Századunk, 1843. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)

1843-10-22 / 84. szám

84. szám. Hatodik esztendei folyamat 1843. October II. 47. SZÁZADUNK. A magyar tekintetes ur. A magyar ttes urak nevezete alatt értjük azon igazi ties urakat, kiknek vagy tetemes birtok jutott osztályokul, vagy jeles közhivatal nyújt tekintélyt — nem annyira sok pénzre van szükségük, mind inkább gyakran szorulnak más ember pénzére, de perse, ez a gya­kori csekélység végre nagy összeggé lesz. Ötvenezer váltóból álló kölcsön igen ritka portéka a magyar ttes urak között, és ha ma­gyar ember magyar ttes urnak ötven­ezer váltót kölcsönöz, bizony van is annak szép s messze terjedt hire, mint valami rendkivüli­­ségnek. Pedig vannak ám hazánkban nemcsak olly ttes urak, kik 50, 60, 70, 80, 90 ezeret érnek, hanem ollyanok is, kiknek birtokuk két, három, négy, öt, hat, hét, nyolcz, kilenc, száz­ezeret, sőt egy millió váltót is megér! A magyar ttes uraknak birtokukhoz aránylag csak legfölebb tiz, kilencz, nyolcz, hét, hat, öt, négy, három, két, egy s pedig nem ezüst, hanem váltó ezerre van szükségük, s milly gyakran megelégülnének 500 váltóval is! Megemlékeznek ugyan s pedig nem egyszer, hanem gyakran a magyar ttes urak is beszélgetés közben sóhajtozva a két-három­­szász-ezer ezüst forintról, égre meresztve szemeiket elmondják ők is többször: „bár csak a jövő húzásban az én számom lenne a fő­­treffer!“ de mindezeket csak álomkép emlegetik, mert nagyobb része tudja, érezi, mikép ezek úgysem neki valók, mert velük élni úgysem tudna! De az említett csekélységekre csakugyan gyak­ran van szükségök, s pedig némellyeknek minden hónapban, mások­nak minden félévben, ismét mások legalább minden évben egyszer szorulnának rá, ha a kölcsön mindig szolgálatukra készen állna. E szerint az a tres úr, ki évenkint csak kétszer szorul más ember pénzére, még nem legroszabb gazda, s mégis ha százezer forintos birtoka van, és huszonöt évig folyvást minden évben kétszer két-két ezer váltót fölvesz, huszonötödik évben már az utolsó barázdáját is tökéletesen fölvette! Isten mentsen, hogy kivétel nélkül szóljunk, mert hiszen saját szemeinkkel látunk több­etes urakat, kik nem­csak más ember pénzére nem szorulnak, hanem inkább ők szol­gálnak — bár néha nem dicsérendő mód szerint — másoknak pénzzel; de azt mégis bátran állíthatjuk , hahogy a magyarországi ttes urakat mind egy helyre összecsőditenék s itt minden személy­válogatás nélkül őket centuriákra osztanék, bizony alig találkoznék egyegy centuriában itt, kinek más ember pénzére szüksége nem volna, és ha kölcsönt ajánlanánk nekik, a többi mindnyája azt ki­abálná: én is, én is veszek föl kölcsön pénzt! És ez igen szomorú igazság hazánkban, mert arra mutat, hogy a legelső s legszüksé­gesebb mesterséget — az élet mesterségét — még nem tanultuk meg. Megjegyzendőnek véljük itt még azt is, hogy a magyar ítes uraknál csekély különbséget tesz a jó vagy rész esztendő, mert ők majdnem mindig egyaránt készek pénzt fölvenni, csak adjunk nekik, cse­kély tekintettel lévén az év bőségére vagy silányságára, mi ismét arra mutat, hogy ízes uraink mértéken túl szeretnek költeni, melly szeretet mellett természetesen mindig más emberek pénzére szük­ségük leend. Mikor a magyar tzes urnák pénze annyira elfogy, hogy a vi­lágon sehol csak egy garasa sincsen — mi pedig gyakran meg­történik — kivévén a bugyogója zsebjébeni nyúlós zacskójában a nehány huszasocskákat, mellyeknek mint urat képviselendőknek ott lenniük kell, akkor a tres úr kedvetlen , komor, magába vonult, nem kell neki a vendég, nem a mulatság, nem szeret látogatóba menni, nem egyéb jószágait — ha vannak — megnézni, hanem inkább még az itthonit is csak a szobábeli szengetések által kormá­nyozza, mert nem mer a cseléd között megjelenni, tudván, hogy mindenki pénzért fogja zaklatni s száz gazdasági szükségeket fog­nak neki felfedezni, mellyek pótlása nélkül a gazdaságot becsüle­tesen folytatni nem lehet, így gondolkodva, búsulva eltöltvén ne­hány napot, végre fölugrik, befogat s elnyargal a legközelebbi is­merős zsidóhoz , s vagy gubacsát, vagy gyapjúját adja el jól olcsón előjáróban s vagy kétezer váltót fölvesz rá, vagy ha aratás után van, gabnájára, mellynek a zsidó szabja meg tetszése szerint az árát, előlegeztet magának egy pár ezeret. A je­ttes ur nem is gon­dolván arra, hogy ezen tette által ismét egyik erőből fölösleg is lecsapolta vérét, mihelyt a nyomozó kétezer váltót zsebébe tet­te, azonnal viggá, jókedvűvé, beszédessé, barátságossá, vendég­­i mulatság szeretővé lesz; azonnal látogat, jószágaira rándul, fele­melt fővel mint az a cselédek között megjelen s kérdezősködik, tit­­olt fizet, a szükségeket póllandóknak igen stb. Azonban minden jókedvűsége mellett sem feledkezett meg a búval teljes pénzetlen korról, ugyanazért erősen föltevé magában e kétezerét szorosab­ban őrizni, hogy ismét olly szomorú állapotba ne jőjön. Ennek kö­vetkeztében s véleménye szerint annyira szorítja a kétezerét, hogy­ csaknem vért szorít ki belőle, de mit használ, a pótlandó szükség száz meg százféle, mindennap tizen, sőt többen kunyerálnak tőle pénzt, s így akarat­a ellenére is csak úgy szökteti almáriumából a tízforintos banknettákat egymásután, mig végre vagy tizennégy nap múlva egy kissé gondosabban tekint az almáriumba s nagy bámulatára látja, mikép a nyolczvan darab tízesből alig van már négy darabja. Ekkor kezd éget földet káromlani, ekkor átkozódni, hogy ő nála a pénz a világ minden kincséért meg nem maradhat; ekkor kezd esküdni, hogy ő ezután senkinek nem fog fizetni, ha még igazságosabb követelése lesz is stb. De mit használ? Azok, kiknek követeléseik vagynak, vagy nem hallották a bohó esküt, vagy nem törődvén vele, kérik a magokét, s ha e fölingerült tres­zr vagy két első kérőt, kivált ha egy kissé könnyebben beszélget­het velük, üres kézzel bocsát is el, mondván: majd máskor! — mégis az utóbbi kérőket kifizeti, míg a négy darab banknottából tart. És most? Most a szükségek fele még alig lévén pótolva, a tekint, az még jobban neki búsul, a gondoskodásnak még jobban neki adja magát, de távolról sem gondolkodik arról, mi lesz ő belőle, ha ő most ismét uzsorára vesz föl valahol pénzt? milly hamar tönkre jut ő e szerint, mert már majd sem a kamatokat, sem a tőkéket nem győzendő fizetni; milly szükséges volna ő neki már előre egy kegyes házról gondoskodni, melly öreg napjaiban kegyelemkenyérre befogadandná. — Nem, illyésről távolról sem, hanem csak arról gondolkodik : hol s hogyan kaphatna ő ismét pénzt minél előbb ? Azokhoz többé nem mer menni, kiknek úgyis már előre mindenét eladta, mert tudja hogy úgysem kapna tőlök semmit; azokhoz ha­sonlókép nem mer menni, kiktől már rég törvényes kamatra sze­dett föl kölcsönöket, sőt örül, hogy e jó hitelezők hallgatnak s

Next