Tolnai Világlapja, 1906. április-június (6. évfolyam, 14–26. szám)
1906-04-15 / 16. szám
TOLNAI VILÁGLAPJA 665 3Uniformisomon ejtett sérelmet. Nem tudtam belenyugodni. Kerestem, kutattam a vonakodás okát. Én gyanakodtam, hogy az özvegynek van valakije. Meg- isállom, mindenkit gyanúba vettem, a pinczért, a csziszolgát, a mészárost s az összes férfinemen levő vendégeket. De kutatásomnak meddő eredmiénye volt. Kénytelen voltam konstatálni, hogy az özvegyem kifogástalan erkölcsi életet él. Rajtamivül még csak nem is kacérkodik senkivel. Ezt a városi köztudat is megerősítette. Az egész városban s a garnizonban biztosra vették, hogy én vajoyok a kedvese. Mindennap hallottam erre vonatkozó czélzásokat. Néhányan irigyelték is. Az öreg ezredes megveregette a vállamat s igy szólt: — Praktikus ficzkó vagy. Egyesited a hasztost a kellemessel. A te helyedben magam is azt venném. Természetes, hogy tagadásom csak megépíresítette azt a föltevést, hogy a szép hotelesnéni szeretőm. Mikor egyszer szóbahoztam előtte, fülig idpirult s csak ennyit mondott: — Beszélhetnek, amit akarnak. Elég, ha mi plvadjuk . . . — Nos, nekem nem volt elég. Nap - nap után zaklatóbb vágyat éreztem, hogy meghódítsam. Pedig, mondom, eleinte oly biztosra vettem, hogy Bár a szakitás körülményeire is előre gondoltam, t.L Mondhatom, hogy nagyon kényelmetlenül éreztem el magamat. Láttam, éreztem, hogy tetszem annak az asszonynak s mégsem tudtam a kegyében egy lé- ü léssel előre menni. A küszöbnél utasítottak vissza, s kedvesen, gyöngéden, de czudar határozottsággal. Öt hetekig háborogtam, tusakodtam, mig egyszer azon kaptam magamat, hogy szerelmes vagyok az özvegyi vendéglősnőbe. A legkomolyabban szerelmes. Legalább azt hittem. Tudjátok, mit tettem ? Semmi egyebet, mint hogy megkértem a kezét. S tudja rátok, mi történt ? Semmi egyéb, mint hogy ő nagy- t, sága kosarat adott. Reszketve, kényes szemekkel halotta meg, hogy vonzódik hozzám, hogy egy férfiú sem áll közelebb szivéhez és mégis, nem tehet a feleségem . . . Soha, soha ! — Miért ? — kérdeztem elképedve. — Ne kérdezze. — csengett összekulcsolt kersekkel. Dühösen, kétségbeesetten távoztam. Soha olyan dühösen nem rágtam a bajuszomat, mint azonaz estén. Mi lelte ezt az asszonyt ? Talán valami is bűn nyomja a lelkét? Valami nagy, véres dráma !: titkát hordja magában ? Más magyarázatot nem tudn ittam találni. Az udvarlást természetesen végképp beszüntettem s nagy örömmel hallottam, hogy legközelebb Budapestre helyeznek át. Alig vártam az áthelyezést. Sürgettem is az ezredesnél, ki mosolyogva, kissé gúnyosan ütött a vállamra. — Ahá, meguntuk a biézont. Persze, a sok a jóból is megárt. Nem kellene olyan mohónak lenni, barátocskám. Nem is tettem kísérletet megcáfolni azt a feltevést, hogy szerencsével udvaroltam annak a hölgynek, kinek még férfi minőségben sem kellettem. Amellett nap-nap után láttam, hogy ő nagysága is elkeseredett hangulatban van. A szeme alatt egyre szélesedett a szenvedés karikája. A szobaleánytól hallottam, hogy egész éjszaka sír. Egy hét múlva nyugodtabban kezdtem gondolkozni a helyzetről. Csak attól tartottam, hogy nevetségessé leszek, ha megtudják a valóságot. Ezt mindenáron megakadályozni igyekeztem. Újra beszélgetni kezdtem vele, s egy alkalommal be is mentem a szobájába. Nem találtam ott. Valami üzleti ügyben hirtelen el kellett mennie. A szobaleány, aki a szobába vezetett, nagyon kért, hogy várjam meg ő nagyságát. Először voltam a szobában s kíváncsian néztem körül. Egy könyv tűnt a szemembe, mely finom zöld bársonykötésben hevert az éjjeli szekrényen. A könyv fel volt ütve. Kezembe vettem, s elolvastam a czimét. Obskúrus német regény volt: «Egy özvegy emlékiratai.» A szerző nevére nem emlékszem. Azon a helyen, ahol a könyv fel volt ütve, három sor vörös czeruzával volt aláhúzva. A három sor így hangzott: «Az az özvegy, aki másodszor megy férjhez, magát és férjét teszi boldogtalanná. A szívnek nincs utótavasza, a boldogságnak nincs reprize.» Homlokomra ütöttem , euréka ! Megtaláltam a vonakodás okát. Az a szegény asszony felült egy regény frázisának. A nyomtatott betű varázsa megejtette. Eh, gondoltam, nincs egyszerűbb dolog, mint megértetni vele, hogy . . . Az öreg úr elhallgatott. — Nos, — válaszolta a törzsorvos — megértetted vele ? — Nem, — válaszolta Márnay — miután megtudtam, hogy az ellentállás oka nem bennem rejlett, nem ingerelt többé. Aztán meg veszedelem is fenyegetett. — Micsoda veszedelem ? — A házassági ígéret . . . Féltem, hogy a siker esetén le kell vonnom a konzekvencziákat. Inkább zsebretettem a kudarczot. ■— Értem, — mondotta a törzsorvos. l?riszfusol* marfirjct