Tolnai Világlapja, 1914. október-december (14. évfolyam, 40–52. szám)
1914-11-15 / 46. szám
26 é . Az a nagy sárga ház olyan volt, mint a malom. Az a néhány becsületes ember, aki benne lakott, úgy élt, akár a ló. Sohasem beszélt, egyre csak dolgozott. A többi pedig őrölt, őrölt a maga meg a mások becsületén. Veszedelem volt abban a házban lakni. A lányokra, ha szegények voltak, ráfogták, hogy modellek, ha gazdagok, hogy rosszak. Az asszonyoknál még ennyi disztinkciót sem tettek. Azok — a malom szerint — mind rosszak voltak. Talán igazuk is volt; én legalább sohasem győződtem meg az ellenkezőről. A vaskorlátos, keskeny emeleti folyosón szótlanul haladtam át, ha ebédre siettem s három éven át, nem hiszem, hogy szóba állottam volna akár csak két emberrel is. Azt akaratlanul is észrevettem, hogy az asszonyok nem sokkal voltak mosdatlanabbak a hírüknél s ez ugyan kevéssé ingerelhetett, hogy ismeretségüket keressem. Nem is kerestem, inkább kerültem. Megebédeltem, aztán gyorsan távoztam. Valószínűleg valami kávéházba. Télen át jobb sorom volt. Ilyenkor a folyosót nem állták el az asszonyok s a téli, friss levegő tisztán tartotta az én utamat. De nyaranta a nagy ház öble úgyis tele volt a legvastagabb illattal s a buja, nehéz levegőben különben is ugy elszorult a tüdőm, hogy az a sok künnálló, ostoba asszony valósággal dühössé tett. Nem lehetetlen, hogy egyszer-egyszer meg is lökdöstem a kövérebbjét és szemtelenebbjét. Hallottam is, mikor utánam kiáltották: — Ojjé be büszke . . . zire . . . más is lehet szobrász . . . Amiben igazuk is vett az ostobáknak. Nem, nem voltam népszerű ember a folyosón. Még a kosztos asszonyom, az a vastagajkú, fecsegő asszony, az se szeretett. Nem tudta nekem megbocsájtani, hogy mikor kérdezte tőlem, melyik asszony tetszik nekem az udvaron, egész röviden, durván azt feleltem: „Mindenesetre az, amelyik sohasem fog megszólítani." Néhány nap múlva már valószínűleg azt híresztelték rólam a nagy sárga malomban, hogy asszonygyűlölő vagyok. Hát hiszen abban a házban könnyen lehettem volna azzá ... II. Mindjárt a lépcsőház mellett, egy örökösen csukott barna ajtó előtt többször láttam egy szép leánykát. Valami fazsámolyon ült (állva sohasem láttam) s mikor mentem, mindig ugyanolyan szótlanul és semmittevéssel bámult a levegőbe. Legtöbbször észre sem vett, de olykor rám vetette nagy olajszin szemeit s minden leányos félelem nélkül, mint egy bátor állat, nézett a szemeim közé. Azon a zsámolyon olyan formátlanul ült, hogy egészen ugy mutatott, mintha zsákból kandikálna ki. Úgy látszik, egy csöppet sem gondolt magával, mert örökösen ugyanegy feketesávos, vörös alapszínű matrózderékban s valami szennyes szürke szoknyában láttam. Csak a fejét gondozta. Bámulatosan finom bőrű arca s csodálatos fényes haja volt, melyet magas, tornyos kontyba fésült. A homlokát kékesszinü frufru árnyalta teljes szélességben s az erős hajsátor mögül két szeme úgy tekintett ki, mint sűrü bokor alól egy gazella okos szeme párja. Egyszer-egyszer szinte meg kellett állanom, olyan magnetikus erővel hatott rám ez a csúf talapzatról rám tekintő ragyogó fej. Az a testetlen hidegség, mely ezt a fejet szinte szoborrá varázsolta, imponált. Ugy tetszett nekem, mintha ez a fej nem is élne s évezredeken át megmaradhatna ilyennek, aminőnek most látom. Egyszer meg is állottam s néztem szótlanul, de az a fej ugy állotta a tekintetem, szándékosság és hiúság nélkül, hogy nekem kellett lesütnöm a szememet. A kosztos asszonyom arca ragyogott, mikor észrevette, hogy az a lány szemembe ötlött. Jó vendége voltam (nem túlságosan sok tisztességes ember járt hozzá) s valami módon le szeretett volna bilincselni. Egy olyan ragyogó lányfejet épen alkalmatos bilincsnek gondolt. Maga hozta szóba: — Ugye szép lány? — Hogy hívják? — Sophienak. — Micsoda? — Csárdás ... azt hiszem, modell . . . — Tehát az is rossz. A kövér asszony kacagott: — Rossz, rossz . . . Van rá eset, hogy az a jó, ha valaki rossz. Egy névjegyről lekapartam a nevet s a tiszta oldalra odaírtam néhány sort. Találkozni óhajtanék vele, mikor és hol? írja meg. Addig is imádom. A névjegyet odaadtam a kosztos asszonynak s azt hiszem, egy kissé röstelkedve, megkértem, hogy valamikép juttassa ahhoz a lányhoz. Az asszony röhögött, elkapta a névjegyet s gyorsan elsietett. Egész nyugodtan ettem tovább, ugy vettem a dolgot, mint valami nagyon közönségest. Ha rossz az a lány, akkor nyugodtan ehetem. Mire kíváncsinak lennem? Néhány perc múlva visszajött az asszony s egy kis levelet adott át. A saját névjegyem volt benne s csúf, otromba írással egy szó alájegyezve: — Szemtelen ... » III. , Tagadhatlan: a leány megtalálta a kellő kifejezést. De azért egy délután (én ilyenkor ebédeltem) véletlenül mégis bejött s az én kövér asszonyom be tudta csalogatni abba a szobába, ahol én ültem. Gyorsan, egy kissé vigyorgó arccal bemutatta s a leány nem futott el. Egész hidegen odaült az asztalhoz s hallgatta, hogy mit beszélek. Az asszony kiment. Szóltam: — Ön haragszik, kisasszony. — Azt hiszem. (Egészen melodikus hangja volt.) — Pedig nincs rá oka. Egy kissé impertinens levelet irtam . . . (— Egy kissé — mormogta a leány.) — ... De sohasem irtam volna, ha azt nem mondják, hogy ön rossz. De azt mondták. — Ki ? — Az az asszony, aki most egyedül hagyott bennünket. A leány megvonogatta a vállát. — Jól tette. Aztán beszélni kezdett valamit. Egy kissé szaggatottan, de különben egész hidegen. Ebben a házban mindenkiről rosszat beszélnek, mért tennének nála kivételt? Hát hadd mondják, hogy rossz. Sokat törődik vele. Mikor azt a levelet írtam, meg akart várni, össze akart szidni, de aztán eszébe jutott, hogy fölösleges. Nagyobb baj nem eshetik, legföljebb én is rossznak fogom tartani. Egész nyeglén megkérdeztem: — Hát nem rossz? A leány fölkelt, azzal a bámulatos hidegséggel, melyet ugy megcsodáltam, hosszan rám nézett s minden tettetés nélkül, mintha egy tyúkról beszélne, azt felelte: — Nem. TOLNAI VILAGLAPJA Malom írta Kaboa Ede