Thalassa - Pszichoanalízis–Társadalom–Kultúra, 2001 (12. évfolyam, 2-3. szám)
TANULMÁNYOK - MARNO DÁVID: A pszichoanalitikus narratíva
Tanulmányok analízis terápiás elmélete ezt a nézetet alátámasztja.76 A beteg a kezelés során egy fragmentált narratívától egy koherens és konzisztens narratíva felé halad, és a végső narratíva, ha a kezelés sikeres, egyben alkalmas arra, hogy újraalkossa az addig a tudattalanban rejtőző identitását. De milyen következményekkel jár ez a terápiás narratíva helyességére vonatkozó kérdésünkre nézve? Mielőtt a felettes én eltérített volna a narratíva problémájától, épp ott tartottunk, hogy vázoltunk egy válaszlehetőséget a szóképzetek konstrukciójával való terápia kapcsán. Akkor arra a következtetésre kellett jutnunk, hogy a narratíva elvesztette mimetikus referencialitását. Amennyiben egyáltalán kitüntetett szerepet tulajdoníthattunk neki a gyógyuláshoz vezető úton, azt nem referencialitása alapján tettük, hanem mert egy olyan nyelvi struktúrát ismertünk fel benne, amely különösen alkalmas arra, hogy a tudattalan képzetekre jellemző elsődleges folyamatokat ne engedje meg, hanem sajátos időszerkezete révén logikai összefüggéseket teremtsen. A Farkasember példája ezt bizonyos mértékig alá is támasztotta, hiszen ott egy álomban kifejeződő tudatta 7. A narratív identitás elméletét, melynek gyökereit Arisztotelésznél és Hegelnél kell keresni, elsősorban Ricoeur és Alasdair MacIntyre nevéhez szokás kapcsolni, de XX. századi formájának kialakításában olyan, főként angolszász filozófusok is részt vettek, mint David Carr, Lois Mink vagy éppen Hayden White. Az elmélet népszerűségére valószínűleg az a magyarázat, hogy talán elsőként volt képes arra, hogy alternatívát mutasson fel a kartéziánus tradíció szubsztancialista (következésképp a historikus) önkoncepcióival szemben. Érdemes megjegyezni, hogy a pszichoanalízis narratívaelméletének és a narratív identitás nézetének összevetése tanulságos lehet a narratíva kognitív státusza körül kialakult vita szempontjából is. Mint ismeretes, a vitának az volt tárgya, hogy a narratíva azért alkalmas-e a narratív identitás megalkotására, mert egy eredeti narratív szerkezetet rekonstruál, vagy pedig éppen azért, mert egy eredetileg nem narratív szerkezetű eseménysort narratívába kényszerít, és ezáltal az identitás alapjául szolgáló koherencia látszatát nyújtja. (Egyébként ennek a vitának is legalább Arisztotelészig vissza lehet vezetni a történetét: a vita csíráját jelzi Arisztotelésznek az a két állítása, hogy egyfelől a mathosz abban különbözik a történetírástól, hogy nem valós eseményeket beszél el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhettek volna, másfelől a költészet alapja az utánzás. Az utóbbi állítással tehát egy, a platóni ideaelmélet nélkül nehezen azonosítható referenciát tulajdonít a mathosznak.) Anélkül, hogy most felidéznénk a vita részleteit, utalni szeretnénk arra, hogy ugyanez a dilemma húzódott végig a mi gondolatmenetünkön is. Mind a narratív identitás elmélete, mind, ahogy azt a bevezetőben elmondtuk, a hegeli elmélet magában rejti a párhuzam lehetőségét, ennek a kidolgozása azonban csak egy másik dolgozat témája lehet. A narratív identitásról ld. MacIntyre, 1984/1999. 274-303.; David Carr, 1986. 9-17. o. és 73-99. o.; Lois Mink, 1978. 143-147. o.; és Tengelyi, 1998.16-22. o.