Századunk, 1843. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)

1843-01-16 / 5. szám

•». szám. Hatodik esztendei folyamat 1843. Január 16. SZÁZADUNK. I? u t ó I a js o & s. o as dl © I a t o k. a háziadó elvállalása fölött. III. Az elv: „semmit rólunk nélkülünk“ igen pompás, és midőn én azt őszintén tisztelem, csak óhajtanám, hogy ne föltétlenül áll­jon minden kivétel nélkül általában minden esetre, hanem inkább csak gyakorlati életünk bizonyos viszonyaira alkalmaztassák s igy a józan ész kivánatinak jobban megfeleljen; ne csak a kormányt kötelezze, hogy az rólunk hírünk tudtunk nélkül ne rendelkezhes­sék, hanem kötelezzen bennünket is annyira, hogy azt a községek, városok, megyék, sőt maga a haza is szem előtt tartván, a megyék­ben például ne ötven ar háromezer, a hazában pedig ne kétezer ar százezerek érdekéről rendelkezzék, határozzon, a­nélkül hogy a százezerek bele­egyeznének vagy a határozandókról csak értesít­­tetnének is. Mert midőn magunk közt igy cselekszünk, akkor el­vünket tettleg rontjuk, aláássuk s csak rosz szándékot, törekvést, akaratot árulunk el. De nem is lehet az tisztakeblü férfiú, ki min­den megkéretés és előj­árói hivatás nélkül tolakodólag s erőszako­san ezerek sorsáról szeret intézkedni, mig ő mint alattvaló tulajdon fölsőbbségének intézkedései ellen folyvást kifogásokat téve, örökön kopott hátú „semmit rólunk nélkülünk“ paripáján nyargal s egész­ben azon szünet nélkül berzenkedő falusi paraszt-prókátorokhoz hasonlít, kik társaikat addig izgatják, mig azok föl nem lázadnak megyéjük vagy földesuruk ellen, de végre is tömérdek káron kívül csak békét s tömlöczöt nyernek. Ha Ő Felsége hírünk tudtunk nélkül még ma minden önálló magyar nemesemberhez külön egy tízezer pengő forinttal terhelt, körülbelül illy tartalmú leiratot intéztetne: „Ő Felségének értésére esvén, hogy a magyar nemesség naponkint szegényül s pénzetlen­­sége következtében folyvást aljasodik, ezen aljasodásnak gátat vetni s szeretett nemességét volt régi fényébe visszahelyezni óhajtván, mindegyiknek legkegyelmesebben tízezer ft. adatni rendelt, melly ide mellékelve azon parancsosal küldetik meg az illetőknek, hogy azt mindenki mulhatlanul elfogadja; különben stb.“ Vagy illyent. Ő Felségének tudtára esvén, hogy a magyar nemzetnek egyetlen s legforróbb óhajtása, hogy Pesttől Fiuméig vasut­vonala legyen. Ő Felsége tehát a nemzetnek kedveskedni kívánván, ezen vasut­­vonalt tulajdon költségén elkészitetendi, annak fentartásáról szüksé­ges alapítvány által gondoskodandik s az utvonalt úgy ajándéko­­zandja a nemzetnek oda, hogy azon mindörökre mindenkinek — a külföldieket kivéve — a járás, kelés és kereskedés szabad le­gyen.“ Ha mondom ez hírünk tudtunk nélkül s igy „rólunk nélkü­lünk“ egy patens által változhatlanul megrendeltetnék: valljon mit cselekedendő lenne a magyar nemesség? Talán nyomban minden megye rendkívüli gyűlést hirdetne s ott a két rendkívüli kegyel­met két rendkívüli sérelemnek nyilatkoztatandná, ellenök fölirást határozna, orvoslásuk végett rögtön országgyűlést követelne, addig is a sok milliókat visszaküldetni rendelne, a vasút építését akadá­lyozandó, mindenkit ellenszegülésre buzdítna? Ezt nem hiszem, hanem inkább azt, hogy az egész nemesség térdre hullna, a Min­denhatónak, ki a nemzetet illy példátlan kegyelmű királlyal meg­­ajándékozó, hálákat adandó s a legjobb fejedelem boldog életéért legforróbb imákat mondandó. Azonban erősen hiszem, hogy minden megyében legalább egypár álbölcs — alias bohó — találkoznék, ki a kegyelmeket egész hazánkat veszélyeztető sérelemnek keresz­telni s belőlök, ha meg nem orvosoltatnak, a haza végpusztulását, vesztét következtetni jósolná *3 ! •— Ha pedig a megyékhez legfölsőbb helyről illyforma leirat ér­keznék : „Ő Felsége, némelly nemesek törvényellenes törekvését, melly szerint a nemességet ősi törvényes előjogaitól kiforgatni s adó alá vetni i igyekeznek, érdem szerint rosszalván, a megyékkel aziránti legfölsőbb akaratát tudatja, hogy illy tárgyak fölötti ta­nácskozással megyei gyűléseiken hagyjanak fel, mert koronáztatása alkalmával a nemzet színe előtt letett ünnepélyes esküje következ­tében nemcsak maga kívánja a nemesség adómentességét tisztelet­ben tartani, hanem minden ármány ellen védeni is fogja azokat stb.“ Ha, mondom, illy leirat érkeznék a megyékhez, valljon mi történnék ? Semmi egyéb mint hogy az egész nemesség vagy lega­lább annak 99/100 örömittasan éljenezné, vég nélkül dicsérné ma­gasztalná ő Felségét, áldaná a gondviselést, melly nemzetet illy törvénytisztelő királlyal megáldá, és a nemességnek csak parányi töredéke vagy is főbölcsekből álló 1/100 része morogna komolyan: „ez a leirat alkotmányunkat alapjaiban megrendíti, ez egy rendkí­vüli sérelem ; azért rögtön közgyűlés, rögtön országos választmány, rögtön erőteljes felirás, rögtön országgyűlés szükséges.“ Ha pedig a megyékhez érkezett leirat a fennebbivel egészen ellenkezőleg s körülbelül így hangzanék: „A köznép adói restan­­tiája világos bizonyítványa lévén annak, hogy az maga az egész adót többé viselni nem képes, ugyanazért meghagyatik a megyék­nek , hogy a köznépem könnyítés tekintetéből ezután legaláb a házi adónak fele a nemességre rovattassék stb.“ Valljon mi történ­nék most? A nemességnek fönebb említett 99/100 része a rende­letet igen következetesen önkénynek, törvénytelenségnek bélyegez­né, rosszallná, ellene kígyót békát kiabálna, orvoslást követelne stb. de a másik parányi töredék vagy­is az '/106 része csakugyan szív­ből örvendhetne, mert teljesült az, mit olly forrón óhajtott, keresett, mert megállapíttatott, mi véleménye szerint a hazát múlhatlanul boldoggá teendi. Azonban ki hinné­ ez a főbölcsekből álló kis töredék, ez az egész nemességnek 1/100 része épen most, épen akkor, mikor leg­forróbb óhajtása teljesülne, lenne legmegelégedetlenebb, ez találna a leiratban legnagyobb önkényt, sérelmet, ez sürgetné leginkább az országgyűlést, ez kiabálná legjobban, hogy az alkotmány s vele együtt a haza rommá lesz!! Ebből főbölcseink logicája s elveik tendentiája igen világosan látható. A logica az, hogy a világon senki más nem rendelkezhetik valamiről jól mint ők; a tendentia az, hogy a világon senki semmi­hez ne szólhasson mint ők. Az elv tehát: „semmit rólunk nélkü­lünk“ nem annyira azt akarja mondani, hogy hírünk tudtunk nélkül a kormány rólunk ne intézkedjék, mint inkább azt, hogy kormány és nép mellőzésével kirekesztőleg csak ők néhányan rendelkezhes­senek az egész emberi nem sorsáról. *­ A vasútra nézve hihetőleg, kivált ha nem volna neki mit rajta szállí­tani , de a tízezer p. forintos banknóta aligha kis lyukat nem ütne a logikába, s valószínűleg azon kisérlené szónoki tehetségét „mikep le­hessen a vasút-parancs elleni indítvány által a jó hazafi szagát meg­tartani, mellette még­is a tizenhárom­fejű banknótákat zsebébe csúsz­tatni?“ Capram et caules. A szerk.

Next