Századunk, 1838. január-december (1. évfolyam, 1-104. szám)

1838-10-22 / 85. szám

Egy conversatio. Társaskörökben gyakran szeretem a’ magányt, ’s éleménye­­met inkább abban lelem, ha másokat örülni és vigadni látok, mint hogy magam is ugyanazon eszközökkel, mellyekkel ők él­nek, akarnék földerülni. Innen van, hogy a’ jelen őszi estéken, 10 és 11 óra közt, midőn már az asztalok rendezve, a’ cso­portok szorosabban különválva vannak, szeretek visszavonulni az elhagyott kandalló mellé, hol egy gondolat- és képzeletébresz­tő félfényben, a’ hamvadó szenet mozgonylag szítogatva, egy pár órát örömest elmerengek, így tevék­ tegnapelőtt, midőn F,* régi iskolatársam és szinte gyermekkori barátom, nem literator maga, de művelt, figyelmes olvasó­­s újabb lite­rátori viszonya­inkba meglehetősen avatott, mellém veté magát a’ karszékbe ’s egy meghitt párbeszéd szövedék közöttünk, mellyel , mivel kö­rülményeinkben talán érdekkel bírhat ’s némi, kivált írói és lite­ratúrai viszonyok és tárgyak felett felvilágosításul szolgálhat, jónak találtam emlékezetemben összeszedni, a’tetemes!) hiányo­kat kisimítani, de az egészet a’ szóbeli társalkodás­ szabadságá­ban és tárgy ugrásaiban meghagyni ’s így az olvasót mintegy beszélgetésünk’ részesévé és kihallgatójává lenni, F* tehát mellém veté magát a’ karszékre ’s korábbi említé­sek’ következtében igy kezdé a’ beszédet. .. Én csakugyan hiszem, hogy az az Ochtinay az Athenae­um’ 29dik számában nem más mint N­—y. Én. Mindegy, Irántam! viselete minden esetre egy szilaj ti­nóé, melly jegyzésembe nagy dühhel belevágtat, egyetmást megszaglal benne, egyet fordul, egyet bőg,­ egyet rúg, ’s az­zal istállójába visszáruhan. (3. A’ kép eleven ; de halljad okaimat. Ez a’ poetasteri kicsiszolt, felmagasztalt hang és ez a’ szenvedélyesség, nyilván elárulják előttem a’ pajtást és pártost. Ezen urak a’ sty­lus’ sima­ságában és keresett, széphangú fordulataiban mindny­ájan Ka­zinczyinak, a’ pártban és pajtásságban mindnyájan Kisfaludy Ká­­rolynak növendékei­; azért hasonlítanak anny­ira egymáshoz, azért nehéz őket álnév alatt egymástól mindenkor megkülönböztetni, de itt e’ dühösség a’ szemlélni ellen, olly közel állásban az athe­­naeumi zajgásokkal, csak a’ legszorosabb körben hagynak tapo­gatni, ’s itt a’„három“ után legelső ’s meghittebb- II .• Én. Lehet, hogy úgy van. De mi nekem benne leginkább tetszik, az épen azon düh, melly­et említesz ’s melly az én psychologiám szerint csak a’ gyenge és roskadozó ügynek lehet tanúsága. Ugyanis kinek ügy, közügy van kezében s erőt érez magában, azzal győzni, ellenél belőle okokkal kiforgatni, az ny­u­galommal ’s hiedelemmel szól, mert a’ nyomos okoskodás nyu­godalmat, a’ tárgy Hiedelmet kíván; és még, mert a jelesebb erő, ismét az én psychologiám szerint, mindig nemességgel, a’ diadalérzet mindig kímélettel szokott járni. Ama’ nemes harag, mellyre a’méltatlanságot látva gerjedünk’s mellyel O. emleget, vajmi messze esik azon erőtetett, görcsös nevetéstől, mellyel­ ő felkiált: „Mindenható kaczaj, meg ne ölj /m­ás azon vadság­tól, mellyel a’ kontár és hívatlan írót szintúgy el akarja zuzatni, elliptatni, mint az­ útonállót és rablót felakasztatni!. 6. Minden bizonnyal, ez az én véleményem is. Egyébiránt­­ jegy­zésedet a’Hírnök’ 65. számában ma újólag átolvastam ’s úgy találom, hogy azt minden író­ minden legkisebb felak atlas nélkü­­ elfogadhatja. Én. Miért is ne fogadhatná? Nincs ott egyetlen nemesebb rugó is kizárva; hanem az irói rugók’ természetes sora és ha­­tásereje van a' lehető legkiterjedtebb általányosságban soalazva.­­Vegyük fel a’ dolgot ab ovo, úgy a’ mint van. Minden ember­ben van ösztön az írásra, azaz gondolatainak ’s érzeteinek ki­nyomására és más többekbek­ közlésére, mihelyt gondolatai élén­­kebbek, érzetei hullámzóbbak. Ezen ösztönt neveli meg a’ gyönyör, mellyel, mihelyt azokat közleni akarjuk, gondolatink­ játékából, rendbe és világosságba hozásából ’s érzeteink’ tisztul­­tabb, nemesültebb kifejtéséből, mint általában minden lelki és tes­ti erőnk’, természetszerű és öntudattal szabályzott gyakorlatából, szükségképen erezünk ; de ezen ösztön ’s a’ vele párosult gyö­nyör magok még korán sem elegendők, valakit a’ ny­ilványos írói pályára lépetni ’s azon fentartani; következéskép rólok ott, hol én a’ nyilván föllépett irók’ rugóiról szólottam, nem is tetel­­hetek említés. Mert hiszen ezen köz ösztönnél fogva minden, élénkebb gondolkodású ’s értető embernek íróvá, azaz litera­­torrá kellene lenni, mi pedig nincsen úgy. Már ama’ velünk született szemérem és kényes önérzet, melly ezt kérdezteti velünk : valljon fognak e gondolati, mások előtt is eléggé fon­tosodnak és helyeseknek tetszeni; valljon nem fognak e i­asok a’ te legszentebb’s rejtettebb érzeteiden nevetni? sokat, igen sokat legeleve visszarezzent az írói pályától, ’s nekem egyma­gamnak is tapasztalásaim vannak több jeles, részint kitűnő hi­vatalokat viselő vagy viselt fér­fiakról, kik egyedül e’ kényes tartózkodásból állhatatosan vonakodtak munkálataikat sajtó alá bocsátani. Ezen első, eredeti, legtisztább é s legközösebb ösztön tehát magában nem bírván elegendő rugó erővel, az írói pályára tömegeket lépetni föl, kérdés már most, valljon milly rugók­ai vál­tatnak meg’s munkálkodnak tehát az emberi szívben, mellyek­­a’ legnagyobb részt, mellyről jegyzésemben ’» itt is minden­kor szó van, ez fontos és minden esetre koczkázatos lépésre bírják ? Kérdezd meg az ifjút,a ki legelső versét, legolo mű-, vagy könyvbirálalát vagy legalább fordítását névtelenül a’ hirlap- és folyóiratkiadóhoz vivő, valljon mi dolgozott legnagyobb erő­vel's elhatározalag keblében, midőn irt és ment? nem a’ h­­­tt­­ság e­r nevét, ha csak álnevet is és munkáját nyomtatva látni, ennél fogyást,, mivel hiszen a’nagyobb irók’munkái is csak nyom­tatva vannak, némileg helyet foglalhatni a’ költők, az irók közt is érezni és éreztetni, habár ismeretlenül is azt, hogy mi is tudunk ám szólani a’ dologhoz, mi is tudunk ám írni ezt vagy azt, még pedig úgy, hogy müvünk méltónak tartassék a‘ kinyo­­matásra! Igenis, a’ hiúság, a’ bennünk felébredt s tehetség vagy csak mások’ dicsérete által ápolt ’s kecsegtetett önérzetnek ezen első-szülött,­könnyelmű leánya, de egyszersmind szülője vagy testvére a’ később kifejtésű, komolyabb és nemesebb b­e­c­s-és dics vágynak, valamint kifejtésre nézve első (mivel szivünk és lelkünk’ legbelsőbb gyökeréből, t. i­ az *Ai é­rz­e­tbol közvet­lenül ugrik ki), úgy bizonnyal legközösb, sokszor legerősb, at

Next