Pécsi Lapok, 1868. október-december (2. évfolyam, 79-104. szám)
1868-12-03 / 97. szám
Pécs, II. Évfolyam, 97. szám. Deczember 3-án. 1868. Megjelen hetenkint kétszer , vasárnap és csütörtökön. Előfizetési ár : helyben házhozhordással és vidékre egész évre 8 frt, fél évre 4 frt, V4 évre 2 frt. Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. Szerkesztői szállás Nepomuk utcza 30. sz. POK POLITIKAI, SZÉPIRODALMI, GAZDÁSZATI S TUDOMÁNYOS HETILAP. HIRDETÉSEK ÁRA : Négyhasábos petit betűsír sorért egyszeri hirdetésnél 10 kr. 2-szerinél 7 kr. 3-mad és minden utóbbinál 4 kr. o. é. „Nyílt tér“ rovatban megjelenő minden petit sorér 14 kr. o. é. B é ly e g díj külön minden hirdetésért 30 kr. e. é. Kiadóhivatal Országút 5-dik szám. Siehe das eiendliche Geld; ein Blick drauf, und ist schon weggeblasen. (Ed) Korunk— értvén természetesen a magyart — az eszmék, vélemények, és indítványok záporának kora. Jele, hogy egy új nemzetélet kora tavaszába lépünk, melynek hasadozó virágbimbói, ha azokat valami mérges szélbali fatum el nem tapossa, nem ugyan a mi, hanem legalább gyermekeink számára áldásos gyümölcsöket ígérni látszanak. Az uralgó eszmék rendszerint bizonyos devise-ekben nyernek legfőbb kifejezést, melynek életbe átültetése felett ugyan sokan gondolkodnak , de legtöbben csak lángolnak, sőt rajongnak azokért; pengetik a szebbnél szebb jeligéket anélkül, hogy egyszersmind annak megtestesítésére dolgoznának, vagy legalább azoknak, akik a nagy munkában fáradoznak, előmozditólag segédkezet nyújtanának. Sőt vannak agyafúrtak, kik a helyett, hogy valamit előre segítenének, csupa hányiveti szabadelvűségből hátrafelé tolják ugyanazon ügy szekerét. Az eszmék és vélemények nagy harczmezején az elősorokban leng egy zászló, melyre e jelige van írva: „népneve és jőjön el a te országod.“ E jelige hangzik uton-útfélen ezer és ezer ajakról. Tömérdek czikk hozta ezt már homlokán. Nem szükség a hirdető ajkakat mozgató, vagy czikkeket gyártó agyakba bepillantanunk, látjuk az eredményből, hogy néhány kevés hivatásos, és csendben gondolkodó főn, s szerény cselekvékeny kéz munkáján kívül a nagy többség részéről magáért a szent ügyért érdemileg vajmi kevés történik ! Sőt hányan vannak a jelige-harsogók között, kik azt is, mit néhány buzgó tanférfiu építeni igyekszik, az ő nagy bölcsességükben paralisálni törekesznek. Népnevelés jöjön el a te országod ! Nálunk majdnem minden ember leghangosabban pedig, kinek magának nagy szüksége volna nevelésre ért a népneveléshez elkezd a kegyteljes újakkal czirogató mamácskák és papácskáktól el a lábszijjal, vagy tisztele nyelével nevelő atyafiig;ért mindenki a maga esze, módja — vagy épen hóbortja szerint. Legtöbben azt hiszik, hogy ezt az eszmét is, mint sok mást csak czifra szavakkal kell kürtölni, ragyogó tervek keretébe öltöztetni, s azonnal itt lesz „országa“ mint valami deus ex machina. És ime a népnevelés országa nem akar jönni, sőt tán bizonyos jelenségek után ítélve azt lehetne mondani, hogy készülőben van tőlünk kereket oldani az a kevés is, ami van. E részben is, mint egyebekben, várunk mindent a kormánytól, és szidjuk a kormányt. Ez természetesen legkönyebb, összedugott kezekkel is megtehető. Bizony uraim, a népnevelés országáért, hogy eljőjön, tenni kell, és pedig sokat. Tenni és kevesebbet beszélni. Mindent ugyan egyszerre nem lehet, de apródonként hozzá kell fogni magunknak is, akkor aztán megyünk valamire. A népnevelés nem a miniszteré, hanem a mi dolgunk. Szép dictiók itt mit sem érnek. Hogy a népnevelés körül itt is, ott is sok hiba van, az kétségtelen. Sőt vannak e téren számtalan parlag sivatag helyek. Sokan a bajok főbb okának lenni mondják a néptanítók precarius helyzetét; rész, sok helyen pedig épen nyomorúságos anyagi ellátását. Nem tagadom , ámbár tudom, hogy ezen kívül még sok mindenféle főbaj van, miknek a fenekére kell nézni. De ezeket itt bonczolgatni nem czélom; tán lesz még erre is alkalom. Czélom ezúttal egyedül nálunk a néptanító urak anyagi helyzetére reflectálni, s kimutatni, hogy az e részben sűrűen emlegetett baj nálunk csakugyan meg van, és hogy Pécsett az ország egyik előkelő provinciális városában meg van , az nem valami szép dolog. Azt tudja mindenki, hogy a társadalom zömét tekintve, nagy részben a néptanítók alkotják szellemileg a jövőt. Tudja, elismeri mindenki, hogy gyermekeink tanodába küldésével legdrágább kincseink bízvak a tanító urak kezére. S akikre e drága kincsek értékesbbé tételét bízzuk, azokat fizetjük egyenlő fokon a napszámosokkal. „Hohó“! kiált fel egynémely népneveléshez is érteni akaró polgártárs, ki gyermekét valószínűleg csak azért küldi iskolába, hogy míg munkára alkalmassá felkamaszodik, otthona ne lábatlankodjék. — „Nincs nálunk tanitó, kinek fizetése nem volna legalább 300 írt, ez pedig szép uniós fizetés, — tán sok is.“ Az ilyen polgártársnak természetesen Inában beszél, vagy is az ember. Ha nem lesznek mégis sokan, s képviselőink mindenesetre, kik másképen gondolkodnak. Vannak nálunk néptanítók, kiknek évi fizetése 300 frt. Ebből az év minden napjára esik csak egy kicsike törtszámmal több mint 82 kr. szóval nyolczvankét krajezár. A törtszámokból eredő, s felszaporodó krajezárokat elteheti a szökő évek azon napjára, mely a 366-dik napot teszi ki.—És ugyan egy tanitó mit csinál naponta 82 krjával? Azt szintén tudja mindenki, hogy a tanitó urak is esznek, laknak valahol, ruházkodnak meg is betegedhetnek, stb. Ha egészséges és naponkint háromszor evett, s ezt, mert pénzbe kerül, kifizette, hogy mi marad meg az élet egyébb szükségletei fedezésére a 82 krból? én nem tudom. Csak azt értem, hogy ily anyagi körülmények között egy tanítónak, kinek naponkint 90 —100—120 fes legnagyobb részt vásott gyermek nevelése és tanításával kell vesződni, mert tetszett a sorsnak őt ezen pályára sodorni, hacsak nem valami áldott könnyűvérű, s vig kedélyű ember, egyik napja úgy mint a másik, gonddal kezdődik, és búval végződik. Legfeljebb azon philosoph gondolattal vigasztalhatja magát: bonum és nihil habere. Ez pedig vajmi fanyar vigasztalás! Van még egy vigasztalás, az írás szavai: kik másokat oktatnak, tündökölni fognak mint az ég csillagai. — Gyönyörű képletes vigasszavak! de a tanító ezeknek csak akkor veszi szellemi hasznát, ha már túl van a halandó élet korlátain. Tovább nem fejtegetem e thémát, mert nem mulattató. Hisszük, hogy képviselő testületünk és tanácsunk legközelebb meg fogja ragadni az alkalmat, hogy megmentsen bennünket attól a nem akarom megmondani milyen tudattól, miszerint Pécs sz. kir. városban vannak tanítók, kiket a kapások napszámával 82 krral fizetünk, még pedig bor nélkül. Ismét a kath. autonómiáról. Valamint az emberi testben, a szívnek erősebb lüktetései a többi tagokban is érezhető hatást idéznek elő: úgy kell, hogy a fővárosi sajtót élénkebben foglalkoztató tárgyak iránt, a vidéken is nagyobb fokú érdeklődés mutatkozzék. Kevés tárgyat találunk pedig, melyről fővárosi napi sajtónk—különösen annak bizonyos része élénkebben vitatkozott volna, mint a kath. autonómiáról; szükségesnek találjuk azért azt e lapokban is, minél többször szóba hozni, már csak azért is, hogy nálunk is minél nagyobb érdeklődést keltsünk és mutassunk e nagy jelentőségű tárgy iránt. A kath. autonómia eszméjében foglaltatik a 48-ki XX. t. sz. azon szavaiban, melyekkel a vallásfelekezetek egyenjogúsága kimondatott. Ez tehát oly jog, melyet a törvény biztosított a katholikusok számára, s melynek megtestesülése protestáns hazánkfiait is annyiban érdekli, amennyiben ezentúl, vallási szabadságuk megvédésében a katholikusok szövetségére is számolhatnak. Mert az egyenjogúság elvénél fogva, vagy minden vallásfelekezet egyenlő szabadságot élvezene saját körében, vagy mindnyájan egyenlő mértékben osztoznak az elnyomatásban, a szolgaságban. S ha a tapasztalás arra tanttá a népeket, hogy egymássali solidaritásban keressék szabadságuk biztosítását — mely alapon kivonták a magyarok az osztrák tartományok számára is az alkotmány megadását — miért ne helyeznék vallási függetlenségünket is hazánk összes vallásfelekezeteinek közös oltalma alá? A vallási függetlenség csak akkor hatna zavarólag a közbékére, ha csak egyik vallásfelekezet ajándékoztatnék meg vele előjog gyanánt; amint azonban mindnyájuknak egyenlő mértékben megadatik, meg van szüntetve az ok a féltékenység és békétlenségre. Miután pedig protestáns hazánkfiai a kormánytól függetlenül rendelkeznek egyházi és iskolai alapítványaik és ügyeik felett, egyedül felügyeleti jogot engedve e tekintetben a kormánynak, ugyanazon jogot követelhetik maguk számára a katholikusok is. S miután az oct. 1-én Pesten tartott vegyes tanácskozmányban, Deák Ferencz indítványa folytán határozatta lön, miszerint a magyar püspöki kar mindenek előtt oly választási módozatot állapítson meg, melynek alapján a rom. kath. vallást követő egyházi és világi honpolgárok meghatározott számú képviselőket választhassanak — igen czélszerűnek találnék, ha a nm. püspöki kar azon időközt felhasználná, mely a legközelebb bezárandó országgyűlés után kínálkozik, miután az ügy sürgőssége halasztást nem szenvedhet. S hogy a megválasztandó egyének, egyháziak és világiak, küldőik nézetei iránt tájékozhassák magukat, előleges tanácskozmányok tartathatnának a megye központjában. Ki ne tudná, hogy a szélsőbal komoly ellenvetés gyanánt hozta fel ama ürügyet, miszerint a jelenlegi képviselők az 1867-ki törvények megalkotásánál ellenkezésbe jöttek küldőik véleményével, s ennek kikerülése végett, ily nagy horderejű kérdések eldöntése előtt — minő a kiegyezkedés — a küldők újra meg lettek volna kérdezendők? Bármily gyarló s alaptalannak tartjuk is ezen állítást még ennek is elejét szeretnők venni az által, hogy szabad befolyást engedjünk a vélemények nyilvánulásának, a közös tanácskozások által. Ez megtörténhetik ugyan a sajtó által is, de emellett az is igaz marad, hogy alkotmányos országban igen nagy súlyt szoktak fektetni a szabad egyesülési és tanácskozási jogra, s e kettőben látják a szabad intézmények palládiumát. Különösen a magyarról országvilág tudja, hogy ha nem volt alkalma nyilatkozni s magát eléggé kibeszélni valamely fontos tárgy fölött, akkor azután kész az elégületlenség meg a protestatio habár magában véve a legüdvösebb volna is, ami ellen az íntéztetik. .. . Azért a sajtó nyilatkozatai mellett tanácskozzunk is, hogy alkalom adatván a közvélemény nyilvánulásának, mennyire lehetséges, közmegelégedésre oldathassék meg e nagy fontosságú kérdés. R. 4 . foil . Püsp. Szt.-Erzsébet 1868 évi nov. hó 24-én. Tettes Baranyavármegye f. é. October hó 15-én s folytatólag tartott bizottmányi közgyűlés jegyzőkönyvi kivonata szerint a megye részéről azon indít-