Tolnai Világlapja, 1904. január-március (4. évfolyam, 1–13. szám)

1904-01-10 / 2. szám

50 TOLNAI VILÁGLAP Pozeidon apó. A Turul-családhoz ezelőtt öt tavaszszal, sokat jártunk ki a Svábhegyre. Fiatal jogászok, önkéntesek, zeneakadémiai növendékek, sőt talán bűvészek és hasbeszélők is valánk, mindmegannyi zéró az életben és a házassági statisztikában. Bámulatos tarka, pipacs jellemű társaság volt ez: hírhedt verekedők, nyilt terekben kipéczézett adósok, elcsapott színészek, milliomos patriciusok fiai szitták az öreg Turul szivarjait és lejtettük a lányokkal a contredanse-ot. A családfőnek volt egy karakterisztikus mondása, mely összefűzött mindannyiunkat és az ez volt: «A sírban és a Turul-családban mindenki egyforma». Tényleg így fértünk csak meg olyan emberekkel, akiket, mihelyt a fogaskerekű vasútról leszállottunk, egy hétig (a következő estélyig) nem akartunk az utczán megismerni. A család se feszegette soha, kinek mi az állása, ha jól tudott enni, inni, tánczolni, szalonképes volt náluk. Az öreg Turul pompás Pozeidon-alak volt, nemhiába kapitányoskodott huszonöt évig az aldunai gőzösökön. Azt mondták (és mi mindannyian elhittük), hogy csempészkedéssel szedte meg magát, kiszolgált finánczok most is megfenyegetik az utczán, ha találkoznak. A feleségével se volt tiszta a dolog. Román eredetű asszony volt, aki úgy pipázott, mint a czigányasszonyok s akinek, egyéb hijján, házassági levele se volt. Egyáltalán a családnak nem volt becsülete sem apai, sem anyai ágon. Ennyi rosszat tudtunk az öregekről, a többi gonoszságot nem érdemes följegyezni. Senki közülünk meg nem akadt ilyen apróságokon, fiatalok voltunk, múltja egynek se volt, azt hittük, más embernek sincs. A két leányról már semmi rosszat se írhatok. Gyönyörű leányok voltak, tökéletesen hasonlók, csak az egyik szőke, a másik fekete. Ma sem hiszem, hogy azóta jobb barátom lett volna, mint Tima és Hortense. Igazmondók voltak, bizalmasak, apró gorombaságaimat nem tűrték el. Komoly szándéka közöttünk természetesen senkinek se volt. Hortense-nak udvarolt egy elektrotechnikus kollégánk, mindazonáltal ugyancsak görbe szemmel néztük volna az öreg Turult, ha valamelyikünket megkínálja a leánya kezével, aminthogy neki is különös lett volna, ha közülünk valaki kérőnek lép fel. Mi csak szalaggorát alkottak ennek a különös családnak, melynek aranyfüstből volt a becsülete, délibábból a tisztessége. Az öreg urnak különben rendszere volt a házasságot illetőleg. Csaknem minden hónapban előteremtett a leányai számára, egy kérőt, komoly, hosszúszakállú öreg urakat, akiket senkisem ismert. Jénai varrógépkereskedők, czivilizált bojárok, franczia utazó-ágensek voltak, titokzatosan jöttek, titokzatosan mentek. Ilyen alkalmakkor az ifjúság megbecsülte magát. Frakkot húztunk, zongoráztunk, komoly képpel bézigeztünk, szinte ragyogtak mindenek a tisztelettől, melyet a család iránt szimuláltunk. Pozeidon apa gyanús ordókat tűzött a mellére, a mama megfésülködött, a lányok pedig szépek voltak, mint mindig. Roppant csodáltuk az embereket, akik házasodni készülnek. Egész különös gépezetű, más világból szedett automatáknak néztük, akik nálunknál tízszer annyit értek. A furcsa emberek azonban jöttek, mentek és nem házasodtak. Nagyon féltek a lányoktól. A mi környezetünkben, ráadásul az öreg Turul viselt dolgaival és a mama nem létező házassági levelével, a lányok is gyanúsaknak látszottak. Az arczuk is szerencsétlen volt: mintha mindig titkoltak volna valamit. Pedig a lányoknak, szavamra mondom, semmi eltakarni valójuk sem volt. II. A világ huzamos ideig nem foglalkozott Turulékkal és a két leánynyal. Ők se igen törődtek Pesttel, mely este, nyaralójukról nézve, merő lámpatengernek látszott. Megmaradtak a mi körünkben, mely tökéletesen kielégítette őket. — Sok ember lakhatik odaát — szólt Pozeidon apó, a lámpatengeren elmerengve és sok adósságuk lehet. Senki se volt kiváncsi a fiatalság pesti képviselőire. Bennünket kivülről-belülről ismertek s mi nemkülönben őket. Pozeidon apó lassan kibontakozott abból a misztikus ködből, mely az Al-Dunán ragadt rá. Felfogtuk észszel, hogy ügyes szélhámos, aki vagyonilag elég tehetős, aki vaspánczélba tudta öltöztetni múltját. Jól emlékszem, mindig csöndes utálat fogott el, ha hazatérve, útközben Pozeidon apó múltjáról diskuráltunk. Pajtásaim nagyobb része mosolyogva beszélt e tételről s tudtam magam is, hogy csak egy lépés hiányzik hozzá, hogy ne fogjak kezet többet az öreg Turullal. Semmi kedvem se volt ezt a lépést megtennni. Ifjúságom hóbortjába, könnyelműségébe beleolvadt ez a rejtélyes família, mint az első bormámor, az első adósság. Szükségem volt a társaságukra, mint a szóda bikarboná ra, sok hamis eszmény émelygésétől szabadultam meg náluk. Jogászkorom hintalovai és pléhkardjai voltak ez a család; jól tudtam, hogy az ember kivonül a játékszerekből és a nürnbergi holmik elromlanak. A becsületet elkerülhetetlen náluk. Hogy kinek milyen mérvű a becsülete, gondoltam, az csak akkor derül ki, ha az illető maga keresi, addig ne provokáljon az ember senkit. Aki nem jár vadászni, arról nem sül ki, hogy lesipuskás, aki nem ül lóra, arra nem mondják, hogy rossz lovas. Turul apóról úgy hittük, hogy nincs kedve a becsület paripáján magasabb iskolát lovagolni és szerencsére senki se jutott abba a helyzetbe, hogy a családért exponálni kellett volna magát. A leányokat illetőleg azonban mind megegyeztünk. A Turul-családot finoman széjjelkülönböztettük a Turul-leányoktól. A lányok, derék lányok voltak. Ezenközben sietve telt az idő. A svábhegyi kertben, hol kivirultak a mályvarózsák, hol elhervadtak, Pozeidon apa őszülésnek indult. Tehát tisztelet nélkül is lehet megőszülni. A lányok idősödtek bár Hortense nem volt még huszonnégy esztendős. Amit eleinte közömbösen néztünk, most már egyre izgatottabban vártuk: várjon ki veszi el őket? A varrógépgyárosok és a szeverini-ültetvényesek folyton jártak a házba, de azonmód el is tűntek, a szép szakállak száma megközelítette az ötszázat. Némelyik kérő őszinte volt velünk szemben. Azt mondták, hogy a becsület és apénz mérlegen nem eléggé egyforma, némelyik azt is mondta, hogy Pozeidon apó megelégedhetne, ha a házasságot illetőleg az ő nyomdokain járnának. A becsületet, folyton a becsületet hangoztatták. Azt hiszem, Turulék nem lehettek igen vagyonosak. Divatos lett a Turul-család becsületéről diskurálni. Az emberekben végig benn marad az a vágy, melyet a gyermek érez, mikor a babái belsejét bontogatja ki. A felnőttek, mozgó, élő babákat keresnek maguknak és a becsület, jellem, tisztesség konczára vadásznak. Annyit vitatkoztunk a kérdés felett, hogy a sok mendemonda kiszivárgott és az apa meg a két lány fülébe jutott. A családnak cselekednie kellett valamit. A múlt, Pozeidon apó rejtélyes vaslovagja, meglehetősen sarokba szorítva állott. Meg kellett őt védelmezni. Sgy hiszem, Pozeidon apó így okoskodhatott: Mi az ördögnek feszegetitek ezt? Miféle írta Lövik, Károly.