Századunk, 1843. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)

1843-02-23 / 16. szám

örömest legel a szem. Ott, annak levéltárában őriztetik a nemzeti szent ereklye. Lehel kürtje, raellynek látásakor a dagadni tudó kebel a honszeretet nemes tüzétől gyuladoz. Szív és ész együtt olly igen meglepetvék, midőn ember a Jász- és Kunkerületek megyeháza udvarának hátulsó részében a rabok javítására állított munkaintézetet vizsgálja. A csinos előkertecske élénk tolmácslója a rendnek, melly az egész intézetben uralkodik. A dologházban az illfától *), mellyen a gyapjút csapják , a szövőszékig, honnan többnemü megtekintést érdemlő szövetek kerülnek, kitűnő ügyességet, pontosságot és ipart fejtenek ki a némán dolgozó rabok, kiknek fönszóval tett esti imádkozásukon is jelen valók. Nem lehetett el nem érzékenyülnüm az Isten dicséretére megnyílt ajkúak vallási buzgalma szemléletén, és a czélszerü imák hallásán, mellyeket a városi lelkész, főtiszt, tudós Stipula József apát ur, mindenféle keresztény hitü foglyok számára remekelt. Vallásosság és dologhoz szoktatás a legbiztosb javító rendszer. Áldás legyen az irt munkaintézet értelmes alapítóján, hű kezelői! A lyrai epigrammában kevés, de a nem-lyraiban annál több szerencsével dolgozott néhai Vitkovics Mihályról mind a föntisztelt apát úr, mind mások szívesen emlékeztek, így él a jó hamva után is a jók emlékezetében! Oct. 15-dikén, Heves megyéhez csatolt Szolnokon Bogyó Jánosné asszonyság elég honlányi melegséggel bir, nemes példája s lelkes buzdításai által egy magyar vándor-szinésztársaságnak élelemkeresését biztosítni. — A város kaszálóján az idén ötszázhatvankét szekér szénát csináltak, mi a bőségnek felötlő tanúja. Oct. 16-dikán, Török-Szentmiklóson az erkölcstelen élet miatt mindkét szemére megvakult emberről ezt szokták mondani: „egyik szeme Apagyra, másik Futakra ment.“ Apagy és Futak helységek lévén, az elmés példaszó bennünket arra int, hogy a helyneveket szótárilag magyarázni igyekezzünk. Legelőször ugyan Török-Szentmiklóson vala előfogatra szükségem , miért a városháznál talált bírót igy szólítom meg: „bíró gazda készpénz fizetésért rendeljen nekem négy lovat és szekérrét. Ő kívánságomat örömmel fogadá, kinek a követelt egy forintot és harmincz krajczárt pengőben leszámlálván, a kívántam négylovas szekér haladék nélkül szállásom ebbe hajtaték. Midőn aztán útnak eredtem, a városház körül, hátam mögött illy dörmögést hallok: „ne csak nézzétek, hol a rospontpénzt megfizetik, oda a biró maga alkalmatosságát rendeli. Ez nem igazság!“ Oct. 17-dikén, Kunhegyesen széttekintek a sokadalomban és minden áruczikkre nézve a legélénkebb vásárt tapasztalom ; kedves volt hallanom, hogy itt a faeszközök — edények — és vászonnyal kereskedő tótok szintúgy magyarul beszéltek, mint Erdélyben a szász mesteremberek, kik áruczikkeikkel a Székelyföld sokadalmait látogatják. A magyar nyelvre nézve minden zaj nélkül mennyi jót tehetnének a két testvérhaza vármegyéi, ha olly nemzeterősek volnának mint a Jász-, Kun- és Székelyföld! „Utazás kár, és sokadalom lopás nélkül nem történik,“ ezt tartja a példabeszéd, mellynek második része egy, Pest megyében Törtelén lakó s a kunhegyesi országos vásárra kullogott nemesember lelopása által beteljesedék. De ő e gazságát egy az egész állományt sértő gonoszságával tetőzte, magánál keresrott ötforintos hamis bankjegyeket horda kit a szemes rendőrség elfogott és vasra vert. A sokadalomban igen kevés koldust lehetett észrevenni, mert a kunok a szegényeket szánják és segítik, de a koldulást utálják. A síkságon fekvő Kunhegyes onnan vette nevét, mivel az azt környező helyeknél emelkedettebb. A város a házak körül sűrűn ültetett magas fákkal diszeskedik; benne a reformátusok most építenek egy kéttornyú új üzletű egyházat. Csak előre az egyházépítési ízlésben, mert az egyház törvényt és példát ad a magánlakók szépítésére. A helybeli első reform, lelkész és egyházvidéki esperes tiszt, tudós Kulifay Zsigmond ur egy nevezetes szónyomozási munkán dolgozik, kihez a távaiból ismétlem tőle lett elválásomkori végszavaimat: „mindent magyarul és a magyar nemzetért!“ Oct. 18-dikán. Kisújszállásnak szabályozott gyönyörű erdeje van. Illésy János arany sarkantyús vitéz és kunkapitány az angol kertében faiskolát állíta, honosít a fatenyésztésre még inkább ösztönzendő. Minthogy Amerikát sokan szeretik emlegetni, az és Magyarország közt az erdőkre nézve ez a valódi különbség: ott a roppant őserdőket irtani kell, hogy a legegészségesbbé tétethessék; ellenben hazánk legkövérebb vidékein minél szorgalmasban fát kell ültetni, hogy emberek és barmok egyiránt egészségesb le-vegőt és enyhítőbb vizet élvezhessenek, és a nyár égető hevében a mezőn támadni szokott nyavalyák elől a viruló lombozatok hősébe menekülni lehessen. Karczag vagy Kardszag van-e jobban írva? nem tudom. Ezért doctor Kovács Mihály úr „Szófejtő, háromnyelvű, magyar helynévtára“ megjelenendését várva várom, hogy abból az idézett város nevét helyesen írni megtanuljam. Karczag Kisújszállást sok részben felülmúlja. Némi mulattatásul ide egy történetecskét iktatok. Szerettimhez Pozsonyba vevény mellett egy levelet akarok a karczagi postára föladni; de a postamester a mezőn kukoriczát töretvén, nem vala ki a vevényt megírja. Sürgetésemre a postamesterné kisebbik lánykája által egy vén ügyészt hivata magához a szomszédságból, ki hallván kívánságát, nagyot káromkodék és irtózatos tekintetével elszalada. A váratlan történet mindnyájunkat némákká tőn. Én tollhoz nyulok, a revényt megirám, és a futárkodott lánykával atyja nevét ráiratám, s menék. Szemeim előtt azonban jó darabig az utálatos fanyelű ügyész*) lebegett. Oct. 19-kén. Idézett utazásomban legelőször Mezö-Peterden kezdék a magyar hangok mellett nem- magyarokat is hallani. Itt oláhok is laknak, kik magyarul értenek és beszélnek. Mig szekeresem lovait megabrakoló, a vendégházban két egymással értekező parasztot verék szemügyre, kik majd oláh majd magyar nyelven szólnak egymáshoz. Az elsőt hallgatom, a bihari oláh beszédmódban tapasztalatokat teendő, a másodikra figyeltem azon érzelemtől lángoltan, mellyel minden magyarnak honában a nemzeti nyelven beszélést hallgatnia kell. A szólók egyike kitünőleg jól beszélvén magyarul, nyájasan kérdém tőle, mikép ment legyen a magyar nyelvben olly nagy tökélyre? „Uram!“ válaszoló , derült homlokkal, „az én feleségem született magyar, és sem ő, sem gyermekeim nem tudnak oláhul, és így aztán mellettük magam is egészen megmagyarosodtam.“ E szerint a „Katholicismus és Protestantismus“**) II. füzetében nem ok nélkül javasoltatik, hogy *) Az illfa szó a balassagyarmati, révkomáromi és szegzárdi munkaintézetekben is divatoz. Mégis azt eddigi szótárainkban hiába keressük. *) Pestben, Váczon az „incultus fiscalis“ neve fanyelű ügyész **) Századunknak 1842. aug. 8dikán megjelent 62. száma 498dik oldalán legalól a jegyzetben azt ígértem vala, hogy Katholicismus és Protestantismus czimü munkám II. füzete azon évben a pesti Leopold-vásárra kijövend. Ezt azonban mindeddig két igen nyomós okból nem teljesithetem : először, mert ismert hazai utazásom 1842. sept. 15. — 1843. jan. 30-áig tartott; másodszor, mert idézett művem kéziratát a helyszínen gyűjteni óhajtott és valóban gyűjtött becses adatokkal megbővítve, átdolgoznom szükséges. Minek jelentése mellett újra s legutoljára ünnepélyesen ígérem, hogy a szóban levő II. füzet a közelgető országgyűlés alkalmával kifogáson kívül közlényt látana.