Thalassa - Pszichoanalízis–Társadalom–Kultúra, 2001 (12. évfolyam, 2-3. szám)

TANULMÁNYOK - MARNO DÁVID: A pszichoanalitikus narratíva

Tanulmányok analízis terápiás elmélete ezt a nézetet alátámasztja.76 A beteg a kezelés során egy fragmentált narratívától egy koherens és konzisztens narratíva felé halad, és a végső narratíva, ha a kezelés sikeres, egyben alkalmas ar­ra, hogy újraalkossa az addig a tudattalanban rejtőző identitását. De milyen következményekkel jár ez a terápiás narratíva helyességé­re vonatkozó kérdésünkre nézve? Mielőtt a felettes­ én eltérített volna a narratíva problémájától, épp ott tartottunk, hogy vázoltunk egy válaszlehetőséget a szóképzetek konst­rukciójával való terápia kapcsán. Akkor arra a következtetésre kellett jutnunk, hogy a narratíva elvesztette mimetikus referencialitását. Amennyiben egyáltalán kitüntetett szerepet tulajdoníthattunk neki a gyógyuláshoz vezető úton, azt nem referencialitása alapján tettük, ha­nem mert egy olyan nyelvi struktúrát ismertünk fel benne, amely külö­nösen alkalmas arra, hogy a tudattalan képzetekre jellemző elsődleges folyamatokat ne engedje meg, hanem sajátos időszerkezete révén logi­kai összefüggéseket teremtsen. A Farkasember példája ezt bizonyos mértékig alá is támasztotta, hiszen ott egy álomban kifejeződő tudatta­ 7. A narratív identitás elméletét, melynek gyökereit Arisztotelésznél és Hegelnél kell keresni, elsősorban Ricoeur és Alasdair MacIntyre nevéhez szokás kapcsolni, de XX. századi formájának kialakításában olyan, főként angolszász filozófusok is részt vettek, mint David Carr, Lois Mink vagy éppen Hayden White. Az elmélet népszerűségére va­lószínűleg az a magyarázat, hogy talán elsőként volt képes arra, hogy alternatívát mu­tasson fel a kartéziánus tradíció szubsztancialista (következésképp a historikus) önkon­cepcióival szemben. Érdemes megjegyezni, hogy a pszichoanalízis narratívaelméleté­­nek és a narratív identitás nézetének összevetése tanulságos lehet a narratíva kognitív státusza körül kialakult vita szempontjából is. Mint ismeretes, a vitának az volt tárgya, hogy a narratíva azért alkalmas-e a narratív identitás megalkotására, mert egy eredeti narratív szerkezetet rekonstruál, vagy pedig éppen azért, mert egy eredetileg nem nar­ratív szerkezetű eseménysort narratívába kényszerít, és ezáltal az identitás alapjául szolgáló koherencia látszatát nyújtja. (Egyébként ennek a vitának is legalább Arisztote­lészig vissza lehet vezetni a történetét: a vita csíráját jelzi Arisztotelésznek az a két állí­tása, hogy egyfelől a mathosz abban különbözik a történetírástól, hogy nem valós ese­ményeket beszél el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhettek volna, másfelől a köl­tészet alapja az utánzás. Az utóbbi állítással tehát egy, a platóni ideaelmélet nélkül ne­hezen azonosítható referenciát tulajdonít a mathosznak.) Anélkül, hogy most felidéz­nénk a vita részleteit, utalni szeretnénk arra, hogy ugyanez a dilemma húzódott végig a mi gondolatmenetünkön is. Mind a narratív identitás elmélete, mind, ahogy azt a beve­zetőben elmondtuk, a hegeli elmélet magában rejti a párhuzam lehetőségét, ennek a ki­dolgozása azonban csak egy másik dolgozat témája lehet. A narratív identitásról ld. MacIntyre, 1984/1999. 274-303.; David Carr, 1986. 9-17. o. és 73-99. o.; Lois Mink, 1978. 143-147. o.; és Tengelyi, 1998.16-22. o.

Next