Thalassa - Pszichoanalízis–Társadalom–Kultúra, 2001 (12. évfolyam, 2-3. szám)

TANULMÁNYOK - MARNO DÁVID: A pszichoanalitikus narratíva

Tanulmányok dalkodó elméletében hasonló módon jelenik meg a historicitás. Ami­kor azonban kezdtem részletesebben megismerni a freudi elméletet, be kellett látnom, hogy a narratíva funkciója a pszichoanalízisben koránt­sem egyértelmű, viszont értelmezése olyan metapszichológiai kérdé­sekhez vezet el, amelyek egy ilyen dolgozat kereteit meghaladják. Ezért két eset közül választhattam: vagy megkísérlem úgy végrehajtani az összevetést, hogy a freudi elméletnek egy kész narratológiai értelmezé­sét veszem alapul, és ezt hasonlítom össze a hegeli filozófiával, vagy megpróbálom a freudi elméletet a narratíva kérdése felől problemati­­zálni, és az összevetést egy következő dolgozatban végzem el. Az utób­bi mellett döntöttem, így az alábbiakban egy Freud-interpretáció olvas­ható, amely remélhetőleg önmagában is megállja a helyét, noha olyan (2. folyt.) „Valami hasonló játszódik le a lélekgyógyászatban is. A beteg eltaszította magától, idegenné, titokzatossá nyilvánította múltjának azokat az eseménycsoportjait, melyek szorongásának feltételezett okai, és neurotikus tünetekben jelentkeznek. Ezek az események olyan jelentést kapnak, amelyeket sem elfogadni, sem hatásosan elutasí­tani nem tud. Nem arról van szó, hogy a beteg nem tudja, hogy mik voltak ezek a té­nyek, és hogy nem ismeri ezeket a tényeket, mert ha valamilyen formában nem tudna róluk, nem tudná felismerni és elfojtani azokat, ahányszor csak felbukkannak a tudatá­ban. Ellenkezőleg, túlságosan is ismeri őket. A pszichoanalízis elméletével összhangban azt mondhatnánk, hogy a beteg túlcselekményesítette ezeket az eseményeket; olyan in­tenzív - valódi vagy pusztán elképzelt­­ jelentéssel ruházta fel őket, hogy azok még jó­val azután is alakítják világlátását és reakcióit, miután már régen el kellett volna süllyedniük a múltban. A kezelőorvosnak tehát nem az a dolga, hogy szembesítse bete­gét a „valódi tényekkel”, és felmutassa neki az „igazságot”, az őt megszálló „képzelet­tel” szemben. És nem is az a feladata, hogy a betegséget valamiféle „komplexus” meg­jelenési formájának minősítse, és a pszichoanalízis elméletéről tartott rövid előadás ke­retében felvilágosítsa páciensét a betegség valódi természetéről. Ezt akkor tehetné, ha az esetet egy harmadik félnek, elsősorban egy másik terapeutának írná le. A pszichoanalitikus elmélet elismeri, hogy a páciens ugyanúgy ellenáll ennek a két meg­közelítési módnak, mint annak, hogy a traumatizált emléknyomok abban a formában hatoljanak be a tudatába, ahogyan azokra megszállottan emlékezik. A kezelőorvos fel­adata tehát annak a módszernek a megtalálása, amellyel rábírhatja betegét, hogy úgy „cselekményesítse újra” az egész élettörténetét, hogy ezek az események más jelentést kapjanak, megváltozzon a fontosságuk az életét alkotó események egészének szempont­jából. Amint előrevetítettük, a terápiás folyamat arra irányul, hogy újra ismertté tegyen eseményeket, amelyeket a beteg azzal, hogy túlzott oksági erőt tulajdonított nekik, ki­taszított élettörténetéből, és elidegenítette őket magától. Mondhatjuk úgy is, hogy az eseményeket azzal fosztják meg traumatikus tulajdonságaiktól, hogy kiemelik őket a cselekményszerkezetből, amelyben meghatározó szerepet játszanak, és beillesztik őket egy másikba, ahol alárendelt vagy átlagos szerepet töltenek be egy olyan élet elemei­ként, amelyet az összes többi ember is megél.” Hayden White, 1997­. 78-80. o. 4

Next