Tolnai Világlapja, 1917. október-december (17. évfolyam, 40–52. szám)
1917-11-15 / 46. szám
TOLNAI VILÁGLAPJA ünnep Az egyik galíciai faluban rövid időn belül már a negyedik helyen ütöttük fel tanánkat Persze, korántsem önszántunkból. A muszka nehéz gránátok kényszerítettek bennünket az örökös vándorlásra. Az első kvártélyunk a vasúti állomás épülete volt. Hogy miért esett éppen erre a választás, az örök rejtély fog maradni. Az ilyen objektumot az ellenség a térkép után matematikai prevízióval lőheti, a bennszülött russzofil lakosság pedig módját tudja ejteni, hogy az oroszokkal a parancsnokság hollétét közölje. Minden valószínűség szerint titkos drót vezetett a muszkákhoz, melynek segélyével hírekkel látták el őket. Mennyit kerestük ezt a drótot! Az utászok minden talpalatnyi földet tűvé tettek, de nem akadtak nyomára. A magas hó is akadályozta vállalkozásukat. Meg azután nehéz is volt a meredek hegyektől szegélyezett völgyben egy rejtett vezetéket megtalálni. Fönt a fenyvesek, lent a patak s a cserjék és bokrok ezrei állták útját a kutatásnak. Egy notórius pánszláv erdész házában találtak egy telefonkészüléket, de a hozzávaló drót hiányzott. Az erdész azt vallotta, hogy az oroszok hagyták nála, de ő sohasem használta. A telefont nem is tudtuk rábizonyítani, de másrészt annyi blmne derült ki ennek az embernek, hogy felakasztattuk. Szabályszerű haditörvényszéki ítélettel. A pályaudvaron vagy másfél napig békében voltunk, míg a nagy haddelhadd egy este kezdetét nem vette. Óriási rázkódtatás, borzalmas dördülés riasztott fel bennünket, az ablakok csörömpölve jártak táncot, egy nagy orosz gránát a közelünkben csapódott le. Azután egy második, harmadik és negyedik. Mind a házunk körül. Éjfél tájban folytatódott a koncert. Hét vagy nyolc lövést adtak le a muszkák s reggel kilenc óra felé újból kezdték. Ebéd után megint s este újból, így folyt ez hetekig szakadatlanul. A gondviselésnek, valamilyen kedvező véletlennek köszönhettük, hogy az állomási épületet egyetlen lövés sem érte. Már napirenden volt, hogy ruhástul, csizmástól dühünk le, hogy az első lövésre a szabadba siethessünk. Ha a házban talál bennünket az ellenséges lövedék, egyetlen ember sem menekült volna. Ott pusztultunk volna valamennyien. Tovább nem lehetett ezt az állapotot elviselni. Mikor sikerült végre vezérkari főnökünk ellenállását megtörni, más hajlék után néztünk. A főutcán találtunk egy pléhfedeles vityillót s oda hurcolkodtunk. Úgy reméltünk, hogy itt nyugtunk lesz. Volt is, de csak negyvennyolc óráig. Harmadnap, déltájban, az oroszok irtózatos tüzelést zúdítottak a főutcára s félelemetes gránátjaik körülöttünk hullottak sűrűn, olyan tölcséreket várva, hogy kisebbszerü krátereknek lehetett őket nézni. Délután folytatták a bombázást s már túl is lőttek a házunkon. Ezzel megdőlt az a hiedelmünk, hogy előzőleg már a legnagyobb lőtávolból tüzeltek. Még néhány lövetés s kénytelenek voltunk jobb házat keresni. Itt csak Isten különös kegyelme óvhatott bennünket ideig-óráig a katasztrófától. Fa és deszka annyi volt mindenfelé, hogy mintegy magától adódott a gondolat, hogy házat építsünk alkalmas helyen, lehetőleg a nehéz ágyúsé lőtávokon kívül. Vezérkarunk egyik tagja, a félelmetes, de alapjában véve jólelkü László úr, kikereste a megfelelő helyet s a pionírok még aznap munkához láttak. Két nappal később már be is költözködtünk újonnan épült palotánkba, mely hat szobából állott s az eddigiekhez képest, már csak tisztaságánál fogva is, valósággal fejedelmi rezidencia volt. Igaz, hogy az eső beesett s a szél akadálytalanul süvített át rajta, de hát mi a szél és eső írta Diplomata együttvéve az ellenséges gránáthoz képest! Az ágyakra — közben ilyeneket is szereztünk — sorsot hoztunk. Aki az ablakok mellé került, annak a rosszabbik hely jutott. Szelet és esőt itt első kézből kapott. De hát mi volt ez mind ahhoz a megnyugvást adó érzéshez viszonyítva, hogy immár zavartalanok lesznek éjszakáink s nem kell többé ruhában-csizmában aludnunk. Alaposan berendezkedtünk. A kocsikon tartott podgyászt magunkhoz vettük s innen is, onnan is előkerült valamely kényelmi tárgy, melynek az volt a hivatása, hogy barátságosabbá, lakályosabbá tegye az uj otthont. Álló harcok folytak s minden jel arra mutatott, hogy egyhamar nem mozdulunk ki innen. Négy-öt napja lakhattunk már itt, mikor egyszer, dél felé, egymásután több durranást hallunk a közelben. Kisiettünk a szabadba és ámulva láttuk, hogy a muszkák a szomszédos domboldalt lövik, mely vagy háromszáz méterre lehetett tőlünk. Az irány hozzánk vezetett, csak a távolság nem egyezett meg. Bizonyára elárulták a muszkáknak új helyünket. . Másnap, a korai délutáni órákban, éles csattanást, dörgést hallunk. Az oroszok szemben velünk, a patak túlsó partjára, egy vonat után lőttek s a gránát közvetlen az utolsó kocsi után csapott le a töltés oldalára. Két-három méternyire a pataktól. Néhány perccel később a házunk körül hullottak már a gránátok és shrapnellek, sőt jóval azon túl is, teleszórva az egész területet, melyen fapalotánk állott. Csak éppen hogy a házat s közvetlen környékét nem érte golyó. Majdnem két óráig tartott a tüzelés s igazán Isten csudája, hogy baj nem esett. Esteledett már, mikor a muszkák abbahagyták. Nem lehetett kétség: ha éjjel újból kezdik, nem kerülhetjük el a végzetet. Eddig is szinte érthetetlen módon menekültünk meg tőle. Nem lenne semmilyen értelme, hogy a biztos pusztulást ölbe tett kezekkel bevárjuk. Visszamentünk két kilométerre a legközelebbi faluba. Az éjszakát, isteni nyugalomban, már ott töltöttük. Egy eléggé jó karban lévő házikóban, honnan előbb német tüzértiszteket kellett kilakoltatni, kik már otthonosan berendezkedtek s éjnek idején nem éppen örömest vonultak ki onnan. Az utászok még aznap parancsot kaptak a ház lehordására s miután László ur, körülbelül nyolcszáz méterrel hátrább, egy domtetőn kedvező helyet talált, másnap kora reggel már hozzáláttak a munkához. Negyednapra az új helyen készen állott a deszkaalkotmány, melybe hamarosan behurcolkodtunk, búcsút mondva ideiglenes hajlékunknak, melyet ismét a német tüzértisztek foglaltak el. Az előbbeni helyről jó volt eltakarodnunk, mert alig hogy a pionírok lehordták a házat, arra a darabka földre, melyen állott, három gránát csapott le. Ha ott maradunk, biztos pusztulás lett volna a sorsunk. Itt, legújabb helyünkön, már nem kerestek bennünket az orosz lövedékek. Kétszáz méternyire tőlünk ugyan vígan röpködtek még, de a házunkig már nem értek el. Még itt is az ellenség lőtávolán belül voltunk ugyan, de valószínű, hogy az oroszok ittlétünkről nem nyertek tudomást s azért nem próbálkoztak. Amit e révén netalán elmulasztottak, azt később repülőikkel igyekeztek pótolni, kik bombákkal dolgoztak ismételten. Hogy" mily megnyugvással hajtottuk le fejünket e legújabb helyünkön, azt csak az tudja méltányolni, ki hasonló szituációkat már átélt. A mögöttünk álló harminc és feles mozsár ugyan gyakran megzavarta álmainkat s a később szemben elhelyezkedett egyik nehéz üregünk bömbölése sem bizonyult épp altatószernek, mégis hasonlíthatatlanul jobban éreztük magunkat itt, mint összes előbbeni kvártélyainkban.