Thalassa - Pszichoanalízis–Társadalom–Kultúra, 2001 (12. évfolyam, 2-3. szám)
TANULMÁNYOK - MARNO DÁVID: A pszichoanalitikus narratíva
Marno Dávid: A pszichoanalitikus narratíva történetfilozófiai szempontokat és párhuzamokat rejt magában, melyeket e helyen nem fejthettem ki. Eredeti céljaimból annyi talán mégis megmaradt és kiolvasható a dolgozatból, hogy olyan Freud-értelmezésre törekedtem, amely lehetővé teszi a pszichoanalízis eredeti elméletének nem a későbbi, részben posztmodern fejlemények, hanem a korábbi, filozófiai előzmények felőli értelmezését. Interpretációmban nem a pszichoanalitikus elméletet általában, hanem csak Freud műveit vettem alapul. Emellett főként az szól, hogy nem vagyok analitikus, és semmiféle személyes tapasztalatom sincs az analízisről, így nem vállalkozhattam arra, hogy belemenjek olyan Freud után felmerült kérdésekbe, amelyeket eldönteni kizárólag az analitikus tapasztalat jogosult. Freud maga többször figyelmezteti az olvasót, hogy aki nem analitikus vagy nem vett részt analízisben, az nem is ítélkezhet az analízis kérdéseiben. Ennek megfelelően az én értelmezésem kizárólag Freud elméletének belső szerkezetét vizsgálja, és ítéletet mondani semmiképpen sem akar, pusztán a megértésre törekszik. Másfelől viszont, minthogy a narratíva terápiás funkciója érdekelt, Freudot nem mint filozófust, hanem mint orvost szerettem volna olvasni. Ez talán az előző szempont után paradoxnak tűnhet; valójában csupán azt akarom vele hangsúlyozni, hogy a narratíva terápiás funkciója, és így az analitikus kezelés elmélete az, amit közvetlenül vizsgáltam, nem pedig Freud kultúraelmélete, a pszichoanalitikus emberkép általában vagy akár a metapszichológia; ez utóbbiak csak annyiban szerepelnek az interpretációmban, amennyiben segíthetnek megérteni a kezelés elméletét. Ami Freud narratológiai vizsgálatát illeti, ennek mára komoly irodalma alakult ki, elsősorban az esettanulmányokra vonatkozóan. Fő : Ennek megfelelően ebben a dolgozatban nem fogok figyelembe venni olyan véleményeket, amelyek Freud egyes nézeteit, spekulatív koncepcióit elavultnak vagy eredendően elhibázottnak tartják, így például a halálösztön vagy a szerzett tulajdonságok örökölhetőségének elmélete az analízis későbbi történetében számos támadást kapott; ezeknek a támadásoknak az igazságát nem tudom, és nem is akarom megítélni. Egy másik példával, a Farkasember kapcsán manapság nemcsak abban nincs egyetértés, hogy mi volt Szergej Pankejev betegsége, de sokan azt is kétségbe vonják, hogy Freud bármilyen értelemben segített volna rajta (ld. erről Winer, 1992. 151. o.). Ennek megítéléséhez szintén analitikusnak kell lenni, a magam részéről nem tehetek mást, mint hogy elfogadom Freud állításait, így Pankejev gyógyulása az egész gondolatmenetem egyik alapvető premisszája lesz. Mint ahogy azt is előfeltételezem, hogy az analízis általában képes valamilyen terápiás hatást gyakorolni a betegre; ha ez a feltevés nem igaz, a dolgozat érvelése hibás alapokon nyugszik.