Századunk, 1845. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)

1845-01-14 / 4. szám

Ha valaki valami új kézművességet, vagy gyárintézetet akar behozni vagy fölállítani, ritkán találkozik ki, meggondolván az üzér­kedéssel járó kétes sikert, arra vállalkozna, mivel az nagy koc­­­káztatással vagyon öszvekötve. Az ember örömestebb fordítja pén­zét inkább a földművelésre, mivel az ennéli kilátás sokkal biztosabb. S ez leginkább azon termékeny országokban vagyon, mellyek már a természettől, inkább a mezőgazdaság, szőlőművelés s baromte­nyésztésre alkotvák, s mellyekben a népesség aránylag csekély, mint ezen eset Magyarországban példásul: találkoznak ugyan illy körülmények közt is sok vállalkozók, főkép a kormány gyámolitása mellett , de midőn az arra szükséges pénzt kinyerték, önhasznukra kezdenek többnyire üzérkedni, s midőn e tekintetben czélukat elér­ték , a közügy érdekét egészen elmellőzik, s az üzérkedés rész fo­lyamatba esésével mit sem gondolnak. Miből következik, hogy a kormánynak olly emberekkel, kik minden pénz s javadalom nélkül csupán mint tervezők lépnek föl, s gyárvállalat vagy kézművességi üzérkedésre ajánlkoznak, semmiféle viszony, vagy érintkezésbe nem kell bocsátkoznia, hanem csak az ollyakkal, kiknek az olly ügyek üzletére biztositó birtokképességök vagyon s az általok ke­zelt közérdek némileg garantirozva van. Ha pedig a kormány azokkal, kiket a szükséges vállalkozásokra elég gyárismereti készültségüek s vagyon­biztosságuaknak talált, érintkezésbe akarna bocsátkozni, ezeknek gyámol­tatását, nem egyszerre­ nagyobb , hanem csak aprónkénti kis pénzmennyisséget kell eszközölnie. Az ember cselekedeteinek majdnem mindenike az önhaszon­vágy ingeréből származik, s igen valószínű, hogy a lényünket kör­nyező gyarlóságok, mint önhasznunk bal­ eszméit szülők, igen kön­nyen elfeledtetik velünk a közjót s közérdeket.­­ Továbbá, óva­kodnia kell a kormánynak. Hogy, ha valami újonnan fölállított gyár, vagy kézművesség a népnek csupán külföldi áruczikkekhez ragaszkodó s előítéletes vonzalma miatt nem is pártoltatik, — a gyártmányok megvétele által tudnillik, — kényszerítéshez ne nyúljon, mivel ez csak elé­gedetlenséget gerjesztene, az idegen áruczikk inkábbi pártolását idézné elő, mi a tilalom ellenére is még inkább vétetnék követ­kező római vers által érintett gyarló hajlamunknál fogva : „Nitimur in vetitum, cupimusque negata“, hanem szükség, hogy az újonan fölállított gyárat és kézművességet, készítményeivel az alattvalók iránti jó példa adásával, legelőször is pártolja. Ezen szempontból indulva ruháztatta II. Fridrik porosz király katonáit először is po­rosz posztóval, mi­által az új porosz posztógyárak igen erős, s bi­zonyos kelendőségre jutottak. Az első franczia consul, Bonaparte, midőn bizonyos alkalommal egy lánczvigalmat rendezett, a jegyre ezeket irá: „Én remény­em, hogy ezen tánczvigalomra a meghívott urak és aszonyságok belföldi kelmékben jelenendnek meg.“ S va­lóban, ha már egy király, vagy kormányzó vagy királyné belföldi gyártmányokat s készítményeket kezd használni, azt csakhamar utánozzák az országnagyok is, s ezeket pedig a pórnép­i polgárok. A kedves kedélyű s emberboldogító franczia király IV. Henriket egyszer egy kalapos kérte alamizsnáért, a­mint a király kérdezte v­olna, hogy ki é­­s­emez jelené, hogy ő egy kalapos, kérdezé tőle Henrik: hogy tán meg nem élhetne mesterségéből? A kala­pos viszonza, hogy nékie igen sok kalapjai vagynak készen, hanem mirel azok nem a legújabb divatszerintiek, ki sem vesszi. A jó­­lelkű király eldobja kalapját, s a kalapos említett készítményéből hozat elő, fejére teszi, s mondja: ez többet használand neked mintha alamizsnát adnék. Ennek következménye jön, hogy néhány het alan minden kalapjai elkeltek a szegény kalaposnak, mivel a körülötte levők valamennyien ollyat akartak viselni A külföldi áruczikkek behozatalát eltiltani nem tanácsos, ha mindjárt azok nálunk is termesztetnek, hanem azt inkább beviteli vám­fizettetéssel kell akadályoztatni, a belföldi áruczikkek kivite­lét kedvezményekben részesíteni, vagy épen még mégis jutal­mazni, mint az angolok. Minden népnek szükséges, műterményeit önön­magának előállítani, s természeti termékeit önmagának ne­mesíteni. A kormánynak kell tehát először is gondoskodni arról, ha valljon az ország elég kézművesekkel bír-e? Így hiányzanak pél­dául Magyarhonnak több városaiban még sok nemei a kézműves­ségnek és művészetnek, mire különben a magyarnak szüksége van, s ezért is sok műtermékek Bécsből rendeltetnek meg, így Serbiában még jelenleg csaknem mindenféle mesteremberek hiányzanak , s pedig a szerbeknek szükségük van kőművesekre, ácsokra, lakatosok s más mesteremberekre, kiket Zimonyból hívnak Belgrádba vagy Kragujeváczra, ha új házakat akarnak épít­tetni , vagy valami gyártmányra szükségük van, míg azokat Bécs­ből megrendeltetik. Szinte így hiányzanak Havasalföldön s Moldvá­ban csaknem mindenféle mesteremberek (kivévén a német mes­terembereket, kik Bukarest vagy Jassyba bocsáttattak), valamint a gyárak is, honnan a szükséges tárgyak iránti megrendelések csak Brassó s Szebenben (Erdély városaiban) történhetnek meg. A kormánynak nem szükség tudni, hogy egy varga (Schuster­ hány czipőt állít ki évenkint, s hogy kamarája, lerakatára mennyi vagyont rejthet , hanem azt szükséges tudnia, hogy hány legény dolgozik valamel­y mesterember boltjában, avagy hány mesterember tartózkodik az ország egyenkénti részeiben, s hol vagynak sokan vagy kevesen, a népesség vagy szükség irányában. Nagyon terhes új kézműhelyeket és gyárakat alakítani, mert tetemes előlegezést kívánnak, s ez okból vesznek annyi áruczik­­keket a külföldtől, azért küldetik annyi pénz ki, például: Spanyol­honból, Portugálliából, sőt még Némethonból is Angliába. Ha valamel­y országban kézmű, vagy gyárkészítmény hiány­zik, úgy azt a külföldtől kell megvennie, s belőle az országban áruczikkeket készíteni, hogy legalább a munkabér az országban maradjon p. o. a nyers nádmézet venni, s az országban finomítani, nyers lent és kendert, finom gyapjat stb. venni, s földolgozni. Tudnia kell tehát a kormánynak is, hány kézműhely és gyár találtatik az országban, hogy a sülyedni kezdőket fölsegíthesse, s gyámolítása által ismét virágzó állapotba helyeztesse. Ha egy nemzet termesztmények birtokában vagyon, de azo­kat nem maga­ nemesíti, hanem külföldieknek adja el, amint a ma­gyarok a gyapjút­ és az ezért bevett pénzért gyártmányokat vesz: olly nemzet minden munka és iparűzés daczára zöldágra olly könnyen nem juthat, s mindig kellemetlen állapotában megmarad; vagy (mint jelenleg Magyarországban történik s Portugálliában már régen történt) végképen elszegényedik, olly annyira, hogy kiszámítható, hány millió arannyal, vagy forinttal jön évenkint szegényebb. Szintúgy a kormánynak tudnia kell, valljon a közműhelyek és gyárak az országban szaporodnak, vagy kereskednek-e? de mikint tudhatja azt? 70—80 év előtt, egy utas sem merészelte volna valamel­y gyár tulajdonosától tudakolni, hogy mennyi kél el gyártmányaiból évenkint? mert bizonyosan azt gondolta volna, hogy rosz szándékból, keresete és nyeresége kurtítása miatt teszi azt. Illyesmi többé nem történik, a gyártulajdonosok közönségesen legnagyobb szívességgel adnak a felöl tudósítást, de csak a kor­mány vehet valamel­y országban gyártott áruczikkek kiviteléről bizonyos tudomást, s pedig a vámlajstromokból, mit aztán statisti­­kusokkal s státusemberekkel közöltethet. A kormány a vámlajstro­mokból vett tudósításokat jelesen használhatja. A kormánynak

Next