Századunk, 1844. január-december (7. évfolyam, 1-104. szám)
1844-11-26 / 94. szám
Nem vagyok ötödször barátja azért, mert a józan ésszel teljeséggel meg nem tudom egyeztetni, hogy az, ki birtokát átgondolt s teljesen elhatározott szándékkal mind magára, mind utódaira nézve örökbe eladta azért, mivel a pénzzel magán jobban segíthetni, s általa inkább mint birtoka által boldogulhatni vélt, azt utóbb mégis visszavehesse, mert ez szorosan véve nem jelenthet egyebet, mint törvényes szabadságot az embereket bolondoknak tarthatni. Egyébiránt azt hiszem, ha mindazon okleveleket, mellyek Sz. István királyunk ideje óta birtokeladások s verések alkalmával írattak, egy halomba elővarázsolhatok: hihetőleg azon tanúságot merithetnek belölök, hogy a mostan élő nemességünknek csak fele ül igazi ősi birtokban , mellyhez senki semminemű jogot magának nem formálhatna , fele pedig bizonyosan ollyanban, melly már tán hússzor is eladatott, megvétetett s mostani tulajdonosaiktól elpereltethetnék; ha pedig a nemességet két tökéletesen egyarányos részre osztjuk, és mostani alakjában fönálló ősiségünket úgy tekintjük mint kell, azaz úgy vesszük, hogy az fele nemességünknek jogot ad birtokokat visszakövetelhetni s a másik felerészt megkárosíthatni, úgy hiszem, összeegyeztethetőbb az igazsággal s erkölcsiséggel inkább e jogot módosítni, miután ezáltal a másik rész mit sem vesztene, mintsem azt a másik résznek valóságos károkozhatására mostani alakjában megtartani; mert sokkal könynyebben lemondhat ama része jogáról, mellyről akkor, mikor birtokát örökbe eladta, önkint s valósággal már lemondott, mint eme valóságos birtokáról, mellyet valósággal örökre megvett volt, s nincs ok, miért kedvezzen a törvény egyik résznek jobban, mint a másiknak, miután a részek egyenlők. Hogy azonban ama rész is azon jogától, mellyet neki a törvény eddig biztositott, s mellynek kedvezősége tekintetéből talán kelleknél is könnyelműbben szánta el magát birtoka eladására, teljesen meg ne fosztassék: az ősiséget nem végkép eltöröletni, hanem csak módosíttatni kívánnám. Bár azt tehetnék, hogy a világon minden perlekedést megszüntethetnénk és semmi bíróra ne szorulnánk; de miután emberi gyarlóságunk ezt elérni nem engedi, kötelességünk legalább azt eszközölni lehetőleg, hogy perlekedésre nyújtó alkalmaink vagy is perlekedési okaink s forrásaink minél kevesebbek legyenek, s bírákra minél ritkábban szoruljunk; már pedig ősiségünk korlátozása, módosítása által pereinket csakugyan tetemesen megkevesitnők a nélkül, hogy valakinek ártanánk. Ő de sok köz- és középnemes őrzi féltékenyen, mint szeme fényéte vagy ama birtokra vonatkozó okleveleit; s mikor melletök haladva rájok pillant, csak egy nagyot sóhajt azt mormolván magában: Istenem, hajdan ez is a mi birtokunk volt! bár legalább ekkor jutna eszébe, bizony mégsem jó könnyelmü pazarlónak lenni!! De a szegény! sokkal szegényebb, sokkal inkább rászorul naponkint szegény jövedelmére, semhogy azt csak gondolalatában is merné forgatni, hogy a benne ülő hatalmas dynastát megtámadandja s ősi birtokát visszakövetelendi! így csak sajnálatos sopánkodásra ébreszti föl szorongó keblét ősiségünk, melly, ha törvényesen módosittatnék, kebelében soha többé föl nem ébredne! II. Ismételve mondom: ősiségünknek a hogyan áll, barátja nem vagyok; de nem azért nem vagyok, mintha az némelly igen természetes óhajtásaink teljesültének akadékul szolgálna, mit sok uraink hinni látszanak s állitni szeretnek. Az életben egészen ellenkezőt tapasztalván, szilárdul hiszem, miszerint azon óhajtásaink ősiségünk fenállása daczára is beteljesedendnek, ha más akadékuk nem lesz. S mellyek azon óhajtásaink, mellyek állítólag ősiségünk miatt nem teljesülhetnek? Nincs hitelünk s pedig ősiségünk miatt; a köz- és középnemesség nem boldogulhat s pedig ősiségünk miatt; a nemesi birtok csúfosan olcsó s pedig ősiségünk miatt; mindezeket ősiségünk eltörlése bő mértékben megszülendi stb. — Igaz, kiki szívből óhajtja, hogy a becsületes embernek — de nem ám minden csaló s soha fizetni nem akaró arszlánnak — szorultságában hitele legyen, a köznemes többi embertársaival egyiránt boldoguljon s annak idejében, ha birtoka eladására szorul, azt jó drágán eladhassa ; de hogy ezeket ősiségünk eltörlése eredményezhetné, arról soha meggyőződni nem tudtam. Hogy ősiségünk hitelhiányunknak nem oka, arról már talán kelleknél is bővebben nyilatkoztam e lapokban, ugyanazért róla többet szólani a szerénység tilt. Okaim fölött a nyájas olvasó eddig már itélt, most tehát csak a két utóbbiról szólok. Nemcsak megyei gyűléseinken, hanem hírlapjainkban is élénk vita folyt nem rég aziránt, valljon az ősiség eltöröltessék-e? És győzött sok megyében azon párt, melly az intelligentiát kizárólag magának tulajdonítva, minden régi törvényeinket nyomban eltöröltetni kívánja, s határozatta jön: „az ősiségnek el kell töröltetnie, mert az a köz- és középnemességet, a magyar nemzet magkövét semmivé teszi.“ Az okoskodók több csortcsavart okokkal támogatták állításukat, mellyek azonban senkit mást meg nem győztek, mint kik úgyis már azon elhatározott szándékkal léptek gyűléseinkbe, hogy az ősiséget — törjék bár vagy szakadjon — megdöntik; mert korunkban nem annyira okok győznek, hanem a hatalmasabb rész „igy akarjuk“-ja szokott leginkább határozni, mi igenis rendén látszik lenni, miután nagyon furcsának tetszenek, ha az értelmeseket leczkéznék s nekik törvényeket alkotnának. Mellőzvén a sajátszerű okoskodásokat, mellyek egyébként is a nyájas olvasó előtt tudva vannak, csak a dologra térek át azt állítva, miszerint épen ősiségünk fenállásának köszönheti a köz- és középnemesség részben, hogy még áll, mert nélküle bizonyosan vagy már egészen elenyészett, vagy végenyészetéhez legalább tetemesen közeledett volna. Ugyanis: Köznemeseinknek — csekély kivétellel — nincs mesterségük, mellyből megélhetnének, jobbágyhelyeket senki sem akar részökre szaporitni, mostaniakra pedig vagy nem tehetnek szert vagy ha itt ott tesznek, mostani jobbágyainkat szorítják ki helyeikből, kik a közjó tetemes kárára csak szaporítják a gonoszok seregét, s igy, ha tömegestől kocsisok, béresek — pedig illyen embereink is sokan vannak már — lenni nem akarnak, mulhatlanul rászorulnak azon csekély birtokra, melly még kezeikben van; középnemeseink nem kereskednek, kalmároskodnak; mesterséget űzni szégyelnek, művészethez nem értenek, valamennyien nem prókátoroskodhatnak, mindnyájan tisztviselők nem lehetnek, s miután mégis uriasan élni szeretnek, sőt bármibe kerüljön, akarnak is, azoknak szinte olly múlhatlan szükségök van azon birtokokra, mellyekből jelenleg élnek, valamint a köznemességnek a magáéra. Igaz, sok, igen sok intézetek terveztetnek, sok uj törvények projectáltatnak, mellyek, ha életbe léptetnek, hivatalaink több ezerrel megszaporodnak és több ezer egyénnek kenyeret nyújtanának, mert valamint minden uj intézetnek uj hivatalokra, épen úgy többnyire minden új törvénynek új örökre leend szüksége, de tekintsük csak, hogy már a mostani hivatalnokainkat is nehezen fizetjük, a sokkal nagyobb számukat pedig ha körülményeink nem változandnak, azok pedig bizonyosan nem változandnak, míg okosabbak nem leszünk ■ a szegényebb osztályok végelpusztulása nélkül épen nem fizethetendjük, pedig azt állítjuk, hogy a szegényebb osztályokon segíteni akarunk! Avvagy talán azt hisszük, hogy a hivatalok szaporítása