­­jesztőket, hanem a gyúanyag szerzőjét illeti a felelősség. Tekintsen végig megyénken. A nép, me­lyet a bálványimádók teljesíthetlen ígéretek­kel rajongóvá tőnek: mit tesz most? A józan, a higgadttabb kivételével, öszszetett kézzel politizál és iszik, várva, hogy a megváltó egyenként szedje le róla mindazon terheket, melyeknek viselésétől e földön sehol és soha senki nem mentheti föl. Várja a pénz- és véradó elmaradását, hisz a próféta megye­futói megígérték, hogy azonkívül még a fa­­lujabeli lelki gondnok fizetésének terhét is leveszik válláról. Várja, hogy az ígért földes­úri javakból mikor mennyit foglalhat el; szóval, hogy érdem, ész és vagyon nélkül mikor lesz úrrá! Tisztességes keresményre nem törekszik. Anyagilag ellátta az égi, a valódi megváltó. Lelke ugyan meztelen, de mit bánja ő­ torka és gyomra ki van elégitve. Hogy az idei áldást egy aszályos, vagy más csapásn év követheti, hogy a meglevőn föllül napi bérért is, mint más években, nem ártana keresni — e gondolatok nem ösztönzik mun­kára. Ha van hely megyénkben, hol szükség uraló, annak magyarázata egyrészt az „óh, nép“ restségében, a munkára való indolen­­tiájában és a „soha be nem teljesülő ígére­tek“ lesésében keresendő. A „fölséges népet“ most nem zaklatja senki; tisztviselőt ritkaság gyanánt se lát: a megyei rendőrség közegei csak amúgy a kertek alatt kullognak, tehát boldogabb állapotot álomban sem láthat. Pinczegyűlései zajosak és szabadok; politi­zálása, igaz, bor- és pálinkabuza, de a megye szívéből, Pécsről származik. És hol terem e gyönyörű politika? Kérded, nyájas olvasóm. A városház sarkát támogató notabilitások agyában és a Zsinkai és König-féle lebu­­jokban. S vájjon miről elmélkedik az ,,óli nép“? Deákot élteti. Nem lehet, hisz nem az az ő­r prófétája! És még­is élteti, mert átalános hit a népben, hogy Deák, eddigi politikáját meg­bánva, áttért a szélső­baloldalra s­­zínbánása jeléül, a bordézsma eltörlésével akarja a „föl­séges népet“ megengesztelni. íme a helyzetünk. A nép, remény- és várakozásteljes rajongása közepett iszik , de ha kellene, inkább meghalna tunyaságában, semhogy hozzá méltó kézi munkával fölösle­get keressen, netán bekövetkezhető sanyarúbb napokra. A munka: érdem. Vajha azok, kik mételyes politikával tömik tele a nép fejét, ezt értetnék meg vele s ösztönöznék a rajon­gás, a kormány ócsárlása s holmi bukott bál­vány imádása helyett a munkára. —«#*— Fővárosi élet. Pest, 1868. nov. 4-én. Ez a hét egészen a főpolgármesteré volt, hanem aztán még is úgy végződött, hogy most már nincsen főpolgármesterünk. Városunk oszlopai: a főpolgár­mester és főkapitány már éleitől fogva veszekedtek egymással, a­miből természetesen nem sok jó k­árom­­lott a város dolgára. Szentkirályi már egy év óta mindig futó­félben volt hivatalából és minden csete­patéból polgármesteri tár­cza vagy­is inkább szék kérdést csinált, a nyáron meg már egészen le is köszönt és csak azután maradt meg, midőn a városi közgyűlés Thaisz kapitányt — talán csak épen az ő kedvéért — hivatalától felfüggesztette és vizsgálat alá helyezte. Most azonban, miután Thaisz perét megnyerte s ennek folytán rehabilitáltatván, hivatalába visszahelyeztetett, Szentkirályit még mé­zes madzaggal sem lehetett volna székéhez kötni úgy kiszaladt belőle, hogy majd csak nem felborult utána. Bármennyire tiszteljük és elismerjük is Szentki­rályi fényes tehetségeit, még­sem tudjuk, hogy szo­­morkodjunk-e eltávozása felett, mert bizonyos, hogy ily örökös ujjhúzás és folytonos szenvedélyeskedés mellett úgy sem sokat tehetett volna a város érde­kében. Különben is, a­mint mondják, még egy má­sodik tárczakérdést is tartogatott zsebjében t. i. a Reitter csatornát. Kijelentette, hogy ezen tervhez is hozzá kötötte volna maradását. Pedig alkalmasint megbukott volna vele, mert a közvélemény meglehe­tősen elhidegült ezen egy időben felkapott terv iránt. Mi ugyan nem nagyon értünk a dologhoz, hanem szakértők azt mondják, hogy a Duna két partján Új-Pesttől Soroksárig és más részről Ó-Budától Pro­­montorig elég és pedig természetesebb tér nyílik a kereskedelmi forgalom számára, mint ha a városon át egy problematikus használhatóságú csatornát nyitanak, és másrészről, hogy oly városban, hol a meglevő Duna-part is oly elhagyatott állapotban van, a­hol a kövezet, világítás, közegészség, közbiztonság, közintézetek és különösen iskolák oly nagyon ron­gyos állapotban sintenek, ott okosabb dologra is le­het azt a sok milliót fordítani, minthogy a külváro­sok homokjába ássák, és hogy háromszor is meg kell fontolni, a­míg a város a tőle kívánt évi 100.000 frt terhet magára vállalja. Különben ezen ügyet most mindenütt élénken vitatják s igy remélhető, hogy a képviselők nagyobb része tisztában lesz vele legalább félig, mire sorsának végleges eldöntése a városi kép­viselő testület elé kerül. Most egyelőre a polgármesteri szék betöltése fog­lalkoztat bennünket. A képviselő testület e kérdés­ben meghasonlott. A legelkeseredettebb Szentkirá­lyisták és a volt Vidacs párt egyesültek arra, hogy a polgármesteri széknek új választás által kell be­töltetnie. Az előbbiek azért kívánták ezt, hogy így ismét Szentkirályit választathassák meg, az utóbbiak pedig azon reményben, hogy így talán kivihetik Vidács megválasztatását. A képviselőtestület azon­ban csak néhány szavazatnyi tehát csekély, (de ha a szavazatokat nem csak számláljuk, hanem mérle­geljük is, mégis tekintélyes) többséggel részben a 48­­ törvény, részben statútumainak alapján azt ha­tározta, hogy a polgármesteri széket helyettesítés útján ő fogja betölteni. Azonban a másik párt ebben — úgy látszik — nem nyugodott meg, mert m­ár hire jár, hogy az egyenlőségi körben és a külváro­sokban is polgárgyűléseket tartottak és tartanak és azokban a polgármesteri hivatalnok közvetlen vá­lasztás útján való betöltését kívánják. Megérhetjük tehát még, hogy nem sokára úgy összeveszünk, hogy az északamerikai köztársaság elnökválasztásánál fo­lyó harc­ csak gyerekjáték lesz a mi nagyszerű küzdelmeinkhez képest, a­melyek végtére is csak úgy kezdődtek, hogy a népdal mondásaként „polgár­­mester, kapitány, összevesztek a konyhán.“ Az országgyűlés nem igen tartott fontosabb ülést, de az osztályokban és bizottmányokban keményen foly a munka. A népnevelési törvényjavaslat sorsa, a­mint mondják, már biztosítva van, miután Eötvös az illető felekezetes bizottmányban a felekezetek ag­godalmait megnyugtatta. Csak jöjjön is ám mi elébb. Színházaink sem nyújtottak valami rendkívülit. Pauline asszony ismét nagyon hamar bele­énekelte magát a közönség kegyeibe. Holnapra pedig Rotter Irmának a tőlünk Bécsbe költözött tánczosnőnek felléptét hirdeti a színlap, meg tévén őt a bécsi opera „első tánczosnőjének,“ habár ott tudomásunk szerint elsőbbek is vannak. A budai népszínházban meg ma adják még csak „Forestier Pált“ a mit, vagy talán a kit utolsó leve­lemben egy sajtó hiba francziából becsületes német „Förster Pállá“ prom­oveált vagy degradált!­ r. 1. — — Mohács, október hó 1868. A valóság és álom közti különbség csak azon időtartamra szorítkozik, még az ember egy hatalmas szuszal gyertyáját eloltva, kedves fejecskéjét a puha vánkosok édesded halmai közé elhelyezi. Természetes esemény tehát, miszerint álmainkban számtalanszor ugyan­azon személyek, tárgyak, dol­gok képezik a főtényezőt, kikkel vagy melyekkel a valóságban érintkeztünk. Ily módon képződött egy furcsa álmot kívánok önnel közleni. Szokásom, midőn gyenge és fáradt testemet az ágyba leteszem, egy, két, sőt némelykor több óráig is olvasni. Az olvasás időtartama a tárgy érdekessé­gétől függ. Jelenleg a menny­i birodalom chinai fel­osztása, berendezése, a chineserek szokásai, életmód­juk képezi olvasmányomat. Elaludtam. És azonnal Chinában voltam. Hogy és mikép ju­tottam e mennyei birodalomba, előttem ismeretlen. Egy bizonyos nagy folyam melletti városkában találtam magam. A Chineserek azonnal körülfogtak és mondhatom nem csekély ijedelmeket gerjesztettek bennem, nem tudva, váljon nem ásítoznak-e sovány testem szívós busára. Látva azonban, miszerint csak engem bámulan­­dók futottak össze, látva, miszerint a legszívélyesben kezdenek velem érintkezni, a­mennyiben mindegyik közülök homlokát homlokomhoz ütötte, mi a Chine­­sereknél annyi, mint nálunk a puszizás, bátorságot vettem magamnak, és közéjök tolakodva, egy eléggé kövér, de nem potrohos, piros pozsgás képű fiatal Chineser ezopfjába kapaszkodom, véle a végtelen mennyei birodalom e véges részét bejárandó.

Next