Századunk, 1842. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)

1842-08-04 / 61. szám

489 egyenlőségét sürgetni s a „fiat justitia aut pereat mundut -t a nemességnek aristocrata előítéletei által megcsontosult részenet is megfoghatóvá tenni, akkor statusszerüleg minden illyetén bitorolt adómentességnek és a statusterhektöli felmentés minden szabadalmának (p. o. vámmentességnek) el kell esnie. Hogy ez nemcsak a közstátusjog eszméletének megfelel, hanem valóságban is létez olly statusokban, mellyekben a felvilágosodás előlépéseket tesz, tanítja a pragmatikai státustörténet. Nagy bölcs és erőteljes fejedelmek által törölteték el a nemesség adómentessége s egyéb szabadalmai, mint Ausztriában, Cseh-, Poroszországban s más német státusokban, vagy lázadások idézték elő ezen eltörlést, mint Francziaországban. Példák, hogy a nemesség maga lett volna illy nemesszivü és nagylelkű, önkéntesen s megelőzőleg lemondani az adómentességről s egyéb nemesi szabadalmakról, a történetből nincs tudva előttem; remélem azonban Istenben, hogy a magyar nemzet díszére a jövő országgyűlésen a követek többsége e nagylelkű indítványt elfogadandja s kiondi, hogy a magyar nemesség ekkori adómentessége eltöröltessék s a nemesek szintúgy járuljanak a státusterhekhez, mint a polgárok és parasztok; ezt, mondom, bizalommal várom, minthogy mellette nemcsak egyes mágnások és nemesek a hírlapokban, hanem más egész megyék is szavaznak. Magyarországban eleinte, valamint Európa egyéb státusaiban nem volt rendes adó. A király és udvara költségeinek födözésére, valamint a szükséges státusköltségekre is az eltulajdoníthatlan korona javak s részben a kamarai jószágok is voltak rendelve. Miután azonban e javak jövedelmei nem voltak elégségesek a statusszükségek födözésére, hozatott be a Lucrum Camerae, mellyhez a nemesek valamint a nemtelenek is adóztak. Háborús időkben a statuskiadások gyarapulván, illy időkben országgyűléseken illő hadi adó vettetett ki, mellyhez a nemesek is hozzájárultak, ámbár a haza védelmére fel is keltek, s akkor a „Lucrum Camerae“ behajtása megszűnt. Midőn a török háborúk meg sem szűntek s az állandó katonaság behozatott, a különben rendkívüli hadi adó rendessé alakult, s a „Lucrum Camerae“ egészen megszűnt. Idő folytában a magyar nemesség hadi s minden adós járandóság alól tudott kibúni, és Werbbőczy ez adómentességet a magyar nemesség főszabadalmául hozza fel. A nemesek arra hivatkoznak, hogy az adómentességet azáltal nyerték, mert háború idején az ország védelmére felkeltek és saját költségeiken tartották magukat. Azonban a legrégibb időkben Magyarországban a nemesek vagy szabadosok, (kik „servientes Regi“ és „Milites“eknek neveztettek) felkelése azért hozatott be, mert nem híven igen a meghódított tótoknak és oláhoknak vagy a gyávaság és más vétkek miatt örök jobbágyságra itélt előbb szabad magyaroknak, azokat szinte oly kevéssé használták hadi szolgálatokra, mint a törökök az általok legyőzött görögöket, bolgárokat, oláhokat, szerbeket, bosnyákokat — kivéve a mohamedán hitre térteket — használták s használják. S midőn az állandó katonaság behozatott, a nem nemeseknek is kellő katonákká lenniök, anélkül hogy a hadi adó a nemteleneknél megszűnt volna; egy ideig a nemtelenek erőszakkal fogattak katonáknak, most az új törvény szerint azok lesznek katonák, kiket a sors ér, s a hadi kötelességnek a nemtelenek nem csak háború, hanem béke idején is alávetvék, míg a nemesek csak háborúban szükség esetén kelnek fel, és személyes felkelés is ritkán történik, hanem a nemesek többnyire maguk helyett jobbágyaikat küldik a táborba. A nemesek, adómentességüket szépítendők, a nagy költséget hozzák fel, mellybe a nemesi felkelés kerül, minthogy a nemesek magokat, vagy helyetteseiket saját költségeiken felfegyverezni s eltartani kötelesek. Ez igaz, s a felkelés sok családokra nézve felette nyomasztó s jólétüket feldúló, de milly ritkán történik nemesi felkelés! A hétéves háborútól a franczia háborúkig nem voltak felkelések, s 1810től, tehát 32 évig, ismét nem. Ritkán viszszatérő időkben tehát felkelések által nemesi családok csaknem egészen tönkre tétetnek s erejükön felül a haza oltárára áldozni kénytelenitetnek, mig egész nemzedékek egészen mentek maradnak; a nemtelenek ellenben béke idején is katonát állítani és adót fizetni kötelesek. Épen ezen aránytalanság és igazságtalanságnál fogva kellene a nemesi felkelésnek eltöröltetnie, ellenben a nemességnek is a hadi adóhoz, a többi statuspolgárok példájára járulnia. A magyar nemességi felkelés azonban, melly a török háborúk s még a hétéves háború ideje alatt is beccsel birt, a változott időviszonyokkal s a hadi tactica tökélyesbülése óta becsét majd egészen elvesztette. A nemesi felkelés akkor határoztatik el, midőn már proximus ardeticalegon, midőn az ellenség már a határon, szélen; a nemesek vagy helyetteseik, a fegyverben egészen gyakorolatlanul, szintolly betanulatlan, az ágyudurrogásokhoz nem szokott lovakkal érnek a táborba, s az első ágyúzásnál széjjelfutnak, mint Győrnél az utolsó felkelés alkalmával. Elég gáncsolandó, hogy a nemesek nem gyakoroltatnak fegyverforgatásban mint a polgárok! A magyar nemesi felkelésnek csak mint az ausztria és németországi honvédnek és az általános felemelkedésnek (Landwehr und Landsturm) csak a legnagyobb veszély idején,mint utolsó védelmi mód, kellene létre jönnie. „A statuskültségekhez elegendőkép járulunk közvetve, p. o. a magyar só vételénél, melly olly magas áron adatik“, — felelik a megcsontosodott nemesemberek , kiknek jelszavuk „nem adózunk“. Igenis adóztak illy módon valamit a státusköltségekre, de hisz ezt a polgárok és parasztok is teszik, kik szinte drága sót és magas vám alá vetett gyarmati árukat vesznek, míg közvetlen adót is kell fizetniük. De nagyobb, épen még látszólagosan sem menthető igazságtalanság, hogy a házi pénztárhoz sem járultak semmivel is, s több megyékben még a mivelt nemességnek nagyobb része is ama méltányos indítványra, jövendőben hozzájárulni, siker marad, ámbár e házi pénztárból a nemes tisztviselők s a megyei szolgák fizettetnek, és a megyének sok nyilványos szükségei födöztetnek. Ez igazságtalanság taglalását feleslegesnek tartom , minthogy ez a magyar lapokban elégségesen megtörtént. S a magyar nemes embernek nem kell-e pirulnia, ha az országúton megy, mellyet a per, saját gazdasága elhanyaglása mellett, ingyen csinált; vagy ha egy kibérleti hídon keresztül hajtat át- vagy hidvámfizetés nélkül, míg ezt a legszegényebb per s a legrongyosabb zsidó is teljesíti ? Olly formán, mikép a hadi és házi pénztár jelenleg áll, soká épen nem maradhat. A legtöbb faluk, kivált terméketlen vidékeken, annyira kiszivált és elszegényülvék, hogy a hadi és házi adót — melly évről évre szaporodik — egyedül viselni nem képesek, minthogy a hátramaradások évről évre szaporodnak. Ismerek kicsi, nyomoru falukat, mellyekben a tartozás már 40 — 60 ezer p. forintra rúg, mellyeknek lerovását az öreg harang fizetendő. De mikép történhetnék ez máskép, miután Magyarországban (Fényes szerint) csak 750,000 paraszt és 125,659 városi mesterember, ellenben 544,372 nemes ember van, (Fényes szerint minden 20. lakos nemes) kik adót nem fizetnek, kik közül sokan még ha kir. városokban házzal és telekkel bírnak is, a városi adóhoz járulni, a fenálló törvény daczára, vonakodnak, (?) vagy ha kereskedést űznek és idegen fuvart használnak, az al- és hídvámot állandóul megtagadják. „Akarunk nyilvános közköltségekre, p. o. csatornákra, vasutakra, a népnevelés előmozdítására stb., hasonlókép adózni, nemesi előjogaink sérelme nélkül, önkéntes ajánlatok által az országgyűléseken“, mondja több nemes, mint például a hírlapok tanúsága szerint az utolsó esztergomi közgyűlésen. De uraim! illyetén ajánlatok sem a királynak nem pótolják ki a hadi-adó hiányát, sem az adózó népnek a házi pénztár általi terheltetését nem könynyitik. S hiszen e közköltségekhez a honoratioroknak s többi pol- 490