Századunk, 1845. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)
1845-01-14 / 4. szám
Ha valaki valami új kézművességet, vagy gyárintézetet akar behozni vagy fölállítani, ritkán találkozik ki, meggondolván az üzérkedéssel járó kétes sikert, arra vállalkozna, mivel az nagy kockáztatással vagyon öszvekötve. Az ember örömestebb fordítja pénzét inkább a földművelésre, mivel az ennéli kilátás sokkal biztosabb. S ez leginkább azon termékeny országokban vagyon, mellyek már a természettől, inkább a mezőgazdaság, szőlőművelés s baromtenyésztésre alkotvák, s mellyekben a népesség aránylag csekély, mint ezen eset Magyarországban példásul: találkoznak ugyan illy körülmények közt is sok vállalkozók, főkép a kormány gyámolitása mellett , de midőn az arra szükséges pénzt kinyerték, önhasznukra kezdenek többnyire üzérkedni, s midőn e tekintetben czélukat elérték , a közügy érdekét egészen elmellőzik, s az üzérkedés rész folyamatba esésével mit sem gondolnak. Miből következik, hogy a kormánynak olly emberekkel, kik minden pénz s javadalom nélkül csupán mint tervezők lépnek föl, s gyárvállalat vagy kézművességi üzérkedésre ajánlkoznak, semmiféle viszony, vagy érintkezésbe nem kell bocsátkoznia, hanem csak az ollyakkal, kiknek az olly ügyek üzletére biztositó birtokképességök vagyon s az általok kezelt közérdek némileg garantirozva van. Ha pedig a kormány azokkal, kiket a szükséges vállalkozásokra elég gyárismereti készültségüek s vagyonbiztosságuaknak talált, érintkezésbe akarna bocsátkozni, ezeknek gyámoltatását, nem egyszerre nagyobb , hanem csak aprónkénti kis pénzmennyisséget kell eszközölnie. Az ember cselekedeteinek majdnem mindenike az önhaszonvágy ingeréből származik, s igen valószínű, hogy a lényünket környező gyarlóságok, mint önhasznunk bal eszméit szülők, igen könnyen elfeledtetik velünk a közjót s közérdeket. Továbbá, óvakodnia kell a kormánynak. Hogy, ha valami újonnan fölállított gyár, vagy kézművesség a népnek csupán külföldi áruczikkekhez ragaszkodó s előítéletes vonzalma miatt nem is pártoltatik, — a gyártmányok megvétele által tudnillik, — kényszerítéshez ne nyúljon, mivel ez csak elégedetlenséget gerjesztene, az idegen áruczikk inkábbi pártolását idézné elő, mi a tilalom ellenére is még inkább vétetnék következő római vers által érintett gyarló hajlamunknál fogva : „Nitimur in vetitum, cupimusque negata“, hanem szükség, hogy az újonan fölállított gyárat és kézművességet, készítményeivel az alattvalók iránti jó példa adásával, legelőször is pártolja. Ezen szempontból indulva ruháztatta II. Fridrik porosz király katonáit először is porosz posztóval, miáltal az új porosz posztógyárak igen erős, s bizonyos kelendőségre jutottak. Az első franczia consul, Bonaparte, midőn bizonyos alkalommal egy lánczvigalmat rendezett, a jegyre ezeket irá: „Én reményem, hogy ezen tánczvigalomra a meghívott urak és aszonyságok belföldi kelmékben jelenendnek meg.“ S valóban, ha már egy király, vagy kormányzó vagy királyné belföldi gyártmányokat s készítményeket kezd használni, azt csakhamar utánozzák az országnagyok is, s ezeket pedig a pórnépi polgárok. A kedves kedélyű s emberboldogító franczia király IV. Henriket egyszer egy kalapos kérte alamizsnáért, amint a király kérdezte volna, hogy ki ésemez jelené, hogy ő egy kalapos, kérdezé tőle Henrik: hogy tán meg nem élhetne mesterségéből? A kalapos viszonza, hogy nékie igen sok kalapjai vagynak készen, hanem mirel azok nem a legújabb divatszerintiek, ki sem vesszi. A jólelkű király eldobja kalapját, s a kalapos említett készítményéből hozat elő, fejére teszi, s mondja: ez többet használand neked mintha alamizsnát adnék. Ennek következménye jön, hogy néhány het alan minden kalapjai elkeltek a szegény kalaposnak, mivel a körülötte levők valamennyien ollyat akartak viselni A külföldi áruczikkek behozatalát eltiltani nem tanácsos, ha mindjárt azok nálunk is termesztetnek, hanem azt inkább beviteli vámfizettetéssel kell akadályoztatni, a belföldi áruczikkek kivitelét kedvezményekben részesíteni, vagy épen még mégis jutalmazni, mint az angolok. Minden népnek szükséges, műterményeit önönmagának előállítani, s természeti termékeit önmagának nemesíteni. A kormánynak kell tehát először is gondoskodni arról, ha valljon az ország elég kézművesekkel bír-e? Így hiányzanak például Magyarhonnak több városaiban még sok nemei a kézművességnek és művészetnek, mire különben a magyarnak szüksége van, s ezért is sok műtermékek Bécsből rendeltetnek meg, így Serbiában még jelenleg csaknem mindenféle mesteremberek hiányzanak , s pedig a szerbeknek szükségük van kőművesekre, ácsokra, lakatosok s más mesteremberekre, kiket Zimonyból hívnak Belgrádba vagy Kragujeváczra, ha új házakat akarnak építtetni , vagy valami gyártmányra szükségük van, míg azokat Bécsből megrendeltetik. Szinte így hiányzanak Havasalföldön s Moldvában csaknem mindenféle mesteremberek (kivévén a német mesterembereket, kik Bukarest vagy Jassyba bocsáttattak), valamint a gyárak is, honnan a szükséges tárgyak iránti megrendelések csak Brassó s Szebenben (Erdély városaiban) történhetnek meg. A kormánynak nem szükség tudni, hogy egy varga (Schuster hány czipőt állít ki évenkint, s hogy kamarája, lerakatára mennyi vagyont rejthet , hanem azt szükséges tudnia, hogy hány legény dolgozik valamely mesterember boltjában, avagy hány mesterember tartózkodik az ország egyenkénti részeiben, s hol vagynak sokan vagy kevesen, a népesség vagy szükség irányában. Nagyon terhes új kézműhelyeket és gyárakat alakítani, mert tetemes előlegezést kívánnak, s ez okból vesznek annyi áruczikkeket a külföldtől, azért küldetik annyi pénz ki, például: Spanyolhonból, Portugálliából, sőt még Némethonból is Angliába. Ha valamely országban kézmű, vagy gyárkészítmény hiányzik, úgy azt a külföldtől kell megvennie, s belőle az országban áruczikkeket készíteni, hogy legalább a munkabér az országban maradjon p. o. a nyers nádmézet venni, s az országban finomítani, nyers lent és kendert, finom gyapjat stb. venni, s földolgozni. Tudnia kell tehát a kormánynak is, hány kézműhely és gyár találtatik az országban, hogy a sülyedni kezdőket fölsegíthesse, s gyámolítása által ismét virágzó állapotba helyeztesse. Ha egy nemzet termesztmények birtokában vagyon, de azokat nem maga nemesíti, hanem külföldieknek adja el, amint a magyarok a gyapjút és az ezért bevett pénzért gyártmányokat vesz: olly nemzet minden munka és iparűzés daczára zöldágra olly könnyen nem juthat, s mindig kellemetlen állapotában megmarad; vagy (mint jelenleg Magyarországban történik s Portugálliában már régen történt) végképen elszegényedik, olly annyira, hogy kiszámítható, hány millió arannyal, vagy forinttal jön évenkint szegényebb. Szintúgy a kormánynak tudnia kell, valljon a közműhelyek és gyárak az országban szaporodnak, vagy kereskednek-e? de mikint tudhatja azt? 70—80 év előtt, egy utas sem merészelte volna valamely gyár tulajdonosától tudakolni, hogy mennyi kél el gyártmányaiból évenkint? mert bizonyosan azt gondolta volna, hogy rosz szándékból, keresete és nyeresége kurtítása miatt teszi azt. Illyesmi többé nem történik, a gyártulajdonosok közönségesen legnagyobb szívességgel adnak a felöl tudósítást, de csak a kormány vehet valamely országban gyártott áruczikkek kiviteléről bizonyos tudomást, s pedig a vámlajstromokból, mit aztán statistikusokkal s státusemberekkel közöltethet. A kormány a vámlajstromokból vett tudósításokat jelesen használhatja. A kormánynak